Meglepően szerencsés együttállásról van szó. Létrejötte nemrég annak volt köszönhető, hogy a Beethovenfesten - a Beethoven szülővárosában, Bonnban minden évben megrendezett, s egy hónapig tartó nemzetközi zenei fesztiválon - idén ősszel Beethoven és Franciaország kapcsolatait járták körül az esemény megálmodói. A Muzsika hasábjain tavaly már beszámoltam a bonni fesztivál fiatal szervezőgárdájának ötletéről: néhány esztendőn át Beethoven és egy-egy európai kultúrkör kapcsolatait járják körül. A tavalyi cseh-morva zenei kirándulásokat most a zeneszerző-géniusz korának francia kulcsszava, a "liberté" gondolatvilága köré szervezték. A hangversenyek mellett operaelőadások, kiállítások, performanszok, a jazz s a chanson határvidékét bejáró műsorok, felolvasóestek és gyermekprogramok szolgálták a francia kapcsolat sokoldalú megvilágítását, s a programban nemcsak a francia zeneszerzők - Beethoven kortársaitól (például Méhultől) kezdve Berliozon, Franckon, Debussyn keresztül a kortárs komponistákig -, hanem világhírű és fiatal, pályájuk elején álló francia (és más külhoni) előadóművészek is képviseltették magukat.

A francia nemzeti zenekart Kurt Masur vezényelte szeptember 17-én. Ki gondolná, hogy a német karmester-doyen már 78 esztendős? Mozdulatain nem érződik a kor. Az ő kezét dicsérte a minden apró részletre, a harmonizálás finomságaira figyelő, rajzos, érzékenyen tagolt előadás a két említett Debussy-slágerből. Masur pálca nélkül dirigál, kicsi, de nagyon kifejező mozdulatokkal.A francia zenekar pedig gyönyörű deklamációval válaszol, és a helyenként kissé fátyolos, de karakteres, meleg tónusú vonósok egy kristályosan áttekinthető zenekari szövetben szólalnak meg. Kurt Masurnál mindig a tökéletes tagolás biztosítja a zenei folyamatok lendületét, s egyben plasztikusságát is. Úgy tűnik, nem a látványosságra és a bombasztikusságra törekszik – pedig A tengerben könnyű elcsábulni! -, és a legendás Boleróban, a koncertet záró Ravel-opuszban sem a hatásvadász fokozás, hanem a hangszínteraszok kimunkálása jelenti számára a kiindulópontot. Nem csoda, hogy a kétezer fős Beethovenhallét teljesen megtöltő közönség állva tapsolt a koncert végén - hiszen a nálunk megszokott vastapsot Nyugaton nem ismerik -, és még a ráadás, Bizet Carmen-nyitánya után sem szívesen engedték el a művészeket.

Az idei Beethovenfestnek csak egy szűk - négy napos - keresztmetszetét ismerhettem meg az egy hónapból, de még így is sikerült ízelítőt kapnom a kínálat színgazdagságából, s nemcsak a sikerek fényéből. Egy vasárnap déli előadáson Beethoven francia kortársa, Étienne-Nicolas Méhul egyik operáját adták elő - egy meglehetősen ritkán játszott művet. A L'Irato avagy A forrófejű című egyfelvonásos vígoperát a bemutató, 1804 óta ugyanis nem vették elő. Igaz, hogy nem olyan érdekes muzsika, mint mondjuk a másik híres kortárs, Boieldieu egy-egy operája, mégis megérte feltámasztani - az előadás színvonala miatt mindenképpen. A mindössze másfél órás opéra comique énekesei nemzetközileg még nem ismert, de rendkívül ígéretes fiatal német és francia művészek voltak; s a bonni operaprodukció jóvoltából megismerkedhettünk egy néhány éve alakult, kiváló német historikus zenekarral, a Werner Ehrhardt vezette Ensemble l'arte del mondóval. (Ehrhardt korábban a Concerto Köln hangversenymestere volt - régizenész körökben igen jól cseng a neve.) Az énekesek közül most csak egy művészt szeretnék kiemelni, s őt talán érdemes is lesz megjegyeznünk: Miljenko Turk. A fiatal baritonnak nemcsak hangi kvalitása és zenei formálása, hanem színészi játéka is elképesztően jó. Az előadást rendező zeneszerző-zenetudós Michael Stegemann pedig még Napóleont is beleszőtte a vasárnapi matinéba: éppen úgy, mint 201 évvel ezelőtt, a francia generális a mai előadást is meglátogatta - egy német filmszínész, Udo Samel képében. Samel olyan sikeresen adta elő a szerepét, hogy a közönség kénytelen-kelletlen felállva tisztelgett a németül diskuráló Napóleonnak, aki a koncertszerű, részben szcenírozott előadáson a Marseillaise hangjaira vonult be és ki. Nagyon élveztem "Napóleon" kommentárjait az egyes áriákhoz - ezek persze az operát rendező zenetudós szövegei voltak. A darab különös, kedves, pszeudohistorikus kerete - mely éppen a historikusság látszatát volt hivatott megteremteni - így nemcsak életképes, hanem egyben sikeres ötletnek is bizonyult.

