A Korunk Zenéje hangversenyeinek sorába ékelve idén hetedszer rendezték meg a Magyar Rádió hangzatos nevű Nemzetközi Elektroakusztikus Zenei Fesztiválját. Ennek keretében három koncertre: egy szlovák, egy magyar és egy svéd estre került sor. Magam a két utóbbin tudtam csak jelen lenni, a szlovák műsort utólag, felvételről hallgattam meg.

A Szlovák Rádió Kísérleti Stúdiójának hangversenyén négy kompozíció csendült fel. A harmincesztendős RUDOLF PEPUCHA - amolyan 21. századi paródiaként - mestere, Ivan Parík elektroakusztikus darabjainak anyagaiból írt művet. Az In memoriam I. Parík rövid, karakteres, önmagukban vonzó motívumokból építkezik, ám egészében mégsem kelt jó benyomást. Ennek oka, hogy a hat-nyolc motívum különböző kombinációkban ugyan, de lényegében változatlan formában ismétlődik az öt és fél perces darab során. Hangszeres művekben, még ha szó szerinti is az ismétlés, valójában sohasem szólal meg valami kétszer hajszálra ugyanúgy. Erre csak a komputer képes - a gépies ismétlés azonban a zenei folyamatot is megöli. Pepucha The End című, csellóra és elektronikára írt alkotása ígéretesebbnek tűnik. (A csellószólamot Kántor Balázs játszotta.)A darab elején a halk, hosszan kitartott hangokból, akkordokból álló elektronikus hangzással a cselló egy rövid, zaklatott, háromhangos képletet állít szembe. A hangtér fokozatosan tágul, a feszültség nő, de végül ez a darab is automatizált ismétlésekbe fullad, ezért aztán nem tud kiteljesedni.

Az idősebb generációhoz tartozó MIRO BÁZLIK Modus vivendije - a szerző szavaival - "elektroakusztikus elmélyedés" a Wohltemperiertes Klavier 2. kötetének cisz-moll fúgájában. Bázlik a Bach-művet egy-két ütemes szegmensekre szabdalja, melyeket különböző mértékben felgyorsít és módosít, majd ezeket kommersz szintetizátor-hangszíneken ismételgeti (akár húszszor is!), és egymás mellé vágja. Az eredmény meglehetősen idegesítő. DANIEL MATEJ Cave Songs (re)mixed című darabját még nehezebb elviselni. Pedig az alapötlet határozottan érdekes: vannak olyan hangok, zenék, zörejek, amelyek akár egy életre elraktározódnak az ember fejében. Matej öt dalnak (slágernek, pop-számnak) e "belső", az ő fejében élő alakját próbálta meg elénk idézni - de nem túl ötletes módon. Általában eltorzította a dalt, mintha egy rosszul behangolt rádióból szólna, vagy sztereotip elektroakusztikus zajokat kevert hozzá. (Szeptember 30. - Műcsarnok)

A magyar esten - egy kivétellel - csupa ősbemutatót hallottunk. A kakukktojás PINTÉR GYULA Metszetek című darabja volt, amely az utóbbi évtizedekben Nyugaton is divatossá vált japán bambuszfuvolára, a sakuhacsira és elektronikára készült. A jól felépített, takarékosan megírt kompozíciót Matuz István szólaltatta meg. A hangverseny egyetlen tisztán elektroakusztikus száma DECSÉNYI JÁNOS Narratívák című ciklusának - Horváth István hangmérnök közreműködésével készült - legújabb darabja volt: Hazatérés (Emlék a negyvenes évekből). Hosszan elnyúló hangzatok keretezik a kompozíció musique concrète stílusú főszakaszát, melyben a gyerekdaltól kezdve a teherautó-berregésen és óraketyegésen át a légoltalmi szirénáig ki-ki megtalálhatja kedvenc hangjait. Nekem a mű végén felhangzó korabeli sláger tetszett a legjobban.

SZIGETI ISTVÁN Memento, homo... című, basszusklarinétra és szalagra komponált darabjában a középrész a legmegkapóbb. Rozmán Lajos instrumentuma itt egy - alsó oktávval kiegészülő - lá-szó-mi-re tetraton skála hangjait permutálja sodró tempóban, míg az elektronika általában egy kisszekundot exponál. HOLLÓS MÁTÉ megírta második Clavinovaconcertantéját. A CD-ről megszólaló szólóhangszer ezúttal egy hattagú (három fafúvósból és három vonósból álló) együttessel folytat párbeszédet.

FARAGÓ BÉLA "Zazen" - Hommage à L. Vidovszky című munkáját Vidovszky László 1. hegedű-rádió-szonátájának egyik előadása inspirálta. "A koncertteremmé alakított moziteremben - a kinti kávézóból behallatszó zajok, popzene, az esti diszkóra várakozó fiatalok hangjai, ajtócsukódások, a későn jövők botorkálásai közepette - megállt az idő. A teremben zajló koncerttől független, véletlenszerű, nem oda illő zenei és nem-zenei elemek abban a pillanatban Vidovszky zenéjével együtt egy új minőséggé olvadtak össze" - írja a szerző, aki hegedűre, szintetizátorra és hangszalagra írt művével ezt a hangzásélményt kívánta megteremteni.

