Az a sajátos helyzet, hogy Eszterháza eddig oly sikeres zenei programjai most azért vannak bajban, mert ami 1995-ben, majd 1998-tól elindult, az színtiszta civil kezdeményezés volt: hangversenyrendezők, művészek, zenetörténészek jóval az állam előtt felismerték, hogy mi ott a teendő, s azt is, hogy az milyen fontos; sőt össze is fogtak felismeréseik gyakorlatba való átültetéséért. Ez így rendjén is volna: csakhogy - már 2009 miatt is - elérkeztünk egy olyan ponthoz, amelytől a folyamat állami szerepvállalás, "államosítás" nélkül nem vihető tovább. Mármost az a kérdés, hogyan államosítunk. "Porosz" módra-e, a hatalom totális állami megragadásával, a hivatalnokok mindenhatóságának és mindenhez értésének éthoszával (valahogy úgy, ahogy ötven-hatvan évvel ezelőtt a kiadók és folyóiratok bedarálása történt), vagy "holland", "skandináv", "amerikai" módra, ahol az államnak nem a hatalom megragadása a célja, hanem az, hogy a feladat megoldásának felelősségét oda delegálja, ahol a kellő szakértelem és készség mutatkozik rá - adott esetben tehát a civil szférába. Ahol azok - elnézést a nagy szavakért -, akik majd' egy évtizedet adtak az életükből arra, hogy bármi áron, de létrehozzanak valamit, aminek tátongó hiányát nem tudták elviselni a magyar (zene)kultúrában, nem válnak automatikusan unpersonná abban a pillanatban, mihelyt néhány hivatalnok "kezébe veszi" az ügyeket, és túlságosan öntudatosnak, túlságosan autonómnak találja őket. E nélkül az autonómia nélkül ugyanis valahol egészen máshol tartana Eszterháza zenei élete. Ha a feljebbvalóknak a Jóisten a hivatalukhoz minden téren szakértelmet is adott, ha döntéseik eleve helyesek és nem vitathatók, akkor mi itt nem polgárok vagyunk, hanem alattvalók.

Első vázlatomban nem mutattam rá arra, hogy a Rácz Márton által készített tervezetben "a zenei program formálásának személyes résztvevői" között négy külföldi zenetörténész mellett (temészetesen kivétel nélkül régi kollégáink, ismerőseink) nulla darab magyar zenetörténész szerepel. Külföldi kollégákra természetesen lehet szükség, de semmiképp sem a magyar zenetörténészek helyett. Ez még akkor is tökéletesen indokolhatatlan volna, ha az eddigi munkában nem vett volna részt négy kiváló magyar zenetörténész. Továbbá első cikkemben nem reagáltam Rácz következő elképesztő mondatára sem: "...összefoglalásomat egy - számomra is - igen sajnálatos ténnyel kell kezdenem: Joseph Haydn zenei zsenije ma, a fizető közönség körében nem számít a keresett, komolyzenei »sztár« zeneszerzők csoportjába [sic!] (mint Mozart, Beethoven, Bach, Vivaldi...)." Elég átnézni a nagy lemeztársaságok katalógusait, elég átmenni egy kismartoni, (a 600 fős teremben) zsúfolt ház előtt tartott Haydn-hangversenyre, hogy lássuk: ez tendenciózus csacskaság. Rácz a harmadik vagy a negyedik az utóbbi években, aki Haydn súlyának csökkentésével igyekszik gyengíteni a mi pozícióinkat.

