Franz Tunder (1614-1667), a lübecki Mária-templom orgonistája állítólag már a17. század derekán valami ehhez hasonlóval kísérletezett. Azokat az üzletembereket ugyanis, akik csütörtökönként a Marienkirche közelében a tőzsdenyitásra várakoztak, behívta a templomba orgonazenét hallgatni, megvetve ezáltal az Abendmusik-hangversenyek alapját, amelyek - vejének és utódjának, Dietrich Buxtehudénak köszönhetően - később rendkívül sikeressé váltak.

Tunder jó üzleti érzékkel rendelkezhetett, hiszen a templom adminisztrátori, kincstárnoki teendőit is ő látta el amellett, hogy eleget tett muzsikusi kötelességeinek. S bár a "lunch concertek" üzletember-hallgatóit előbbiek bizonyára jobban érdekelnék, mi ismerkedjünk inkább Tunder zenéjével annak a lemeznek a segítségével, amelyen a Vashegyi György vezette Orfeo Zenekar, a Purcell Kórus és hét neves szólista, Zádori Mária, Csereklyei Andrea, Bárány Péter, Timothy Bentch, Megyesi Zoltán, Kovács István és Benkő Pál előadásában a szerző egyházi művei hallhatók. Egy viszonylag kevéssé ismert komponista nem is kívánhat magának jobb reklámot annál, mint hogy neve a felsorolt művészekkel szerepeljen egy borítón, hiszen ők az elmúlt évek során számtalanszor bebizonyították: nem csak felkészültségükben, muzikalitásukban, igényes munkájukban, de zenei ízlésükben is megbízhatunk.

Tunder tizenhét fennmaradt vokális műve közül kilenc egyházi kompozíció, valamint egy - elveszett - motettához készült Sinfonia a 7 viole hallható a Hungaroton gondozásában megjelent lemezen. A jól szerkesztett program felér egy hangzó életrajzzal: a Tundert ért hatásokról és művészetének jelentőségéről akkor is viszonylag átfogó képet kaphatunk, ha egyszerűen megnyomjuk a play gombot a távirányítón, és sem a lexikonok szócikkeit, sem a kísérőfüzetet nem böngésszük át - bár Scholz Anna lemezismertetőjét nagy kár volna olvasatlanul hagyni.

A felvételt indító két, latin nyelvű, concertáló zsoltárfeldolgozásban - Dominus illuminatio mea, Nisi Dominus - egyértelműen felfedezhető a modern itáliai zene hatása. (Az előbbi kompozíció egyik "harcos" verse, melyben a lecövekelt hármashangzatok hangjain hadaró kórust meg-megszakítják az apró motívumokat ismételgető hegedűk, egyenesen a Tankréd és Klorinda párviadalát idézi a hallgató emlékezetébe, ahogy a Nisi Dominus bódultan süllyedő "álom"-zenéjének hallatán is könnyen beugrik Monteverdi neve.)

A következő három kompozíció - Streuet mit Palmen; Hosianna dem Sohne David; Ach, Herr, laß deine lieben Engelein - már német nyelvű, de ezeket is valamiféle nem északi, szinte behízelgő hang, mediterrán édesség jellemzi. Különösen igaz ez a János-passió zárókoráljából jól ismert szövegre, de nem a hagyományos dallamra készült Ach, Herr... esetében, amely Zádori Mária felfoghatatlanul tökéletes, légies és átszellemült előadásában valóban túlvilági örömök forrása; az énekesnő kisugárzása az egyébként nagyszerű Orfeo Zenekart is önmaga felülmúlására készteti. Zenekari szempontból a Streuet mit Palmen lett a másik kedvencem, amelyben a hegedűsök díszítő fantáziájának csak a kettősvonal szabhat gátat.

A Hosianna dem Sohne David című "sacra concertóban" - amelyben könnyen felfedezhető a Schütz közvetítette Gabrieli-hatás - csodálhatjuk meg leginkább a Purcell Kórus énekeseinek virtuozitását: a bevezető Sinfonia utáni hozsannázás a mesteri visszhangszerkesztésnek és a bravúros kivitelezésnek köszönhetően azt az illúziót kelti, mintha a húszfős együttesnél jóval nagyobb tömeg kiáltozása verődne vissza a falakról.