A rendkívül igényes hegedűszólamhoz, melyet Mérey Anna játszott, szalagról többek közt székrecsegés, légyzümmögés és távoli popzene csatlakozott. Különösen mulatságos volt, hogy a hallgatók közül többen ijedten néztek körbe, amikor a darabban egy riasztó szólalt meg. Noha a "Zazen" alapötlete izgalmas, és a befektetett zeneszerzői munka is imponáló, a hegedűszólóból és a "véletlenszerű" (valójában előre rögzített) hanghatásokból - legalábbis számomra - nem kerekedett ki koherens kompozíció.

MADARÁSZ IVÁN művének kiinduló ötlete is tetszett: a Kommentár egy ismeretlen történethez egy - szalagról megszólaló - szövegen alapul, ebből alakítja ki Madarász az énekes szólista (Csengery Adrienne) szólamát, és az elektroakusztikus anyagot is. A vokális matéria mintegy eltorzítása a szövegnek: követi annak lejtését, hangzóit és ritmusát, de a szavak már nem érthetők benne.

SUGÁR MIKLÓS William Blake híres Songs of Experience sorozatának egyik versét dolgozta fel The Tiger című, női karra és elektronikára komponált művében, melyet a Mindszenty Zsuzsánna vezette Musica Nostra Énekegyüttes kiválóan adott elő. Korábbi darabjaihoz hasonlóan Sugár itt is szívesen használja az elektronikát illusztratív szerepkörben. A kórushangzás szándékoltan egyszerű: viszonylag kevés hangból, hangzatból építkezik, ritmusa és polifóniája könynyen áttekinthető. Kár, hogy a darabban előforduló gamma-akkordok száma sokszorosan túllépi az egészségügyi határértéket. (Október 1. - Műcsarnok)

Miután a magyar est közel telt ház előtt zajlott, különösen kiábrándító (mondhatni: kínos) volt, hogy a Stockholmi Elektronikus Zenei Stúdió hangversenyére mindössze másfél tucatnyian jöttek el. Mivel a svédek tisztán elektroakusztikus kompozíciókat hoztak, eleve hiányoztak a nézőtérről a hangszeres és énekes közreműködők, valamint családtagjaik, barátaik és üzletfeleik. Még elgondolkodtatóbb, hogy az előző napon játszott szerzők közül egyedül Sugár Miklós jelent meg a svéd esten. A távollévők ilyen jól ismerik a svéd elektronikus zenét? Vagy - alig merem feltételezni - ennyire nem érdeklődnek az iránt a műfaj iránt, amellyel ők maguk is foglalkoznak?

Pedig a jól felépített műsor - Erik Mikael Karlsson és Mats Lindström informatív bevezetőjével - egészében vonzó képet nyújtott a svéd elektronikus zenéről. Egy, a "hőskorból", 1973-ból származó darabbal, RAGNAR GRIPPE Capricciójával kezdődött a hangverseny. A mű háromperces zeneszerzési etűd, kizárólag zongorahangokból. ROLF ENSTRÖM Dagbrott című alkotása már a nyolcvanas évek többcsatornás technikájával készült, egy szintetizátor és egy sakuhacsi hangjaiból.

A koncert további részében a svéd elektroakusztikus zeneszerzés jelenébe nyertünk bepillantást. HANNA HARTMAN programatikus darabja (To cut down large trees is associated with risks) az erdők kiirtásának veszélyeire hívja fel a figyelmet: egyebek mellett fűrészelés, motorberregés és kidőlő fák reccsenése hallatszik benne. ERIK MIKAEL KARLSSON-tól két figyelemre méltó művet is hallottunk (Dark Songs in Motion; Nacht). Mindkettő a sötétség hangulatát igyekszik hangi eszközökkel megvalósítani - érzésem szerint az előbbi darab eredményesebben. Karcos hangzások, váratlan, ijesztő neszek, crescendók, becsapódások, morajlás - jegyeztem fel magamnak a két mű hallgatása közben. ANDERS BLOMQVIST két hangzó elemből: egy körmozgást végző üvegdarab és egy pattogó labda hangjából alakította ki Repülés című kompozícióját. Az ötperces szerzemény hosszú, vonalszerű és rövid, döfés jellegű hangzások ellentétére épül. Az üvegdarab végül a falnak csapódva széttörik. A koncert egyik legjobb darabja, JONAS BROBERG Eyelid Screen című alkotása hangzásvilágát tekintve eléggé közel áll Blomqvist művéhez. A szintetizátor hosszan úszó akkordjait itt - gyerekjátékok hangjaiból kialakított - nyekergő zajok ellenpontozzák. A mű során izgalmas ritmuspolifónia bontakozik ki.

