Édesapám születésem előtti múltjának ezeket az eseményeit akkor ismerhettem meg igazán a maguk mélységében, amikor a hetvenes évek második felében sort keríthettem azokra a "lellei beszélgetésekre", amelyekre a későbbiek során még részletesen ki kell térnem, hiszen ezek képezték a halála után, 2004-ben kiadott vaskos kötet anyagának jelentős részét.

Az a pillanat, amelyben édesapám először jelent meg zeneszerzőként a szememben és tudatomban, a Csínom Palkó Erkel Színház-beli bemutatójához kapcsolódik (1952). A színes színpadi forgatag, a maga könnyen érthető és emészthető cselekményével éppúgy, mint muzsikájával, hosszú évekre, évtizedekre belopta magát az életembe. Lassan ugyanis az is tudatosult bennem, hogy a darab 1950-es, rádiós ősbemutatójának köszönhető, hogy édesapám azon kevesek közé tartozott, akiket abban a korai periódusban Kossuth-díjjal tüntettek ki. Aztán következett 1960-ban és '71-ben Szeged, ahol a Szabadtéri Játékok hatalmas színpadán már tudatosuló figyelemmel vehettem részt azoknak a Csínom-előadásoknak létrejötténél, amelyeket személyesen dirigált. S végül - hogy teljes legyen a kör -: édesapám büszke tekintetétől kísérve, karmesterként irányíthattam a Keleti Márton rendezte Csínom Palkó-film zenei felvételeit.

Kicsit előreszaladtam, pedig gyermekkorom bőségesen kínál olyan mozzanatokat, amelyek a zeneszerző apa és fia kapcsolatát példázzák. Itt van mindjárt a komponálás kérdése. Gyerekként sokat betegeskedtem, tehát gyakran és hosszan tartózkodtam otthon. Sohasem laktunk olyan lakásban, ahol - a nyugodt alkotómunkát megalapozandó - édesapám dolgozószobáját hermetikusan el lehetett volna különíteni a lakás többi részétől. Azelőtt is, manapság is sokszor teszik fel a kérdést, hogy zongora vagy íróasztal mellett komponált. Akkor jómagam sem értettem édesanyám intését, miszerint most nem ülhetek oda a saját pianínómhoz, mert apu komponál. Bárhogy figyeltem, csak a csendet észleltem... Ezt napok vagy hetek múlva egy - korábban csak anyunak, később nekem is szóló - mosolygós invitáció követte: hallgassuk meg az új darabot. Ez a családi zongorás lejátszás volt az "ősbemutató", ekkor ismerhettük meg, min dolgozott napokig, hetekig, olykor hónapokig.

A szoros összezártság helyzete csak Balatonlellén oldódott fel, ahol édesapám a Kossuth-díj után lehetőséget kapott arra, hogy egy nyaralót béreljen. Gyermekkoromból emlékszem olyan időszakra is, amikor szinte az egész évet ott töltöttük, de ezt kivéve jobbára mégis csak nyáron voltunk lenn, amikor a telekhez csatlakozó partszakaszon kiélhettük sportolási szükségleteinket is, úsztunk, eveztünk, egészségesen éltünk. Édesapám pedig sokat dolgozott. Életművéből hadd emeljek ki néhány olyan kompozíciót, amely Lellén nyerte el végleges formáját: Forrai Miklós látogatása tűnik fel a múltból, aki azért érkezett, hogy átnézzék a Cantus Pannonicus frissen elkészült partitúráját, amit ő mutatott be a Budapesti Kórussal, a szopránszólót felesége, a felejthetetlen koloratúrszoprán, Gyurkovics Mária énekelte. Lellén fejezte be a Kőröshegyi betlehemest, a bemutató után pedig egy kerti partin édesanyám megvendégelte a közreműködőket: a Szekeres Ferenc vezényelte Budapesti Madrigálkórust és a muzsikusokat. Lellén öltött végleges formát a Vonósnégyes és került kottája - egy látogatás alkalmával - Tátrai Vilmos kezébe. Lelle csendje és ihlető környezete nyújtott lehetőséget arra, hogy elkészüljön A bűvös szekrény német fordítása. A fordító koffernyi rímszótárral érkezett, de végül is édesapám nyelvismeretének volt köszönhető, hogy hihetetlenül rövid idő alatt készült el a munka, megjelenhetett az opera immár kétnyelvű zongorakivonata. És még egy személyes ügy: Lelle családias légköre kellett ahhoz, hogy a hetvenes évek második felében - pontosabban 1975-ben, '77-ben és '81-ben - a nyári estéket arra használjam fel, hogy felidéztessem édesapámmal a múltat, pontosítsam és rögzítsem azokat a fontos eseményeket, amelyek befolyásolták sorsát, hatással voltak pályájának alakulására. Akkor még nem tudtam, milyen hasznosak lesznek ezek a felvétek és az azokról készült gépírásos lejegyzések. Most viszont hálát adok Istennek, hogy segíthettem feltárni a múltat, amikor ugyanis 2004-ben megjelent a Farkas Ferenc válogatott írásai címet viselő kötet, ezek a beszélgetések igen hasznosnak bizonyultak, hiszen a könyv függelékeként, közel 120 oldalon - Gombos László szakértő szerkesztésének köszönhetően - szinte filmszerűen vetítik le az életmű meghatározó pillanatait. Ez is Lellének köszönhető.

