Bámulatosan hosszú, egészséges, gondtalanul termékeny életének szinte napra kiszámíthatóan felét (negyvenhét és fél esztendőt) töltöttem Vele jóban-rosszban, sikereinek természetességében és érzékenységét horzsoló bosszúságainak eltúlzásaiban. Voltam hallgatója, tanítványa, tanársegédje, tanártársa, a tanszékvezetés girbegurba útjain - politikai és emberismereti tájékozatlanságában - révkalauza, vigasztalója presztízs- és pénzügyi kérdésekben. "Szörnyű haragra gyúlt", ha valaki más is megzenésített egy olyan verset, amelyet ő is dallá formált. Weöres Sándor külön helyet foglalt el életében, s én nem győztem nyugtatni: "Tanár úr, a tiéd jobb, megmarad, szeretik énekelni, ne törődj vele!" Hosszú éveken át vonszolta magával ezeket a sérelmeket, én meg rendületlenül cifráztam ugyanazt. Hiába. Szavaim hatását csak egy rövid érzéstelenítéshez lehet hasonlítani.

Nem lehet felfogni, hogy az európai nyelvek többségének alapos ismerete miért nem gondolkodtatta el a pokoli világ dolgairól. (Olvasott és beszélt görögül, latinul, olaszul, franciául, németül, angolul, románul, dánul, spanyolul, viszont nem igazodott el a szláv nyelvekben - arra ott voltam én.) Elképesztő irodalmi, képzőművészeti, építészeti, színházi, filmművészeti és - mindenekfelett - zenei műveltségét (az antikvitástól a naprakész avantgárd és könnyűzenei műfajokig) gyönyör forrásának tekintette, problémaérzékenységét, ízlését a megoldások tisztaságával azonosította, az alkotás nem gond, hanem kézenfekvő öröm volt számára. Élete utolsó perceiben is írt, tervezgetett.

Szellemiségét mély katolikus vallásgyakorlat keretezte, templomba járó volt a nehéz időkben, s akkor is, amikor már kérkedni lehetett volna a vasárnapi programmal. Szemérmes volt, magatartását a politikai kurzusok szemernyit sem befolyásolták.

Szerette az életet, a választékos öltözködést, az úri viselkedést, a szépen terített asztalokat, a gazdag, gondosan megtervezett ebédeket, vacsorákat, komoly borszakértőnek mutatkozott, a rend, az ápolt külső anyagi, és a gondozott benső szellemi világából állt össze élete több tízezer napja.

Latinos, könnyed léptekkel sétált el Doberdo, az őszirózsás forradalom, a vörös és fehér terror mellett. Rómába ment csiszolni tudását és ízlését. A második világháború a kolozsvári opera korrepetitori és karigazgatói feladataival sújtotta. Múzeumi látogatóként borzadt a százmilliónyi halott, Auschwitz és a sokkal később megtudott Gulág expresszionista, szürrealista, Picasso megfogalmazta retteneteitől. Zenéjében ezek az elemek soha sem bukkantak fel, 1956-ban minden nap kíváncsian kérdezte tőlem: "Mit csinálnak ezek az emberek a városban?"

Művészete nem a mélyben kotorászott, inkább a magasba, a kék égbe, a derű világába vezérelte a hallgatót. Nem volt sem felületes, sem cinikus, sem léha: naivitása és hite kristálytisztán képviselte azt a rég feledett, vagy tán nem is létezett boldogító örömöt, amit az élet, a szépség és a művészet adhat az embernek. Neki ez volt a legfontosabb.

Egy alkalommal, séta közben odafordult hozzám, s lehalkítva hangját, így szólt: "Tudom, hogy Johann Sebastian csak isteni mércével illethető, de én jobban szeretem Vivaldit!" Mesteri tudását, boldogságát, ártatlanságát, eleganciáját, tisztaságát, tragikus szörnyülködésektől mentes, érintetlen életét, alkotásait mélységesen tisztelem és szeretem. Ő más évszázadot teremtett magának. Feledte, pontosabban: nem vette észre, hogy a XX.-at írtuk.

Szigliget, 2005. november 4.

Petrovics Emil