Az elektroakusztikus fesztivál lezajlott, a kritika megírva. Az összegzést és a tanulságok levonását az olvasóra bízom. (Október 2. - Műcsarnok)

Kerékfy Márton

Négy önarckép álarcban. Ezt a címet adta hajdan PETROVICS EMIL egy csembalón-zongorán előadható kompozíciójának. Négy önarckép, ezúttal álarc nélkül - talán ez lehetett volna a mottója a Korunk Zenéje sorozatban rendezett szerzői estnek, amelyen az első és második kvartettet, illetve a hegedűre és csellóra írt két Rapszódiát hallhatta a közönség. Csupa jól ismert darab: felvételük CD-n is hozzáférhető, mégpedig egyazon kiadványon, ráadásul ugyanazokkal az előadókkal, akik most szerepeltek.

Nem szeretnék most olyan banális fejtegetésekbe belebonyolódni, hogy egy operaszerző mennyire maradhat "önmaga", miközben a dráma egyes alakjait jellemzi. Persze, hogy az marad: a C'est la guerre Vizavija éppúgy Petrovics, mint a tragikus sorsú házaspár vagy a katonatiszt. Ám ha van műfaj, amely hagyományosan (Beethoven óta feltétlenül) "maszk" nélküli, az a vonós kamarazene, s különösképpen a vonósnégyes.

Jó három és fél évtized választja el Petrovics két kvartettjét egymástól. Az első még az ötvenes évek vége felé keletkezett. Bartók közelsége nyilvánvaló benne, sőt a zenetörténész (szakmájának jelentőségét talán ösztönösen túlbecsülve) a Lendvai-féle, akkoriban forradalmi Bartók-elemzések hatását is felfedezni véli némelyik modellskála szerint alakuló motívumban, passzázsban. Darmstadtban körülbelül ebben az időben ért véget a szerializmus egyeduralma, és kezdtek hódítani Cage eszméi. Nálunk még a schönbergi dodekafóniát is rosszalló fejcsóválással fogadták az illetékes elvtársak. Nota bene: éppen Petrovics komponálta azt a művet, amelyben dodekafon basszus adja az alapot egy jazzes variációsorhoz: kettős bűnt követve el egy csapásra, hiszen a jazz sem tartozott - enyhén szólva - a hivatalosan favorizált zenei stílusok közé.

Az 1. vonósnégyes még innen van ezeken a kalandokon. De meglepően érett alkotás. Ha a mai kritikus kifogásolhat benne valamit, az paradox módon éppen a kompozíciós virtuozitás: a fiatal zeneszerző szinte hivalkodik azzal, hogy elsajátította a motivikus építkezés csínját-bínját, hogy tökéletesen arányos és világos szonátaexpozíciót teremt, hogy elképesztő ötletességgel kombinálja különféle karakterű, végső soron azonban egy alapgondolatból levezethető témáit. Mai növendékek számára is tanítható volna a lassú - harmadik - tétel polifóniája: a cselló bevezetőjére a második hegedű tükörfordítással válaszol, de a válasz nem iskolásan merev, s az első hegedű rögtön továbbviszi, variálja, kibontja a dallamot. A 15/8-os metrumú finálé finoman délszlávos íze pedig már túl van a taníthatóságon: mélyebbről fakad. Egyáltalán: a ritmus. Petrovicsnak alighanem ez a fő titka. A ritmikai változatosság és energia. A két Rapszódiának is ez adja a fő vonzerejét. Eleven ritmusokat hallunk, éles kontrasztokat, karakteres témákat. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt - keletkezésük idején - azt mondtam volna, ezek valójában konzervatív szellemű művek, hiszen a nemzetközi avantgárd más eszményeket követett. Varsóban inkább az aleatorikus, foltszerű zene divatozott. Aztán jöttek sorra más irányzatok. Minimalizmus, repetitív zene, neoromantika, ki tudja mi. Petrovicsot, az egykori élharcost mindez hidegen hagyta. Úgy tűnik, igaza volt. Hiszen a divatok letűntek. A foltszerű avantgárd muzsika ma többnyire jelentéktelen (tisztelet a nagyon kevés kivételnek), a repetitív zenére is hamar ráun az ember. A Rapszódiák viszont tartalmas, izgalmas, változatos, erőteljes darabok ma is. És igen hálás játszanivalót kínálnak az előadóknak.

A zárószám, az 1993-as 2. vonósnégyes pedig érzésem szerint az újabb magyar zene egyik kiemelkedő értéke. Gazdag muzsika, teli van érzelemmel, indulattal, és mégis hallatlanul fegyelmezett, szűkszavú. Ha pár szóval próbálnám jellemezni, miben más és miben feltétlenül több, mint időben távoli elődje, azt mondanám: ravaszabb és tömörebb. Bámulatosak az átmenetek a különféle karakterű témák közt. Amit az első kvartett még sok taktusra terít szét, az itt pillanatok alatt valósul meg. Máskor viszont éppen az ellenkezője érdemel figyelmet. Az, amit jobb híján nagyobb távlatokban való gondolkodásnak nevezhetnénk (istenem, de nehézkes ez a kritikusi nyelv!). A darab kezdetének hegedűszólója például tizenegyféle hangot szólaltat meg: a tizenkettedik, a g csak a nyolcadik ütemben hallható először - akkor viszont elég hangsúlyosan, egy jellegzetes motívum záró hangjaként. És ez távolról sem az "alaphang". A tonalitás ugyanis félreérthetetlenül c, amit a bevezető csak sejtet, előkészít. Nincs ebben a zenében semmi szentimentális, teátrális - de tele van indulattal, szemérmes érzelemmel, vallomással.