Szüleim emléktárgyai között őrzök egy vendégkönyvet, amelyben számos híresség neve található a művészet szinte valamennyi területéről. Számomra azonban emlékezetesek azok a látogatások is, amelyekről nincs írott emlék. Amikor egy-egy művészbarát vagy növendék jött el hozzánk, akárcsak rövid tereferére, vagy netán tanácskérésre. A ma is gondosan őrzött könyvtár ilyenkor nemcsak díszként ékeskedett dolgozószobájában, olykor biztos kézzel emelt ki egy-egy kötetet, hogy hitelesítse mondandóját. Manapság már pontosan fel tudom mérni, hogy ezek a művészek és tanítványok egymástól mennyire különböző irányzatokat képviseltek, s hogy édesapám mégis milyen biztonsággal foglalt állást problémáikkal kapcsolatban. Példát keresve nem szeretnék neveket említeni, mert igen hosszú a névsor, s szégyen lenne bárkit is kihagyni ebből a manapság hazai megbecsülésnek és világhírnek egyaránt örvendő társaságból, de visszatekintve zeneszerző növendékeinek sorára, azt tapasztalhatja az ember, hogy két azonos hangon, azonos stílusban megszólaló komponistát nem találunk közöttük.

Azt hiszem, ennek oka pedagógiai tevékenységének egyetlen titkában keresendő: soha nem tanított, hanem nevelt. S ezt magamon is tapasztalhattam. Mindenekelőtt példát mutatott azzal, hogy élete végéig tanult: ismerkedett az új művészeti irányzatokkal, és szakadatlanul gazdagította nyelvismeretét. Erre sarkallt engem is, tudatosítva bennem, hogy az olvasás, az irodalmi ismeretek megszerzése, a stílusok felismerése és a nyelvekben való jártasság legalább olyan fontos, mint a zenei tudás. Különösen hálás lehetek a sorsnak azért, hogy gyerekként nem irányított a muzsika felé. Megvárta, amíg beérik szívemben és tudatomban a természetes vágy a muzsikus pálya iránt, rám bízta, mikor érkezik el az a pillanat, amikor végleges céllal indulok el a muzsikus lét valamelyik ösvényén. Egyvalamiben azonban biztos volt - s ez fiatalkori olasz ösztöndíjának, a Respighinél töltött éveknek köszönhető: tudta, hogy latinos műveltséggel kell megalapoznia ismereteimet. Először azonban mégsem Olaszországba, hanem barátainak, Sebők Györgynek és Starker Jánosnak köszönhetően francia földre küldött egy nyári fejtágításra és nyelvgyakorlásra. A következő évre viszont már megteremtődött egy olyan szoros barátság, amely mindmáig tart, a kölcsönös látogatások jegyében. Aztán Anglia következett. Itt segítségünkre volt az a házaspár, amelyet az ostrom idején a németek és a nyilasok elől bújtattak szüleim. Az így kapott kulturális, művészeti és nyelvi impulzusok nemcsak érdeklődési körömet tágították, hanem szinte észrevétlenül könnyítették meg az itthoni tanulást is. Igen, úgy érzem, az én "nevelésem" pontosan olyan pedagógiai módszerekre épült, mint a tanítványoké: az anyag biflázása helyett a minél szélesebb perspektívájú ismeretszerzés játszotta a főszerepet.