Zenetörténeti jelentőségüket tekintve talán a lemezt záró, korál alapú kompozíciók (Helft mir Gott's Güte preise; An Wasserflüssen Babylon; Wend' ab deinen Zorn, lieber Herr, mit Gnaden) tarthatnak számot a legnagyobb érdeklődésre. Az An Wasserflüssen Babylonban a szopránszólóban felhangzó, díszített-bővített koráldallamot míves ellenpont-szövedékkel burkolják be a vonós hangszerek, s a szövegtartalom kifejezése érdekében Tunder mind a melódia, mind a harmonizálás alakításában nagyon kifejező, olykor meghökkentően merész megoldásokat alkalmaz. A Helft mir Gott's Güte preise, és különösen a Wend' ab deinen Zorn pedig azon Bach-rajongók számára ajánlott, akik szeretnék tudni, miből lett a cserebogár, konkrétabban a korálkantáta, utóbbit ugyanis e műfaj első észak-német példányaként tartják számon. Ebben hallhatjuk a lemez talán legszebb kamaraprodukcióját is Zádori Mária, Csereklyei Andrea, Bárány Péter és Gyöngyösi Levente jóvoltából. Az apparátus és invenciózusság tekintetében egyaránt változó - s a kellemesnél kissé talán hosszabbra nyúló szünetekkel tagolt - strófákat hallgatva mindenesetre úgy tűnik, Tunder számára a kórus számított igazán hazai pályának: a koráldallamhoz csatlakozó, eseménydús kísérőszólamok többedszeri meghallgatásra is tartogatnak felfedeznivalót.

E bő másfél éve készült CD az első "Tunder vokális műveiből készített, egész lemezt kitöltő hangfelvétel". Ha az újdonság varázsa olyan erővel hatott volna a vásárlókra, hogy netán már az új kiadást kellene tervezgetni, a kísérőfüzet újranyomása előtt két apróságra még érdemes odafigyelni: a bibliai szöveghelyek feltüntetésére, valamint az ä és ß betűk pótlására, amelyeket a nyomda ördöge patájával gondosan kitörölgetett a német szövegből.

Jean-Joseph Mondonville (1711-1772) sem ment a szomszédba egy kis üzleti érzékért. Ma talán "egyet fizet, négyet kap" felirattal árusítanák a 18. századi francia hegedűvirtuóz és komponista Pièces de Clavecin avec Voix ou Violon (op. 5) című művének kottáját. Ennek előszavában ugyanis maga Mondonville utal rá, hogy a darabok szólócsembalón, csembalón és hegedűn, csembalón és énekhangon vagy akár ezek mindegyikén egyszerre is előadhatók. Persze ugyanez a visszájáról is nézhető: a billentyűs hangszer megszólaltatóján kívül mindenki más nélkülözhető az előadásban. E szempont pusztán azért vetődhet fel, mivel Mondonville már az op. 5-nél tizennégy évvel korábban, 1734-ben megjelent Pièces de Clavecin en Sonates avec Violonban (op. 3) is csupán accompagnement-ként tüntette fel a hegedűszólamot. A csembaló ugyanis, amelynek a kamarazenében sokáig continuo-szerepet szánt a sors, az 1700-as évek elején rádöbbent: lassan "domináns" hangszerként, sőt, akár egyedül is elboldogulna például a szonáta műfajában.

A Hungarotonnál tavaly megjelent, World Premiere-pecséttel ellátott Mondonville-lemezen a fent említett művek hallhatók Károly Edit (ének), Bozzai Balázs (hegedű) és Spányi Miklós (csembaló) előadásában (pontosabban az op. 3-as sorozatból csak egy mű, a no. 2-es F?dúr szonáta szerepel a felvételen). A szerzői megjegyzésekkel ellentétben - és a lemezkísérőt jegyző Spányi Miklóssal együtt - azért meg kell állapítani, hogy ha figyelmesen végigböngésszük a kottát, több olyan szakaszt is találhatunk, amelyek pusztán csembalón megszólaltatva életképesnek nevezhetők ugyan, de életerősnek már kevésbé. Az op. 3-as sorozat F?dúr szonátájának középső tételében például épp a csembaló nyolcad- és a hegedű triolamozgásának "együttállása" adja az Aria érdekességét. Az op. 5-ben pedig - amelynek tételeiben az énekszólamot latin nyelvű zsoltárszövegekkel látta el a szerző - a Quare tristis es kezdetű hetedik darabban a csembaló, amely ide-oda hullámzó akkordfelbontásokkal érzékletesen jeleníti meg a "nyughatatlankodó" szív szapora verését, sokkal inkább kísérő, semmint uralkodó szerepben van. Mondonville ráadásul számos ének-csembaló (hegedű-csembaló) párbeszédet iktatott a kompozíció második részébe - így az a tehetős műkedvelő, aki eredetileg csendes magányban óhajtotta játszani Mondonville pompás muzsikáját, ezen a ponton mégis jobban járt, ha becsöngetett a szalonba egy, a zenében kellően járatos mademoiselle-t.