A 75 éves Petrovics Emil látható elégedettséggel, kissé meghatódva fogadta a közönség tapsait. Minden oka megvolt a jelzett érzelmekre. A hegedűs SzalayAntal és a csellista Fenyő László káprázatosan játszotta a rapszódiákat. A Bartók Vonósnégyes ugyan az első kvartett előadásának kezdetén kissé gyengélkedett, de a másodikat hírnevéhez méltóan szólaltatta meg.

Tudom, szinte hallom már a rosszalló megjegyzéseket: a kritikus elfogult. Sajnos a vád a magyar zenei élet állóvizében nem jogosulatlan. Hajlamosak vagyunk túl- (más esetben alul-) értékelni hazai komponistáink jelentőségét. Egy apróság talán eligazít. Petrovics Emil kvartettjeit pár nappal e kritika fogalmazása előtt szokatlanul lelkes taps és ováció fogadta egy Rómában tartott szerzői esten. (Október 3. - Bartók Béla Emlékház)

Porrectus

Nem értek egyet BALASSA SÁNDOR-ral, aki szerint Wass Albert költészete megrendítő. Az a zene azonban, amelyre a három vers 2003 őszén ihlette a zeneszerzőt, lenyűgöző. Egyszerű, világos, pózmentes, letisztult. Balassa bámulatosan ért az énekhanghoz. Az elmúlás húrjait pengető három vers (Darvak; Meghalt a patak; Lohengrin) úgy szólalt meg, mintha szavalnák őket. Rendkívül egyszerű, ugyanakkor beszédes dallamokból állnak, apró tonális váltásokkal. Megragadt bennem egy gyönyörű dallamfordulat ("És ahol egy folyó születik, meghal egy patak"), amelyben a két ige mintha egymás tükörképeként jelenne meg. Nem tudom, ebben a varázslatban mekkora szerepe volt az énekesnőnek, Mercs Angélának, de bámulatos, mennyire ráérzett Balassa stílusára. Ritkán hallani ennyire természetes éneklést, ráadásul a fiatal énekművésznek felejthetetlen hangszíne van. Őszinte zeneiség árad belőle még akkor is, ha egy-egy pillanatban iskolásnak tűnik e romlatlanság. Kristálytiszta intonációval, mindvégig jól érthető szövegmondással tolmácsolta Balassa op. 84-es jelzésű Három dalát. Zongorán Martos László kísérte.

Ennek a nemesen egyszerű előadásmódnak tökéletes ellenpólusát képviselte Meláth Andrea, akinek hangján a dalok költészete, a szavak zenéje - aminek még egy megzenésítés ellenére (vagy mellett) is hallhatónak kellene maradnia - nem érvényesülhetett. Ellenben hitelesen, sőt magával ragadóan tolmácsolta a zeneakadémista zeneszerző-növendék, KÁKONYI ÁRPÁD Weöres Sándor versére írott, ördögire sikeredett Haláltáncát, valamint kitűnően adta vissza orgánumával Kosztolányi cigarettafüstös levegőjét ("Lecsuklik minden pilla most/nem is találsz több villamost...") . Mindemellett nem bizonyult szerencsés választásnak a műsorba szerkeszteni a tehetséges ifjú komponista dalait - főleg záró számokként -, mivel a többi, szakmai szempontból jóval magasabb szintet képviselő kompozíció mellett inkább feltűntek sutaságai, elsősorban a befejezések megoldatlansága és a strófikus dal statikussága. Tanára, VAJDA JÁNOS Rövidkék, szomorkák című ciklusával nem tudtam mit kezdeni. Talán az ejtett zavarba, hogy Karinthy Gábor és Fodor Ákos pársorosai halmozzák a költői ellentmondásokat, Vajda viszont ártatlan schumanni nyelven zenésíti meg ezeket a meghökkentő versikéket. Szintén a második részben hallhattuk SZŐNYI ERZSÉBET Sík Sándor verseire írott Öt dalát, melyek afféle invencióknak tűntek. Egy-egy zenei ötletet jártak körül egy számomra idejétmúltnak tűnő zenei nyelvezetben. A zeneakadémiai hallgató Orendt Gyula interpretációjában csupán az zavart, hogy a dallamokat a hallása helyett valami egyéb instanciának engedelmeskedve énekelte.

