Tehetetlenül és értetlenül ülök az íróasztal előtt. Hogyan gondolhattam volna 2005. november 20-án délután, amikor kivittél a Keleti pályaudvarra a trieszti gyorshoz, hogy utoljára találkozunk? Előző nap kedvesen meghívtál édesanyámmal együtt új lakásotokba, Jutka mesébe illő bablevest és mákos gubát varázsolt. Boldogan mutattad a szép otthont, és elmondtad: most már itt lesz az ideje kicsit kevesebbet dolgoznod. Ennek dacára tele voltál tervekkel, ötletekkel, hogy milyen hangversenysorozatot csináljunk, vagy melyik fesztiválra szeretnél elutazni. És akkor bekövetkezett a legrosszabb, amit egyikünk sem várt, Te sem. Szerettél és akartál élni, az életnek értelmet és tartalmat tudtál adni. Tudtuk, hogy mit jelentesz nekünk, de valójában csak most fogjuk ezt fel, abban a rettenetes űrben, ami utánad marad. Bizony, a pótolhatatlan emberek közé tartozol. A régi gárda talán utolsó képviselője, azok rossz tulajdonságai nélkül. A rendszerváltás után okosan felismerted, hogy új szelek fújnak, de nem felejtetted el azt a sok értéket, amit a sokak által ocsmányolt "átkosbeli", Lakatos Éva által vezetett Országos Filharmónia képviselt. Tudtad, nem szükséges a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiönteni.

Nem baj az, ha a hangversenyrendező profitál munkájából - megdolgozik érte -, de nem szabad elfelednie, hogy ő is missziót teljesít. A zene szeretete, a minőség felismerése és annak védelme, a közönség nevelése - "nem középiskolás fokon" -, az ifjabb (és idősebb) muzsikusok szeretetteljes pártfogolása: mindez sokkal fontosabb, mint bárminemű nyereségvágy. Te voltál az egyetlen, aki módszeresen törődött a kamarazene népszerűsítésével, felismervén, hogy ez a muzsika kincsestára - a kincs itt művészi, s nem anyagi jellegű. A kortárs zene szintúgy nem arról nevezetes, hogy sok pénzt lehet rajta keresni, mégis szervesen hozzátartozik egy ország zenekultúrájához. Létrehoztad a Földvári Napokat, bebizonyítván, hogy a fővárostól távol is lehet jelentős eseményt rendezni. A magyar zeneszerzők örökre hálásak lehetnek Neked. (A sors iróniája, hogy kényszerűségből végül ez a rendezvénysorozat is Budapestre került.)

Barátaid és munkatársaid tudják, micsoda hihetetlen munkába és erőfeszítésbe került Neked az állandó csatározás Földvárért, Fertődért. Ostoba, szűklátókörű, gyakran gonosz, irigy és rosszindulatú emberek keserítették meg az életedet, okoztak Neked temérdekbosszúságot. Nem tántorodtál meg, nem adtad föl a küzdelmet, mert hittél az ügy igazában. Most mégis kénytelenek vagyunk látni, mennyi kárt tesznek az ember egészségében az ilyesfajta izgalmak.

Túl hangversenyrendezői tevékenységeden, szívvel-lélekkel részt vettél az ország kulturális, társadalmi és politikai életében. Tudással, tapasztalattal, mindenekfelett EMBERSÉGGEL. Életutad példamutató, csak remélhetjük, hogy akad valaki, aki ezt ebben az irányban folytatja. A magyar zenei életet is - hála a globalizációnak - ellepte a sok bóvli, crossover és egyéb alpári portéka. A legtöbb ember olyannyira nem érzi a valódi és az ál közötti különbséget, hogy az egyenesen kétségbeejtő. Ezért is volt a Te munkád felbecsülhetetlenül fontos - mint egy iránytű.

Nyugodj békében, drága Kálmán!

Baráti szeretettel

Schiff András