Újabban az elitizmus vádját is előszeretettel hangoztatják a MÁG részéről. Ám Haydn magas művészete milliókhoz szól (a Bartók Rádió leveléből: "közvetítéseink ... 36 országba jutottak el, ... s ezzel több millió rádióhallgatónak szereztünk ... élményt"); Eszterházának természetesen ez az egyedülálló lehetősége, amit csak itt és csak a hozzáértők tudnak megvalósítani. Mi nem "szűk elitista körhöz szóló programokat szervezünk", hanem egy világszínvonalú és egyedülálló művészeti eseményt. Mint Bayreuthban vagy Salzburgban, melyekre annyira szeretnek hivatkozni. Ezen túlmenően az sem felel meg a valóságnak, hogy mi csak ilyet terveztünk, másfajta programokat nem tartunk szükségesnek. Az sem igaz, hogy a másfajta programokhoz ők jobban értenének, mint mi, mert egyáltalán nem értenek hozzá. Teljesen komolytalan próbálkozás összemosni a megemlékezések arculatát meghatározó, világszínvonalú Haydn-programokat a műfajilag is igen sokrétű, komolyabb és népszerűbb kiegészítő programokkal, s a programok "kemény magját" (melyet, újra hangsúlyozom, nem tud mindenki létrehozni, aki már rendezett valamilyen hangversenyt valahol) arra hivatkozva bagatellizálni, létrehozóit diszkvalifikálni, hogy a kiegészítő programok egy részét valamilyen szinten a MÁG magától is meg tudná rendezni. A MÁG szótárában egyébként újabban megjelent a "zenei lobby" kifejezés is, annak hangsúlyozására, hogy mi - velük szemben - csak egy partikularitást képviselünk. Azt hiszem, egy Haydn-évforduló kapcsán ez fokozhatatlanul abszurd.

A MÁG igazgatója egy interjúban felvetette a kérdést, hogy egyáltalán mi szükség van önálló hangversenyirodára, hiszen hangversenyt, úgymond, ők is tudnak rendezni. Erre talán elég annyit válaszolni, hogy harminc-negyven európai zenei fesztivál vezetőivel szoktam rendszeresen beszélgetni - és rendkívül meglepődnék, ha a MÁG-nál tudnának egyetlenegy olyan jelentős nemzetközi fesztivált mondani, amelynek üzleti vagy művészeti vezetője egy műemlékkezelő vagy bármilyen hasonló, nem zenei intézmény beosztottjaként, feletteseinek a konkrét műsorokba való beavatkozási és vétójogával, mindennemű önálló költségvetés nélkül végezné a munkáját. Ilyen nincs, ez teljesen komolytalan. Fontos azonban aláhúzni, hogy esetünkben mennyiségileg és tematikailag is jóval szélesebb feladatról van szó, mint egyetlen fesztivál megszervezése. Például arról, hogy a szakmai súllyal bíró, felkészült zenei szakemberek véleményét összefoglalva és kanalizálva, ez az iroda a műemlékesek partnereként részt venne az egyes épületrészek jövőbeni zenei funkcióinak meghatározásában. Rengeteg ilyen kérdés vetődik fel, amelyekre komoly zenei szellemi háttér nélkül nem lehet érvényes választ adni, s amelyek megválaszolását teljes abszurdum egy szál - amúgy esetleg érdekelt - karmesterre bízni. Mindennek a szakmai kontrollnak feltétlenül meg kell előznie bármiféle hosszú távú döntést, kormányhatározatot. Rendkívül komplex feladatról van szó, amelyet csak munkamegosztáson alapuló, profikból álló szervezet tud elvégezni.

A MÁG előszeretettel hivatkozik alapító okiratára is. Ez a MÁG feladatául rendeli nem csupán a műemlékek fizikai megóvását, helyreállítását, hanem a bennük foglalt komplex kulturális örökség bemutatását is. Ezt az alapító okiratot egy olyan pillanatban fogalmazták - nyilvánvalóan jó szándékkal, kulturális örökségünk értékeinek elkötelezetten és azok védelmében -, amikor még egyáltalán nem lehetett látni, hogy egyszer majd egy a magyar és európai kultúrában ilyen súllyal szereplő "örökségkomplexumra" kell majd alkalmazni, egy olyan sajátos helyzetben, amikor a komplexum átvételekor az örökség nem építészeti részének már létezik egy - rendkívül sikeres - gazdája. A probléma az, hogy a MÁG úgy hivatkozik az alapító okiratra, hogy következetesen eltekint két alapvető fontosságú ténytől, amelyekől azonban nem lehet eltekinteni, mert ugyanolyan realitást képeznek, mint az alapító okirat.

Az egyik az, hogy a magyar szellemi életben erőteljesen jelenlévő zenészek egy csoportja létrehozott egy kétévenkénti Schiff-fesztivált és egy nagy Haydn-fesztivált - mindez, amely, mint láttuk, jelentős, védendő nemzeti kulturális érték, nem holmi magánbuli. (Amelyet a kezdetektől mostanáig minden évben támogatott az NKA és saját keretéből a mindenkori kulturális miniszter, kivéve tavaly, amikor utóbbi az 50 millióba beépült; ezzel együtt, végszükségben, idén újra kaptunk.)