A Korunk Zenéje amerikai-magyar dalestjének első részére az elaprózottság nyomta rá bélyegét. Az egyébként érdekes válogatásban GIANCARLO MENOTTI 1983-ban keletkezett tételei hangzottak el (Öt dal), majd CHARLES IVES kompozíciói (Dalok), végül SAMUEL BARBER tíztételes sorozata, a Remetedalok. A szólista, Nanci Weneck nem érezte szükségét annak, hogy összefogja a tételeket, de nemcsak a darabok közé ékelődtek hosszú és súlyos szünetek, hanem egy-egy frázis közé is; mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy hosszúnak és fárasztónak tűnt a koncert szünet előtti része. (A második részben a már említett Vajda-sorozatban Meláth Andrea mutatta meg, miként alakíthat az előadó rövid tételekből is egységes egészet.) Barber utóromantikus hangvételű zongoradarabja, a Noktürn valószínűleg nem tartozik a szerző legegyénibb hangú kompozíciói közé, de ezúttal nyilvánvalóan csak azért szólalt meg, hogy az énekes hangja pihenhessen. Virág Emese hősiesen helytállt: a Balassa-dalok kivételével ő látta el az összes darab zongorakíséretét. Számára nincs lejátszhatatlan faktúra, azonban túl könnyű kézzel nyúl a hangszerhez, és a hang minőségét illetően jóval nagyobb igényű lehetne. (Október 4. - Nádor-terem)

Várkonyi Tamás

Amikor jön az ihlet, mindig festés közben talál - idézte Picasso híres mondatát SÁRI JÓZSEF a 70. születésnapja tiszteletére rendezett hangversenyt megelőző pódiumbeszélgetésben, amelyben Hollós Máté eddigi életművéről és ars poeticájáról faggatta. Nála persze a festést a zeneszerzéssel kell behelyettesíteni, s valóban: zenész körökben köztudott, hogy állandóan dolgozik. Sári számára ugyanis a komponálás nem (vagy nemcsak) az önkifejezés eszköze, hanem a szellemi létezés egyetlen lehetséges módja, mely nélkül elképzelhetetlen a mindennapi élet. Ez így túlságosan általános megállapításnak tűnhet, amely a legtöbb művészre érvényes, nála azonban a zeneszerzés mint mesterség szeretete nem egyszerű hitvallás, hanem olyasmi, ami beépül zenéjének minden hangjába. Kompozícióiban ugyanis az ihletettség és a szakmai aprólékosság nem ellentéte, hanem kiegészítője egymásnak. Mindezt meggyőzően bizonyították a hangversenyen megszólaltatott zenekari művek: az 1998-ban befejezett Con spirito, a 2004-es keltezésű Leoniden című cimbalomverseny és a 2002-ben készült Négy zenekari kommentár. Sárinak ugyanis sok közlendője van, de valóságos mestere annak, hogy gondolatait fegyelmezett, hallgatója számára is világosan tagolt alakzatokká formálja. A háromtételes Con spirito és az egytételes Leoniden például - annak ellenére, hogy egyik mű hangkészlete és dallamvilága sem a 18. századi tonális-funkciós rend szerint alakul - számos jellegzetesen barokk elemet hordoz. A szólamok mozgását és egymáshoz való viszonyát finoman szőtt kontrapunktika vezérli, a dallamok hangközszerkezetét zenetörténeti hagyományokban mélyen gyökerező arányérzék irányítja. Sári szereti az egyenletes harmóniaritmust, valamint a gyors és lassú változatban egyaránt használt motorikus mozgásokat, melyeket nyilvánvalóan a barokk mesterek nyomán alkalmaz. Zenéjére mégsem merném a neoklasszicista jelzőt használni, mert mindezekhez az elemekhez jellegzetesen egyéni hangú retorikát és - zenekari művekben ez különösen feltűnő - hangszerelési ötleteket társít. Gyakran megjelenő eleme műveinek a Con spirito első tételét uraló kopogós hangismétlésekből álló motívum, mely ugyanúgy alkothat dallamot, mint ahogyan zenekari hangszínné is válhat, vagy a széles ívű, lassú dallamokhoz társuló gyors ellenpontszólamok (2. és 3. tétel), melyek mozgalmassá teszik partitúráit, különösen a hangulati tetőpontokon. Dallamvilágának jellegzetes vonása a motívumok beszéd- és mozdulatszerűsége. Szólamai szinte társalognak egymással, máskor vizuális képzeteket hordozva gesztikulálnak. És aligha feledkezhetünk meg a dallam- és hangszínelemként egyaránt szívesen alkalmazott ütőhangszerekről, melyek gazdagítják zenekarának hangzását. Ilyen kettős arca van a Leonidákban szereplő cimbalomnak is: amikor nem szólószerepben halljuk, világos ütőhangszer-színként olvad bele a zenekarba, a virtuóz fantáziaszakaszokban viszont a hangszerhez jellegzetesen kötődő nagy hangterjedelmű dallamfordulatokból vagy energikusan száguldó futamokból bontakozik ki szólama. Sári József mestere a hangokkal finoman megrajzolt, zenei tartalmon túlmutató finom célzásoknak is - a cimbalom ihlette lendületes dallamokkal valójában a mű címében jelzett fényjelenségeket, az augusztusi égen gyakran látható hullócsillagok felvillanásait rajzolta meg.

