- Honnan jött a tematikus koncertsorozat ötlete?

VÁRJON DÉNES: Nagy szerencsémre sok, hasonlóképpen felépített fesztiválon vehettem és vehetek részt, és úgy látom, a közönség részéről is van igény ilyesmire. Nagy kihívás egy efféle sorozat összeállítása, s próbálok ebben (is) a nagy koncertműsor-szerkesztőktől tanulni. Schiff András, akit 17 éves korom óta ismerek, talán a legzseniálisabb komponistája a programoknak. Sokszor hallottam tőle, hogy nem szabad csak úgy egymásra hányni a darabokat, hogy egy hangversenyt is éppúgy meg kell komponálni, ahogyan egy zeneművet. Ittingenben, ahol Schiff András és Heinz Holliger állítják össze a műsort, sokféle szempont szerint épül fel a fesztivál programja: hol egy korszak, hol valamely irodalmi téma a szervező elv, a mondseei fesztiválon pedig szerzőpárok műveit szokták előadni, és két, megfelelően kiválasztott szerző esetében rendkívül érdekes, miként "hatnak" egymásra az egymás mellé állított művek.

- Miért éppen századfordulós, vagyis 1900 körüli darabokból állítottad össze a négy koncert műsorát?

V. D.: 2000-ben merült fel ennek az ötlete, akkoriban olvastam Stefan Zweig Die Welt von gestern (A tegnap világa) című önéletrajzi regényét, ami nagy hatással volt rám. Művészi szempontból hallatlanul gazdag korszak volt, s elképesztő mennyiségű és főleg minőségű zongorazene született akkoriban, ami egy zongorista számára nem utolsó szempont. Engem lenyűgöz a korszak tarkasága és művészetközpontúsága. Akkoriban mintha létkérdés lett volna a kultúra, a sokféle egyéniség és irányzat ebből a szempontból ugyanazt akarta. Mintha fontosabb lett volna a művészet a politikánál.

- Mi volt a szempont a művek kiválasztásánál?

V. D.: Eredetileg az volt az elgondolásunk, hogy nagyjából száz évvel ezelőtti zenéket társítunk kortárs művekkel, de már "a tegnap világának" zenéi is olyan mennyiségben jöttek elő, hogy túl gazdag lett volna az összeállítás: a sokszínűség végül szegényebbé tette volna az egészet. Még így is, hogy csak a 19-20. század fordulójáról válogattam össze a darabokat, rengeteg volt az anyag. Meg kellett húzni egy határt, aminek következtében sok szerző kimaradt, például Busoni, Reger, Grieg, de az oroszok, olaszok, amerikaiak is hiányoznak. Talán legközelebb. Végül a műsor a múlt század utolsó évtizedétől nagyjából az I. világháború kitöréséig tartó időszakból válogat, és a legkülönbözőbb európai szerzők műveit tartalmazza, ekként egyfajta európaiságot is kifejez. A legkorábbi mű Dvořák Szonatinája (op. 100, 1893), a legkésőbbi darabok Bartók Ady-dalai (op. 16, 1916). Természetesen nemcsak zongoraművek, hanem sok kamarazene is szerepel a műsorban, részben mert így több oldalról is megismerhető a korszak, részben mert zenei szempontból is izgalmasabb, s talán a közönség számára is vonzóbb. Egy szólista számára rendkívül inspiráló közeg a kamarazene, egyrészt a partnerek, másrészt a művek miatt, hiszen minden élmény segít: az életmű ismeretében az ember jobban játssza az egyes darabokat, a különböző műfajok hatnak egymásra - például egy zongorás trió ismeretében az ember másképp játszik ugyanattól a szerzőtől egy zongoraversenyt -, a kamarazene kihat a szólójátékra, egyszóval rengeteget lehet tanulni az efféle koncertsorozatokból. Nagy öröm számomra a közös munka a kitűnő zenészekkel, s boldog vagyok - és természetesen büszke -, hogy közeli, személyes kapcsolatban lehetek mindegyikükkel, hogy itt nem egy hirtelen összedobott haknibrigádról van szó, hanem régóta együttműködő barátokról.

- Hogyan épül fel a négy koncert műsora?