A másik az, hogy ez az érték a létrehozóinak szellemi tulajdona.

Ezért az alapító okiratot lobogtatva semmilyen szofisztikával nem lehet belőle levezetni, hogy a MÁG arra kapott felhatalmazást: mindezt szüntesse meg, és mintha nem is létezne, egy ebben az ügyben semmiféle referenciával nem rendelkező, neki tetsző zenészt bízzon meg Eszterháza zenei életének "megalapozásával". Ellenkezőleg: minket is mint megvédendő, bemutatandó értéket vett át a kastéllyal együtt. Mi értékteremtők vagyunk, ők köztisztviselők, akiknek az a kötelességük, hogy létrehozzák a mi általánosan elismert és úttörő értékteremtő munkánk feltételeit. Ebben a tekintetben a kézi vezérlésre berendezkedett MÁG folyamatos szereptévesztésben van. Általában véve pedig a MÁG-ból nyilvánvalóan hiányzik az a sokoldalú szellemi kapacitás, amelyre a "revitalizáció" komplex - és gyönyörű - folyamatának koncipiálásához, megtervezéséhez szükség van: ezt mindenképpen kívülről kell szállítani a folyamatba, bárhogyan értelmezzük is az ominózus alapító okiratot. S ha azt a következtetést vonják le belőle, hogy amit mi létrehoztunk, nem megvédeniük, támogatniuk kell, hanem bármikor megsemmisíthetik, akkor legjobb esetben visszaélnek az okirat betűjével, de biztosan megerőszakolják a szellemét.

Ahogy a rendezvények programjában a Haydn-remekművek koncepciózusan megszerkesztett és világszínvonalú bemutatásának kell állnia, az egész Eszterháza-komplexumnak is meg kell találni a kulturális súlypontját, alapfunkcióját, s a többi funkciót ahhoz kell igazítani. Ahogy a MÁG a kulturális rendezvények esetében is szereti a másodlagosat, a kísérő, a népszerű programot középpontba helyezni (talán mert azon a terepen magabiztosabb), ugyanúgy hallgat Eszterháza centrális kulturális funkciójáról. Jó néhányan a zenészek, művészettörténészek közül úgy gondoljuk, hogy ezt a funkciót ideálisan a helyreállított operaház hordozhatná, már csak azért is, mert nélküle mind az épületkomplexum, mind az Eszterházán bemutatható zenei spektrum csonka. Ezzel ráadásul az OSZK eszterházi operaanyaga is feléleszthető volna Csipkerózsika-álmából. Az elképzelést az Európai Historikus Színházak Szövetsége (PERSPECTIV) tagjainak túlnyomó többsége nagy rokonszenvvel fogadta, és minden lehetséges módon támogatja. Évek óta létezik egy olyan elképzelés, hogy az újjáépített operaházra egy világviszonylatban egyedülálló iskola alapozható, ahol a korabeli színpadtechnika, gesztika alapján sajátíthatják el énekesek, karmesterek, rendezők a 18. századi opera autentikus felidézését.

Az ötlet eredetileg Carsten Jung hamburgi színháztörténészé, de azóta igen sok szakemberrel konzultáltam róla Nicholas McGegantől és a hannoveri Rovátkay Lajos professzortól, a régi vokális zene elismert szakértőjétől a bázeli és hágai konzervatórium, illetve a londoni Guildhall School vezetőiig és professzoraiig; ennek nyomán a terv egyre kézzelfoghatóbbá válik. Ez az iskola több ország egyetemeinek összefogásával működhetne, amelyhez hasonlóra már van is európai példa. (Az operaház megépültéig pedig a Haydn Eszterházán fesztiválhoz vagy a nyári programhoz kapcsolódó opera-akadémiák kelthetnék fel a tanulni vágyók érdeklődését évekre előre. Ebben nem is egy nemzetközileg elismert karmester közreműködésére és a rangos, az ambronay-i fesztivál részeként több mint egy évtizede megrendezett Académie Baroque elnevezésű operakurzus sokoldalú együttműködésére számíthatnánk - ott idén William Christie vezényelt egy kéthetes munkával létrehozott Campra-bemutatót.)