Különös mű a hangverseny második felében megszólaltatott Négy zenekari kommentár, mely az 1999/2000-ben Elisabeth Gutjahr librettójára komponált Sonnenfinsternis című operán alapul. Nem átirat, hanem montázstechnikával létrehozott önálló kompozíció, mely negyven percnyit idéz fel az Arthur Koestler életének epizódjai nyomán, valamint a Sötétség délben című regény alapján megalkotott, több mint kétórás opera zenéjéből. Mivel az opera térben és időben rendkívül mozgalmas és nagy utat jár be, s igen sok szélsőséges lélektani helyzetet ábrázol, a belőle készült zenekari montázs is magában hordozza ezt a hangulati változatosságot. Háború, fasizmus, kommunizmus, börtön, kihallgatás, szökés, katonainduló és lokálhangulat, szerelem és szakítás, élet és halál, a 20. század első felének egyéni és közösségi tragédiái - erről szólt az opera, s mindez, ha tömörítve is, jellegzetes zenei karakterekkel került bele a zenekari darabokba. A zeneszerző élt azzal a lehetőséggel, hogy nem kellett követnie a librettó dramaturgiáját, hanem egy másik, absztrakt zenei forma igényével rendezhette a számára legkedvesebb részleteket.

Sári József művészetének egyik fontos vonása, hogy egyidejűleg tud egyszerű és bonyolult lenni. Partitúráiban a szólamok a legsűrűbb pillanatokban is a hangszerek természetéhez igazodnak, hajlékonyan és logikusan mozognak, s ez a belső harmónia és arányérzék nemcsak a hallgató figyelmét vezeti, hanem a műveket megszólaltató előadóknak is sokat segít. Szólóműveire, kamara- és zenekari darabjaira egyaránt érvényes, hogy a zenészek számára igényes, de sohasem megvalósíthatatlanul nehéz feladatokat tartogatnak. Talán ez is magyarázza a külföldi sikereket és azt, hogy Sári itthon a leggyakrabban és legszívesebben játszott zeneszerzők közé tartozik. A születésnapi hangversenyen részt vevő művészek játékából is az iránta tanúsított szeretet és tisztelet sugárzott. A Magyar Rádió Szimfonkus Zenekara pontosan és hitelesen szólaltatta meg, Kovács László a tőle megszokott kiváló formaérzékkel fogta össze mindhárom művet. Az est kiemelkedő pillanatai közé tartozott Vékony Ildikó játéka: a cimbalomművész a neki ajánlott Leonidák szólóját a jelentős technikai kihívás ellenére biztos szövegtudással és nagy fantáziával tolmácsolta. (Október 5. - Zeneakadémia)

Harminchárom éven ívelt át VIDOVSZKY LÁSZLÓ szerzői estjének műsora, melynek során egy szerkesztői (vagy szerzői) ötletnek köszönhetően a három kompozíció keletkezési idejét tekintve fordított sorrendben szólalt meg. Érdekes és elgondolkodtató élmény volt ez a visszafelé haladó időutazás. Ma már zenetörténet, hogy az 1970-es években a most 61 éves zeneszerzőt azok között a radikálisan gondolkodó fiatalok között tartották számon, akik úgy gondolták, egy időre félre kell tenniük a magyar és európai irányzatok hagyományait, s vissza kell térniük a zene alapelemeihez (hang, hangrendszer, ritmus, idő, tagolás, hangforrások, hangszín), ezekből kell újra-építeniük saját világukat, s csak ezután fordulhatnak újra a tradíciók felé. E korszak első, 1972-ben befejezett alkotása volt a hangverseny második felében felhangzott 405, melyben a zongoraszóló 405, ritmus nélkül lejegyzett frázisa, és a kamaraegyüttes 405 akkordja párhuzamosan, csak bizonyos pontokon találkozva halad, s hozzájuk egy elektronikus szólam is csatlakozik, mely a teremben felvett hangot ringmodulátor segítségével átalakítja, és néhány másodperces késéssel visszajátssza. Nyugtalanító mű: ha képesek vagyunk minden érzékünket ráállítani e három időbeli és térbeli folyamatra, hatása elementárissá válik, s hamarosan valósággal belemerülünk a több mint fél órán át tartó kiszámíthatatlanság felrázó és üdítő élményébe. Dargay Marcell és a Serei Zsolt vezette Componensemble mindent elkövetett azért, hogy ez a hatás létrejöjjön, a Magyar Rádió Márványtermének technikai feltételei azonban nem voltak elégségesek sem a kamaraegyüttes tényleges leválasztására (a zongora és a többi hangszer közötti paraván csak a játékosok eltakarásra volt alkalmas), sem az elektronikus szólam termen kívül vetítésére. Ez pedig éppen a lényegtől, a 405-ben eredetileg elgondolt háromféle idő- és térérzettől fosztotta meg a hallgatóságot.