A Károly-Bozzai-Spányi-trió tagjai ideális kamarapartnereknek bizonyulnak. Károly Edit kis hangon, ám annál több ízléssel énekel, könnyű és rendkívül kellemes vocéja - mely mindössze egy-két magasságnál kap egy kis élt - csak úgy repül, minden megmozdulása graciőz. Bozzai Balázs nagyszerűen alkalmazkodik a művek nyújtotta változó erőviszonyokhoz, s játéka, hegedűhangja az op. 5 egyes tételeiben jólesően fanyar, szinte rusztikus jelleget ölt, amely kitűnően illik az énekesnő "édes" hangjához. Spányi Miklós pedig annyi eleganciával és szellemmel csembalózik, hogy neki - a fent vázolt fenntartások ellenére - talán még szólóban is az utolsó hangig "elhinnénk" a műveket. De azért jó, hogy nincs egyedül - már csak azért is, mivel így rajta kívül még ketten engedik szabadjára a felvételen azt a hihetetlen mennyiségű díszítésbuborékot, amelyek szinte szétfeszítik a lemeztokot.

Hogy Angliában már kétszázötven éve is a humor száraz (legfeljebb félédes) fajtája volt divatban, bizonyítja az a szarkasztikus prológ, amely John Christopher Smith (1712- 1795) The Fairies című operájának élén volt hivatva tájékoztatni a londoni Drury Lane Színház közönségét a rá váró megrázó élményről. Nevezetesen arról, hogy angol szerző(k) művét angol társulat előadásában angolul fogja hallani - s e kínos helyzetben csak az adhat némi enyhülést, hogy a szövegkönyv egy bizonyos "Signor Shakespearelli" művén alapul.

A King's Theatre-ben, az itáliai operajátszás, a sztár kasztráltak és a sztár prima donnák londoni főhadiszállásán persze nemigen lehetett volna büntetlenül elsütni ezt a kultúrimport-karikírozó tréfát - igaz, alkalom sem nagyon nyílt volna rá, hiszen a hazai produkciók színhelyei a 18. század második felében jellemzően a Drury Lane és a Covent Garden színházai voltak. Ez utóbbiak késő 18. századi repertoárjából merítve állította össze Syrens, Enchanters and Fairies (Szirének, bűbájosok és tündérek) című, a Dorian Recordings lemezcégnél megjelent CD?je anyagát a Mary Térey-Smith vezette Capella Savaria.

Ahhoz képest, hogy a lemezre vett nyitányokat és indulókat tartalmazó darabokat bő két évtizeden belül mutatták be egyazon városban, az overture fedőnév mögött igen változatos művek rejlenek. E változatosság többek között abból fakad, hogy Smith, John Abraham Fisher (1744-1806), Thomas Augustine Arne (1710-1778) és Thomas Alexander Erskine (1732-1781) meglehetősen szórtan helyezkednek el azon a zenetörténeti egyenesen, amelynek jelen esetben Händel (inkább Handel) tekinthető a kezdő-, és Mannheim a végpontjának. Smithnek például, aki évtizedeken át volt Handel jobbkeze, gyakorlatilag a pórusaiba ivódott mestere stílusa - a Shakespeare Szentivánéji álom című drámája nyomán készült The Fairies (1755) francia típusú overture-ja például szabad szemmel alig különböztethető meg egy Handel-nyitánytól. A skála másik végén a pre-Paganininek is tekinthető Fisher, illetve a skót származású Erskine helyezkedik el, akik a kor legfontosabb zenei laboratóriuma, a mannheimi iskola befolyása alatt álltak. Erskine, az elszegényedett családból származó grófi sarj éveket töltött Mannheimban és Párizsban, s naprakész volt a legújabb zenei divatok, vívmányok terén - mint ezt a felvételen hallható The Maid of the Mill (1765) gondosan megírt, megbízható tudásról tanúskodó és igen ötletes nyitánya is bizonyítja.

Arne inkább afféle "kitérő egyenes"; a legeredetibb hang ezen a felvételen kétségkívül az övé. Zeneszerzőként tulajdonképpen autodidakta volt, s részben talán ennek köszönhette kortársa, Charles Burney zenetörténész elismerő megállapítását, amely szerint zenéje "teljesen különbözik Purcellétől vagy Handelétől, akiket az összes angol szerző kifosztott vagy utánzott" - ha valamiét, inkább Johann Christian Bach szimfóniáinak hatását mutatják overture-jai. A felvételen hallható valamennyi mű közül az ő művei nyújtják a legérdekesebb perceket: ezek közé tartozik a Thomas and Sally tüneményesen bumfordi Skót gavottja (melynek ízes szólóit hallható élvezettel szólaltatják meg a zenészek), valamint a The Guardian Outwitted Larghettójának pizzicato-kíséretes oboaduettje.