A 18. századi színházak (újjá)építésének jelenleg divatja van (Cuvilliés-Theater/München, Williamsburg/Virginia, Valtice/Morvaország, vagy éppen a Bostonban tervezés alatt álló modern rendezvényközpont, ahová egy "modern" barokk operát terveznek). A fentiek közül nem csupán az egyesült államokbeli színház, hanem a valticei is egy civil szervezet kezdeményezésére, az általuk megszerzett magántámogatásból épül (a Cora nevű cseh műemlékvédelmi egyesület egy összegben kapja meg a pénzt egy amerikai elektronikai cégtől). Ezek az elképzelések a 2003-as operaújjáépítés-szimpózium óta - az oktatási tervekkel egyetemben - semmiféle visszhangot nem váltottak ki a MÁG-ból, sem a MÁG-ban töltött időmben, sem azóta nincs hová becsatornázni őket. Egy percig sem gondoltam, hogy ezek vitathatatlan dolgok, no de megvitatásra egészen biztosan érdemesek. És az eredmény alapvetően befolyásolja azt, hogyan, milyen célra történjen, mondjuk, a marionettszínház helyreállítása. (Például modern, sokcélú - de bábelőadásokat is lehetővé tevő - előadóterem céljára, ahogy többen is gondolják.) És ha a MÁG-ban vagy a KÖH-ben nem ismerik fel az operaház ügyének fontosságát, vagy nincs meg hozzá a motivációjuk, fantáziájuk, hogyan oldják meg a finanszírozását, akkor Magyarország számára egy semmi máshoz nem fogható lehetőséget szalasztanak el. (A csehekkel szemben nekünk az az előnyünk is megvan, hogy Eszterháza olyan hívószó, amely - tapasztalataim szerint - minden ajtót megnyit, és minden bizonnyal európai szintű projektté tehető.)

Az elmúlt évek sok más ötletet is hoztak, sok elképzelést és külföldi kapcsolatot kiérleltek. A legfontosabbról, 2009-ről persze nehéz megfogható szervezeti és anyagi keretek híján konkrét terveket megfogalmazni. Nagyjából ez az utolsó pillanat, amikor ennek neki lehet fogni. Mindenesetre jó lenne, ha a Haydn-interpretáció legjobbjait abban az évben vendégül láthatnánk egy - kivételesen - lazán, az egész szezonra széthúzott "szuperfesztivál" keretében, már csak azért is, mert Nikolaus Harnoncourt-nak a "Haydn Eszterházán" fesztivál hagyományos időpontja nem jó. Haydnnak szentelt zenei versenyt lehetne-kellene rendezni (billentyűs? vonósnégyes? trió?), és meg kellene valósítani Strém Kálmán remek ötletét a Vashegyi-féle szimfónia-sorozatok nyomán más műfaj-sorozatok megindítására. És 2009-re feltétlenül módot kell találni (még akkor is, ha az ő bicentenáriumi programjaik már készen állnak) valamilyen, legalább szimbolikus együttműködés kialakítására Ausztriával, Kismartonnal - ennek esélyét növeli nemzetközi presztízsünknek az utolsó két-három évben bekövetkezett feltűnő növekedése. Az Osztrák-Magyar Haydn Zenekarnak mindenképp be kellene kapcsolódnia az eseményekbe, ha már ez eddig nem sikerült. És talán a harmadik eszterházi operaház alapkövét is el lehetne helyezni ebben az évben...