A hegedűre és brácsára komponált Tizenkét duó (1986) jelentős állomás volt Vidovszky pályáján, mert ekkor jelent meg gondolkodásában az a hajszálvékony vonalú, puritán polifónia, mely azóta kiemelt jelentőségűvé vált zenéjében. A korábbi művek megkomponált aleatóriája helyébe itt a másik véglet lép: a zene minden eleme rögzített, beleértve a dinamika és az artikuláció legapróbb árnyalatait is. Talán önkényes a párhuzam, de úgy tűnik, e rövid tételek hatalmas zenei élményanyagból minimalizált világa Bartók Mikrokozmoszára rímel. Kifejezőeszközeinek egyszerűsége kiélesíti figyelmünket a zene legapróbb elemeire is. A Tizenkét duót hallgatni olyan, mint kristálytiszta időben, néptelen hegyes-völgyes vidék valamelyik magaslatán állva minden neszt mélyen átélni, s minden magunk mögött hagyott bonyolult és nyomasztó dolgot távolinak és egyszerűnek látni. Tuska Zoltán és Apró Ágnes árnyalatokban gazdag és szép hangon szólaltatta meg a művet, de előadásukban alig volt abból a szuggesztivitásból, mely a nyugalom, azaz a műre való tökéletes rálátás eredménye.

A hangverseny nyitószáma magyarországi bemutató volt. A brácsára és kamaraegyüttesre komponált The Death in My Viola korábbi változatai a '90-es évek végére nyúlnak vissza, második része azonban néhány hónappal ezelőtt készült el. Címének szójátéka Morton Feldman négyrészes, különböző együttesekre írt sorozatára, a The Viola in My Life-ra utal. Az első rész hat rövid tétele ugyanolyan magaslati levegőt áraszt, mint a Tizenkét duó, a két mű komponálása között eltelt több mint tizenöt év alatt viszont Vidovszky zenéjének puritánsága, úgy tűnik, nagyon sokat oldódott. A hat weberni tökéletességűre csiszolt zenei formában intenzív érzelmi állapotokat élhetünk át, a második részben pedig egy régi-új gondolat (ha úgy tetszik: költői program) jelenik meg: az elnémulás. A szólista ebben a tételben csak képletesen játszik, pontosan leírt virtuóz versenyműszólamának ugyanis csak ritmusa és hangmagassága van, hangereje nincs. A kamaraegyüttes gyönyörű, hosszú akkordjai tehát csak egy elviekben létező szólót kísérnek, s a darab végére maguk is elhallgatnak. Ez az elnémulás azonban más, mint ahogyan annak idején (1975-ben) a Schroeder halálában megtörtént. Ott egyetlen lineáris folyamatban alakultak át, majd tűntek el apránként a hangok. Itt a tágas hangzó tér dinamikája fokozatosan halkul el, mintha egy képzeletbeli hangerő-szabályozót valaki lassan és finoman lecsavarna. Közben a folyamatosan zúgó akkordok egy bizonyos ponttól lassan ritkulni kezdenek, az addig folyamatos szólambelépések között megjelennek, majd egyre hosszabbá válnak a szünetek - a teljes csendig. Fejérvári János és a Componensemble előadása mindent elmondott erről a darabról, mely véleményem szerint az utóbbi évek magyar hangszeres kamarazenéjének egyik csúcsteljesítménye. (Október 7. - Magyar Rádió Márványterme)

Szitha Tünde

Jó ötletnek találtam, hogy a FARKAS FERENC születésének centenáriuma tiszteletére rendezett koncertet a zeneszerző egykori tanára, OTTORINO RESPIGHI művével, a Botticelli-képek sorozatával nyitották meg. Tovább színesítette a programot, hogy a művek közt Hollós Máté kérdéseire a zeneszerző fia, Farkas András idézett fel egy-egy pillanatot emlékeiből, némileg közelebb hozva a jelenlévőkhöz Farkas Ferencet, az embert. Az alkotóhoz igazán méltó tiszteletadás azonban az lett volna, ha a Medveczky Ádám vezette Rádiózenekar olyan aprólékos gonddal tanulta volna be és dolgozta volna ki a műveket, ahogyan azokat Farkas Ferenc leírta. Néhány kompozíció előadása mögött ugyanis időhiányt és kapkodást lehetett sejteni. Nem tudom, mekkora a szerepe ebben Sári József szerzői estjének, amelyet három nappal korábban abszolvált a zenekar, tény azonban, hogy Farkas három versenyműve - a Concertino IV, a Concertino V és a Trittico concertato - elnagyolt előadásban szólalt meg. Ezek a művek a legnehezebb játszanivalók közé tartoznak: látszólag egyszerű és áttetsző zenei anyaguk könnyen megtéveszti az előadókat, hiszen formailag, hangszerelésben, ritmikában nem képviselnek különösebb nehézséget. Ha azonban nem tárják fel apró részleteiket, nem érvényesülnek megfelelően.