Ezt egészítette ki a mindennapos olvasás, ami édesapám elengedhetetlen szükséglete volt, s amit számomra is szinte kötelezővé tett. Olvasmányai között a legritkább esetben szerepeltek olyan művek, amelyek aktuális munkájával voltak kapcsolatban. Az esti olvasás kikapcsolódást jelentett, a napi munka feszültségének feloldását. Az agytornához hozzá tartoztak az aktuális nyelvtanulások, sokszor a legváratlanabb céllal. Emlékszem, már túl a nyolcvanon, egy görögországi meghívásnak kellett eleget tennie. Sürgősen felfogadott egy görögtanárt, és intenzív tanulásba kezdett. Tudta, hogy - időhiány miatt - már nem törekedhet teljességre, de az alapokat feltétlenül el akarta sajátítani. Ezt a szokását visszamenőleg még számos, hasonló esettel tudnám illusztrálni. Spanyol vagy portugál versekre írott dalainak komponálásakor igencsak hasznosnak bizonyultak azok a gyakorlatok, amelyekkel megalapozta ezekben az országokban tett látogatásait, zsűrizéseit.

S ha már a zsűrizésekről történt említés, a szinte megszámlálhatatlan eset közül kettő feltétlenül kiemelésre méltó: még fiatalkori római ösztöndíjának korszakára datálható az olasz zeneszerzők egyik kiemelkedő egyéniségéhez, Petrassihoz fűződő barátsága. Sokat leveleztek az évek, évtizedek során, de csak nagyritkán találkoztak. Éppen ezért még idős korában is boldogan vállalta az Arezzói Kórusverseny kompozíciós zsűrijében való részvételt, hiszen annak összetételét a következő nevek fémjelezték: Dallapiccola, Petrassi, Farkas. Amikor betegeskedni kezdett, ezekre az utazásokra édesanyám kísérte el, az ő halála után pedig jómagam vagy a feleségem, aki szintén muzsikus.

A másik - zsűrizéssel kapcsolatos - történet sokkal korábbi, és Budapesthez kötődik. A Pablo Casals Nemzetközi Csellóverseny zsűrijében együtt ült Gaspar Cassadóval, a híres csellóművésszel, aki nemes egyszerűséggel megkérte, írjon számára egy művet. Így született meg a Trittico concertato, amelynek bemutatójára a Velencei Biennálé keretében, a Fenice Színházban került sor.

Szeretett utazni, világot látni, idegen tájakat, embereket, helyi szokásokat és nem utolsósorban helyi ételeket-italokat megismerni. Ebben a tekintetben világfi volt, könnyen alkalmazkodott az idegen életmódhoz, az emlékeket megőrizte, és - ha tehette - a helyszíneket újra felkereste. Olykor a legváratlanabb pillanatokban vállalkozott egy-egy utazásra. Emlékszem, én már Bécsben, Swarowskynál ismerkedtem a dirigálás mesterségével, amikor a hatvanas évek végén egyszer csak megjelent, mert első tanítványa, Ligeti György egyik művét mutatta be Abbado a Bécsi Filharmonikusokkal. Ligeti meghívta, és ő kötelességének érezte, hogy növendékének első nemzetközi megmérettetésén részt vegyen. A sikeres délelőtti koncert után együtt mentünk ebédelni - ami nekem óriási élményt jelentett. Hadd tegyem hozzá: ez az eset nem volt egyedi jelenség: tanítványai új műveinek bemutatóját fokozott figyelemmel kísérte. A Zeneakadémia tanári páholyában vagy az Operaház nézőterén ritkán maradt üresen a széke.