Mint már utaltam rá, nemzetközi támogatásban, kooperációban, cserelehetőségekben semmilyen téren nincs hiány. Az Európai Fesztiválszövetség egyik tagja, a Szarajevói Fesztivál például felajánlotta, hogy ha nemzetközi pénzgyűjtés indulna az operaház újjáépítéséért, akkor ők örömmel szentelnék egyik koncertjüket ennek az ügynek. Nem kétséges, hogy példájukat sok helyen szívesen követnék. További együttműködési lehetőséget biztosít az Európai Régizene-hálózat (maga is EFA-tag), amely tagfesztiváljai között rendszeres programbörzét működtet. A Versailles-i Barokk Zenei Központ - amely nevével ellentétben nem csupán a barokk kor, de egyéb régi korszakok francia zenéjének is "ügynöksége" könyvtárával, kutatóival, kottakiadványaival és hangversenyeivel - már csaknem két éve megkeresett, felajánlva, hogy ha Eszterháza zenei múltjából francia darabokat mutatunk be, akkor az adott koncertet örömmel átveszik. Igen szép, korokon átnyúló gesztus lenne, ha az az Eszterháza ("a magyar Verszália"), amelynek mintája egykor minden tekintetben Versailles volt, a 21. században így mondhatna köszönetet a mai Versailles-nak.

Végül ismét hangsúlyozni szeretném, hogy a Haydn Eszterházán fesztivált, a Schiff-fesztivált a nemzetközi fesztiváléletben jegyzik, mégpedig magas árfolyamon. Csak az EFA októberi közgyűlésén fél tucat fesztivál keresett meg együttműködési javaslattal, de azóta is sűrűn cseng a telefonom. Az idei Haydn Eszterházán fesztivált Jan Figel', a brüsszeli Bizottság kultúráért (is) felelős főbiztosának fővédnöksége alatt rendeztük meg. A Magyar Haydn Társaság teljes jogú tagja az Europa Nostra nevű rendkívül tekintélyes nemzetközi örökségvédelmi szervezetnek (amely egyébként néhány éve díjjal jutalmazta a MÁG-ot az eszterházi kápolna-rekonstrukcióért). A magyar műemlékügy illetékesei, azt hiszem, elmulasztották felmérni, hogy Magyarország ma nyitott ország, az Európai Unió tagja, s hogy a mi munkánk meg nem történtté tétele csak elzárt helyen, csak provinciában lehetséges. S a mi kiszorításunk kísérlete, a monolit hatalomhoz bármilyen kulturális veszteség okozása árán való ragaszkodás hihetetlen kárt okoz Eszterháza ügyének mind az osztrákokkal való összehasonlításban, mind általában a külföld szemében.

Befejezésül ismét le szeretném szögezni, hogy Strém Kálmán (és a Budapesti Vonósok) 1995-ös úttörő és iránymutató kezdeményezése nélkül, és Strém azóta is vállalt, kitartó, sőt hősies fáradozása és harca nélkül Eszterháza zenei élete sehol sem tartana. Az ellene való mostani támadás különösen méltatlan - miközben többen is érezhetjük úgy, hogy ami történik, a maga egészében méltatlan ahhoz, amit az évek során tettünk. Persze érthető: Varga Kálmán elnök úr azért kényszerül Strém Kálmánt pénzéhes vállalkozónak, engem pedig rossz munkaerőnek, és semmi másnak feltüntetni, mert ha elismerné, hogy egy fikarcnyi elismerésre, netán köszönetre méltót hoztunk létre Eszterházán, akkor kártyavárként omlana össze az a fikció, hogy nekik most és a nulláról kell megalkotniuk az ottani zenei életet. S akkor az a szereposztás sem volna tartható, amely szerint csak ők a kultúra hűséges és önzetlen védelmezői a mi önös és kisszerű ügyeskedésünkkel szemben.

Sok reménytelennek látszó pillanatot éltünk át az elmúlt években, ám két dologban mégis bízom. Az egyik, hogy szolidaritáshiányos társadalmunkban, elsősorban a zenei-művészeti élet résztvevőiben lesz annyi elszántság, hogy ha kell, nyilvánosan is kiállnak mellettünk. Erre a reményre jogosítanak bennünket a korábban említett támogató levelek is.

A másik dolog, amiben bízom, hogy a kulturális kormányzat ebben a tiszta és világos szituációban tiszta, világos és határozott döntést hoz majd. Az idő egyre jobban sürget, hiszen az anyagi bizonytalanság már idén is jelentős károkat okozott. Az eddigi passzivitásával szakító kulturális minisztérium utolsó fél évben hozott döntései mindenképpen a kedvezőbb forgatókönyvet valószínűsítik. Szép lenne, ha éppen egy ilyen nagyszerű ügy kapcsán bizonyosodna be: kormány és civilek akár büszkék is lehetnek egymásra.