Emiatt az 1983-ban keletkezett oboaverseny, a Concertino IV, valamint az egy évvel később trombitára és vonósokra írt Concertino V életvidámsága, divertimentoszerű frissessége sem érvényesülhetett igazán. Bár a két szólista, Kiss József(oboa), illetve Horváth Bence (trombita) kitűnően felkészült, a ritmikai lezserség sem a klasszikusan megformált, de kicsavart, fanyar dallamoknak, sem a forma világos megjelenítésének nem kedvezett. Úgy látszik, a zenei szerkezet értő tagolásához nem elegendő az ösztönös közelítés; itt a szólistának és a karmesternek tudnia kell, hogy az egyes formarészek mely motívumra, mely ritmusképletre épülnek, és ha új szakasz kezdődik, az miként kapcsolódik az előzőhöz. Több részletben hiányzott a zenekar és szólista feladatkörének tisztázása, egyfajta zenei rangsor felállítása. Többször hallhattunk kaotikusan kavargó unisonókat, a karmester sok esetben nem hívta fel kellőképpen a figyelmet a belső szólamokra, a gyors szakaszok harmóniái pedig szinte mindig elsikkadtak. Az előadókat megoldhatatlan probléma elé állították a művek különös arányai: a három-négyperces szélső tételek között elhelyezkedő, azoknál kétszer hosszabb lassú tételeket nem tudták élettel megtölteni.

A két concertinónál mintegy húsz évvel korábban, Gaspar Cassado felkérésére készült csellóverseny, a Trittico concertato könnyebben szólalt meg - romantikusabb, líraibb hangvétele miatt. Szabó Péter hősiesen birkózott meg hírhedten nehéz szólamának bonyolult kettős- és többesfogásaival.

A műsort záró, 1959-es keltezésű Cantus Pannonicus a szerző második nagyobb szabású műve az oratórium műfajában. A latin nyelven megzenésített öt vers időtartamában és stílusában is változatos, mondhatni, nem egységes kompozíciót alkot, és színes csokorhoz - vagy inkább gyümölcskosárhoz - hasonló. A sorozat nyitótétele, a Pannónia dicsérete például Orff cintányérhangzásaival és Brahms hárfával dúsított harmóniáival operál. Az Ágneshez szóló vers ötletesen hangszerelt, gitárral kísért kedves szerenád, noha a kórus ezúttal kissé hűvösen epekedett a ragyogó szemű leányhoz. E rövidke pillanatkép után következett a Búcsú Váradtól, melynek refrénje Mahler 4. szimfóniájának kezdetét idézi. A kórus teljesítményét itt lusta és félénk belépések jellemezték, főleg a piano dinamikai tartományban. A Bazsinka Zsuzsanna énekelte szólótétel (Egy dunántúli mandulafáról) után azonban rendkívül drámai erővel szólalt meg a Mars istenhez, békességért című tétel. Itt a zenekar és az énekkar minden tudását latba vetve jelenítette meg a szerző szélesebb gesztusait, az egyre fenyegetőbben közelítő osztinátókat, s a felhangzó fohászt. (október 8. - Magyar Rádió 6-os Stúdiója)

Az NKÖM Kodály Zoltán-ösztöndíját tavaly elnyert három zeneszerző hangverseny keretében számolt be arról, mit végzett az elmúlt időszakban. Mivel Sáry Bánk éppen Japánban tartózkodott, az est házigazdája, Földes Imre csak Dragony Tímeát és Szalai Katalint kérdezte a bemutatott művek keletkezéséről, technikai hátteréről. A Gespräch-Konzert, amelynek részesei lehettünk, rokonszenves műfaj, hiszen családias hangulatban, a szigorú zenehallgatási szokásoktól eltérve, közelebbről ismerhettük meg a fiatal alkotók zenei világát.

A három zeneszerző nagyjából azonos korosztályt képvisel, valamennyien az utóbbi négy-öt évben diplomáztak a Zeneakadémián. Természetesen nem egyformák, de ez a változatosság a közönség javát szolgálta. Az est legnagyobb meglepetését SZALAI KATALIN dalciklusa, a Kányádi Sándor rövid verseire írt Mondóka jelentette. Az egyszerű szerkezetű, mindössze pársoros költemények olyan ötleteket juttattak Szalai Katalin eszébe, amelyeket képes volt tökéletesen megvalósítani, s a megszülető zenei anyagokat is sikerült teljes mértékben uralnia. (A "nagy" művek írása helyett inkább efféle szerencsés együttállásra kellene törekednie minden pályakezdő zeneszerzőnek.) A Tallián András által megszólaltatott hegedűkíséret mindvégig tökéletes egységet alkotott Honinger László énekével, kommentárjai jóízű humor forrásaiként funkcionáltak. Nagyszerűen hatott például a Mondóka című vers, amelyben az embertelenség közönyét a gyermekdalok híres szó-mi fordulatával kísérte a hegedű különböző regiszterekben, hangnemekben. A Dilidal nyugodtan kezdődő, majd per tonos emelkedő és egyre inkább becsavarodó témája ("fegyelmezett egy ember vagyok én, kérem..." ) hatásosan szembesített a sokunk számára oly ismerős lelkiállapottal. Honinger László nagyon érti Szalai világát: kifejezésmódja rendkívül intenzív, teljesen azonosul a művekkel. Noha éneke majdnem mindig tiszta maradt, érezni lehetett, hogy a hangmagasságok még nem épültek be tudatába, és még sokat kell dolgoznia azért, hogy a hallás vezérelte automatizmus kialakuljon.