Bár édesapám tudatosan nem befolyásolta pályaválasztásomat, neki köszönhetően mégis tanúja lehettem olyan eseményeknek, amelyek hatással voltak végső elhatározásomra. Azok a beszélgetések például, amelyeket a karmester Somogyi Lászlóval a Szent János kútja és a Szimfónia, vagy Ferencsik Jánossal a Gyász és vigasz bemutatója előtt folytatott, megvilágították azt a titkot, amely a karmester tevékenységét meghatározta a partitúra kottaképének megelevenítése során. Aztán jöttek a fiatalok, a növendékek - Kertész Istvánnal és Kulka Jánossal az élen, akik egy egészen másfajta előadói stílust képviseltek. Ezek voltak azok a jelenségek, amelyek döntően hatottak rám, és - egyelőre talán csupán tudat alatt - ekkor fogalmazódhatott meg bennem a vágy, hogy egyszer én is dirigálhassam édesapám valamelyik művét. Amikor pedig most, már túl a hatvanon, bőven nyílik alkalmam erre, rá kellett jönnöm a titok nyitjára: partitúráinak kottaképe annyiszor nyújt új meg új élményt, ahányszor a megvalósítás szándékával előveszem és áttanulmányozom őket. Idősödő fejjel kezdem felfedezni azokat a titkokat, amelyeket egy-egy művének partitúrája rejt. S hogy nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel, annak legfőbb bizonyítéka: szerte a világban most kezdik igazán felfedezni a zeneszerző Farkas Ferencet. A hazai megbecsülésen túl születésének századik év-fordulóját Európa jelentős zenei centrumaiban koncertekkel, kiállításokkal ünneplik. A legkülönbözőbb helyekről, országokból keresnek meg műveit kérve éppúgy, mint ottani CD- vagy kottakiadványokkal büszkélkedve.

Mintha még életében számítottunk volna az újrafelfedezés korszakára, feleségemmel 1993-ban elkezdtünk dolgozni egy katalógus összeállításán. A több mint hatszáz művet számba venni, hitelesíteni, majd - elhelyezve az életműben - műfajok szerint rendszerezni: nem hittem volna, hogy mindez ilyen hatalmas munkát ad majd, de a műjegyzék első változatának összeállításakor még nagyon sok segítséget kaptunk magától édesapámtól is. Ha viszont ma látná - nemcsak kötet-alakban, de a világ számára internetes formában is hozzáférhetővé téve -, talán maga sem hinné el, hogy ennyi kottafejet vetett papírra, s ezek között ilyen

sok a különleges zenei érték. A hangsúly itt nem a művek számán van, hanem azon, hogy számára a komponálás nem munka, hanem életszükséglet volt, hasonlóan Chagallhoz vagy Renoirhoz, akik még életük utolsó napján is festettek.

Van még egy ehhez hasonló gyűjtemény, amelyet együtt kezdtünk felkutatni, de a munka java részét ránk hagyta. Amikor halála előtt két évvel, 1998-ban a Szent András- misét mutattam be svájci kórusommal és a MÁV Szimfonikusokkal, szerettem volna, ha ezt az eseményt személyes részvételével teszi ünnepélyesebbé. Nem könnyen, de vállalta az utazás fáradalmait. Kinti tartózkodása alatt váratlan ötletünk támadt: megkértük, nézze át, zenei írásai közül melyiket vállalja az idő távlatából is. Ez könnyebb, de felelősségteljesebb munka volt, mint a katalógus anyagának rendszerezése. Akkor még nem sejthettem, hogy ez az ötlet hat esztendővel később egy olyan kiadvány alapját képezi majd, mint a Vallomások a zenéről címmel 2004-ben megjelent kötet, amelyben ezek az olykor komoly tanulmányoknak is beillő írások sokak számára válnak hozzáférhetővé.