A 18. századi operarepertoár nemzetközileg elismert kutatója, a magyar származású Mary Térey-Smith vezette Capella Savaria néhány szálkásabb hegedűfelülettől eltekintve magabiztos, kiforrott játékkal kalauzolja a hallgatót a londoni színpadokon. A fúgák fénylenek, a "mannheimi" nyitótételek színesen és kontrasztgazdagon szólnak; ugyanakkor több lassú tétel (The Fairies, The Syrens, The Maid of the Mill, Artaxerxes) is kissé komótosnak, lendületszegénynek tűnik. Az együttes lemeze főleg azoknak az ínyenceknek fog örömet szerezni, akik szívesen ismerkednek zenetörténeti határesetekkel; és nem hiányozhat azoknak a zenei szerkesztőknek a polcáról sem, akik a szentivánéji műsorok mendelssohnos-brittenes kínálatát szívesen felfrissítenék egy kicsit.

Ha Arne műveit hallgatva elismerően hümmögtünk, hogy valaki autodidakta létére így komponál, a Johann Gottfried Eckard (1735-1809) játékát magasztaló beszámolók olvastán még nagyobb lehet az elképedésünk. A német származású rézmetsző ugyanis - aki élete kétharmadát Párizsban töltötte – a "csináld magad"- mozgalom egyik korai képviselőjeként szabadidejében, könyvből sajátította el a billentyűsjáték mesterségét, s C. P. E. Bach Versuchjának útmutatásait követve odáig vitte, hogy halálakor a párizsi Mercure de France című lap "Európa legünnepeltebb csembalistájától" búcsúzott személyében. Művei közül az op. 1-be tartozó hat és az op. 2-ként közreadott két szonátán kívül csak a variációs Menuet d'Exaudiet-t ismeri az utókor (elképzelhető, hogy további művei még lappanganak). Spányi Miklós tavaly - a világon elsőként - lemezre játszotta a fellelhető életművet.

Spányi, a historikus billentyűs hangszerek kiváló ismerője és játékosa a Hungarotonnál megjelent dupla album első lemezén klavikordon, a másodikon pedig tangenszongorán szólaltatja meg Eckard kompozícióit - két olyan hangszeren, amelyek neve még a zenészek többségének is csak zenetörténet-órákról rémlik. Spányinak viszont könnyen hajlik feléjük a keze, s lemezismertetőjéből megtudható, hogy csembaló vagy fortepiano helyett azért ezeket az instrumentumokat választotta, mivel az op. 1-es sorozat előszavában maga Eckard adott felhatalmazást a klavikord használatára, a tangenszongora pedig a korai fortepiano egy változata, s a kettő hangja, billentése alig különbözik egymástól.

Az 1763-ban kiadott op. 1-es és a tíz évvel későbbi op. 2-es sorozat darabjai keverve szólalnak meg a két lemezen - nem pusztán hangzó katalógust, hanem felhasználóbaráttá szerkesztett programot hallhatunk. Az első sorozat B?dúr szonátáját követő két, komoran ünnepélyes és terjedelmes darabot (f?moll, g?moll) például remekül ellenpontozza a közéjük illesztett tömör E?dúr szonáta (op. 2/2). A variációs keretbe (Menuet d'Exaudiet; Esz?dúr szonáta, op. 1/6) fogott második lemezen pedig az op. 1 kissé híg egytételes szonátái (C?dúr, A?dúr) után esik jól a sokkal laktatóbb F-dúr mű (op. 2/1).

Nem ez volt az első alkalom, hogy Spányi Miklós hangzó összkiadást készített, hiszen lemezre játszotta C. P. E. Bach valamennyi billentyűs versenyművét és szóló billentyűs művét. (Egy neves kollégája szerint egyébként a művész "nagyjából reinkarnációjának is tekinthető" az említett Bach-fiúnak.) De ez az egy szál Eckard-album is elég lenne ahhoz, hogy előkelő helyet szavazzunk meg Spányinak a legintelligensebb zenészek klubjában. Lírai éneklésre bírni a halk szavú klavikordot, íveket építeni a törékeny hangokból - ehhez a hangszer ismeretén, a zenei folyamatok tökéletes átlátásán és a kifinomult technikai eszközökön túl kivételes muzikalitás szükséges. Spányi szabatossága sosem száraz, értelmes és értelmező játéka árnyalt, s ha kell, szélsőségesen szenvedélyes. Őt hallgatva van rá esély, hogy mégis inkább Eckard reinkarnációjaként gondolunk rá, akiről egy kortársa feljegyezte: "amikor játszott, hallgatói számára pillanatoknak tűntek az órák."