V. D.: Az első koncertet Debussy En blanc et noir (1916) című kétzongorás darabja kezdi, s ez a cím - Fehéren feketén - akár a teljes sorozat mottója is lehetne. A művet a korszak összegzésének, egyfajta végeredményének tartom. Ezt követi Ravel zongorára írott Szonatinája (1903-05), melynek intimitása jól ellenpontozza a Debussy-művet. Enescu ritkán játszott 2. hegedűszonátája zárja az első részt, a másodikban pedig Bartók Zongoraötösét (1903-04) fogjuk eljátszani. Rendkívül érdekesnek találom egy koncerten előadni Debussy talán legérettebb művét és a fiatal Bartók egyik alkotását. A korai Bartókot egyébként nagyon szeretem: lenyűgöz a zseni útkeresése, kiforratlansága, ahogyan érezni a zenéjében a példaképek hatását. A második hangverseny Bécshez kötődik, Strauss- és Mahler-dalok, illetve egy Zemlinsky-trió (op. 3, 1896) mellett megszólal majd Schoenberg Kamaraszimfóniája Webern átiratában, amit ugyancsak nem sűrűn hallani koncerten. A harmadik est a magyar századforduló keresztmetszetét kívánja adni: Kodály Csellószonátája (op. 4, 1909-10) mellett Dohnányi Csellószonátája (op. 8, 1899), Bartók korai Andantéja (1903) és Dohnányi c-moll zongoraötöse (op. 1, 1895) hangzik el. A sorozat zárókoncertjén jelennek meg a szláv szerzők: Dvořák már említett, hegedűre és zongorára írott Szonatinája után Janáček egyik zongoraciklusa következik, majd Bartók Ady-dalai. Nagyon erős kapcsolatot érzek a századvégi és századfordulós szláv és magyar zene között. Janáček esetében például ugyanúgy meghatározó fontosságú a nyelv ismerete és a természetes parlando játékmód megvalósítása, mint Bartóknál. Az utolsó hangversenyt és a teljes sorozatott Fauré ritkán hallható d?moll zongoraötöse (op. 89, 1905) zárja. Egyébként mindegyik este kvintettel fejeződik be: Bartók, Schoenberg, Dohnányi és Fauré egy-egy alkotásával.

- Mennyiben kritikai célzatú a jelennel szemben a műsorválasztás, az egykori századforduló értékeinek felmutatása a mai századfordulón?

STRÉM KÁLMÁN: Mindenképpen van benne kritikai szándék. A mai, tömegtermelés által manipulált korral szemben a száz évvel ezelőtti időszak valódi és örök értékeket mutatott fel. A tömegek kábítására szánt silány portékával szemben - mely folyamatosan ömlik ránk mindenfelől - szeretnénk lehetőséget adni, főleg a fiataloknak, hogy közvetlenül találkozzanak a magasművészettel. Az iskolában külön tanulnak - ha egyáltalán - zenéről, képzőművészetről, irodalomról, a zeneiskolákban külön tanulnak az egyes szerzőkről, most viszont összefüggésekre is ráláthatnak. Arra a korszakra, amelyet az egyéniségek különbsége ellenére - gondoljunk például A varázshegy két szembenálló alakjára, Settembrinire és Naphtára - bizonyos szempontból mégiscsak egységessé formált egyfajta világnézet, sőt én szeretem azt a szót használni, hogy világérzet. Reményeink szerint most ebbe láthat bele, ezt érezheti meg a hallgatóság.

- Hogyan lehet ebbe bevonni a fiatalokat?

S. K.: Bízom abban, hogy az egyetemisták között létezik egy, a múlt iránt érdeklődő réteg, amely kíváncsi a minőségi művészetre. Szeretnénk minél szélesebb körhöz eljutni, s elsősorban bérletesekre számítunk. Mindenki arról beszél, hogy ma már kizárólag az idősek járnak koncertre - ezen szeretnénk változtatni. Az egyes koncertekhez ingyenesen meghallgatható előadás kapcsolódik, amely talán olyanokat is vonz majd, akik nem kizárólag vagy nem elsősorban a zene iránt érdeklődnek. Földes Imre zenetörténész fog beszélni a történelmi háttérről, zene-irodalom-képzőművészet összefüggéseiről, s azt hiszem, kevesen vannak ma, akik nála hitelesebben képesek szólni a művészetekről. Földes Imre lelkesedésének és a művészetek iránti elhivatottságának nehéz ellenállni, és bizton állíthatom, hogy nem is érdemes.