Egy másik Farkas-opusz születése a filmgyári munkával kapcsolatos: édesapám ugyanis a háború után is keresett zeneszerző maradt a film világában. Az olyan gyönyörű természetfilmektől, mint a Gyöngyvirágtól lombhullásig, a Fábri Zoltán vagy Várkonyi Zoltán rendezte, drámai felépítésű alkotásokig, sok olyan filmzenét írt, amelyik később - szvitformában - önállóan is megállta a helyét. Jómagam 25 éves voltam, amikor Keleti Márton felkérte édesapámat, segítsen a Liszt Ferenc életéről forgatott Szerelmi álmokhoz zenét válogatni a hatalmas Liszt-életműben. Ekkor már muzsikus füllel és érzékkel figyeltem fel a keverésnél arra, hogy egy jelenet drámaiságát milyen nagyszerű hangszereléssel segíti az eredetileg zongorára komponált Funérailles. Ettől a pillanattól kezdve sokat kellett győzködnöm, amíg elkészült a teljes mű partitúrája - méghozzá nekem dedikálva. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ez volt az első olyan Farkas-alkotás, amely az én javaslatomra született meg. S hogy mennyire hitelesnek tűnik a zenekari forma, arról az általam koncerten bemutatott mű sikere is tanúskodik.

Van még három nekem dedikált Farkas-alkotás, de ezek már svájci működésem idején, az én kérésemre készültek: két zenekari darab, a Suite montreusienne és a Trois morceaux en forme de poire című Satie-darab hangszerelése. Mindkettőt akkoriban alakult montreux-i zenekarommal mutattam be.A harmadik a vegyeskarra és zenekarra komponált Vivit Dominus. Ezt a - Dávid 17. zsoltárának latin szövegére írt - kantátát 1983-ban adtuk elő először, a szintén az ajánlásban szereplő Lausanne-i Bach Kórusommal és a Lausanne-i Kamarazenekarral.

S ha már a dedikációknál tartunk, feltétlenül szólnom kell arról is, hogy édesapám nagyobb szabású egyházi művei mind kapcsolatba hozhatók a család tagjaival. Szüleim 25. házassági évfordulója alkalmából született meg az édesanyám nevét viselő Szent Margit-mise (Missa secunda). A bonyolultabb felépítésű és tartalmú Szent András- mise címe nevem miatt nem szorul különösebb indoklásra. Az 1994-ben komponált Szent István-misét pedig második unokájának, István fiamnak dedikálta. (Itt zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy első unokájának, lányomnak, Izabellának nem jutott egyházzenei mű, neki 1976-ban a régi barát, Végh György verseire készült Állatok világa című gyermekkari ciklust ajánlotta). Külön fejezetet képez az 1992-es, édesanyám emlékére írt Requiem, amelynek komponálásához nehezen fogott hozzá. Egy reggel azonban azt vettük észre, hogy szorgalmasan jegyzetel, később pedig boldogan mesélte nemcsak nekünk, de minden jó barátjának: "Álmomban eljött hozzám Manci, és lediktálta a kezdő témát." Úgy érzem, több mint fél évszázadnyi boldog együttélés után ezen nem lehet csodálkozni.

Záróakkordként ide kívánkozik egy rövid történet: közvetlenül édesapám halála előtt csak telefonon tarthattuk a kapcsolatot. Beszélgetéseink alkalmával egyetlen dologra panaszkodott: izgatja egy téma, de már egy hónapja hiába keres, nem talál hozzá illő verset. Aztán az egyik este boldogan csengett a hangja: "Megtaláltam! Lorca!" Másnap hajnalban a fájdalmas telefonhívásra ébredtem. Az öröm érzése rövidre sikeredett. A Lorca-vers alapján este megkezdett vázlat ott volt íróasztalán, a toll azonban a kezdő taktusoknál nem futott tovább a kottapapíron, végleg kihullott kezéből... Azt hiszem, egy olyan muzsikus számára, amilyen ő volt, a boldogságnak ez az érzése isteni kegyelemnek tekinthető.