Matthias Goerne és Pierre-Laurent Aimard dalestje is fölfogható a német-francia zenei fraternité helyenként igen meggyőző eredményének. Ők azonban nem mindig olyanok, mint a jó testvérek. Nem mindig értik meg egymást. Vajon a nagy bonni koncertterem, a Beethovenhalle kamaraestek számára rideg atmoszférája okozta, hogy A távoli kedveshez írott dalciklusban az énekes és zongorakísérője is távol maradt egymástól (ergo Beethoventől is) - mind technikai értelemben, mind pedig az előadás zenei intenzitását tekintve? Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a két - egymással láthatóan lelkesen kamarázó - zenész igen eltérő muzsikusegyéniség. Goerne, a fiatal Dieskau-tanítvány nemcsak az érthető szövegmondás és a tiszta intonáció örököse, hanem a részletező-illusztratív szövegfestésé is - Aimard játékában viszont éppen a zene belső, affektív rezdülései, és sokszor a poénok vesznek el. De hogyan lehetséges, hogy Schubert Hattyúdalának előadóiként bámulatos metamorfózison ment keresztül kettejük közös muzsikálása? Elejétől végéig - nem A galambpostáig, hanem a lidérces Képmásig - pontosan felépített és egészen kivételes hőfokú tolmácsolásban hallottuk a dalciklust. Paradox módon talán éppen Goerne meleg, lírai hangja és introvertált éneklése volt képes kifejezni a boldogtalan magány ijesztő és izzó hidegét, amely a Heine-versekre komponált dalokból árad.

Ami pedig a fesztivál tanulságos pillanatait illeti, itt van két új sztár: Anna Gourari és a Miró Quartet koncertje. A tanulság viszont régi: nem mind arany, ami fénylik. Az orosz származású, harminckét esztendős zongoraművésznővel nemrég szólóalbumot jelentetett meg a Decca lemezcég, amelynek nem tudom, mekkora a sikere; a menedzsmentje mindenesetre kitűnő. Bár a lemezt nem hallottam, Gourari játékából ízelítőt kaphattam szeptember 18-án, a Rajna-parti hegycsúcson épült kastélyszálló - a néhai Nyugat-Németország elegáns diplomatarezidenciája -, a Grand Hotel Petersberg termében. A zongorista és a vonósnégyes nem zongoraötösöket játszott ezen estén, hanem két versenymű-átiratot: Beethoven C-dúr koncertjének és Chopin e-moll zongoraversenyének korabeli átdolgozásait. Meglepő, hogy a Beethoven-versenymű kamarazenei olvasatban sem tűnik idegennek - ezt az értelmezést nemcsak a zongora kamaramuzsikában megszokott térbeli elhelyezése kínálta, hanem a művésznő és a fiatal amerikai vonósnégyes-társaság dialogizálása is megerősítette. A Chopin-koncertben viszont már értelmetlennek tűnt a kamarazenei felállás. A többszörösen díjnyertes, és hamar nemzetközi hírnevet szerzett Miró Quartet valóban figyelemre méltó együttes: játékukat rugalmasság, konkrét, de áttetsző hangzás és pontos intonáció jellemzi. Igaz, ez a hangzás néha túl sterilnek tűnik, sőt, túl tökéletesnek - úgy is fogalmazhatnék: túl profinak. A profizmus azonban - ugyanebben az értelemben - elsősorban a zongoraművésznő jellemzője. Billentése kifogástalan, nagyon szép tónusú, játéka technikailag is perfekt, az előadás szinte lemezkész. De nekem nagyon hiányozik belőle a motívumok összefogottsága és lendülete, a frissítő agogika, egyszóval: a zene lényege.

A lényegre még két napot kellett várnom. Szeptember 20-án, kedden este Bonnban, a Beethoven szülőházával szomszédos épület koncerttermében Andreas Staier adott elő négy Beethoven-szonátát fortepianón. Staier a német régizenei mozgalom egyik kulcsfigurája. Nála jól hallhatók a szólamok, és jól érzékelhető a mozgások-folyamatok iránya, ám játékának csak felszínijellemzője az áttetszőség és a gazdag artikuláció. Ez a zongorázás nem kifejezetten retorikus, mégis értelmes - és értelmező. S a lényeg: Staiernál nincs üresjárat; minden hangot képes értelmezni. Pontosan érti, miben rejlik Beethoven zenéjének forradalmi újszerűsége. Nem állítanám, hogy anyanyelvi szinten tolmácsolja Beethovent, hiszen az op. 28 és az op. 31-es sorozat nyelvének talán éppen egyfajta nyelvi dekonstrukció a lényege. A hisztérikus akcentusok, az eltolt ritmusok, az improvizatív effektusok alkotják ennek a stílusnak a magvát. Azt hiszem, túlságosan is sokat hallgatjuk Beethovent, és túl jól ismerjük a leírt hangokat - Staier olvasatai elsöprik a megszokás hatalmát, és a rárakódott előadói megszokásrétegek mögül a zeneszerzőnek az ismert portréknál hívebb képmása bontakozik ki.

Talán ezekért a pillanatokért érdemes megrendezni évről évre, évtizedről évtizedre a nagy Beethoven-fesztivált. Sokféle érdekes és tanulságos Beethoven-portréval kell szembesülnünk, míg végre eljön a nagy találkozás.