- 1958-ban mentem el végleg Magyarországról, és '72-ben kezdtem el hazajárni. Kezdetben kétévente jöttem, később évente. Ez mindig nagyon kellemes, szeretem a pesti közönséget, az utóbbi években pedig vidékre is eljutottam. Az az érzésem, hogy még a régi időből is sokan emlékeznek rám, ami nagy örömmel tölt el. Szomorúan hallom, hogy akadnak olyanok a fiatalabb nemzedékből, akik sajnos Fischer Annie-ra sem emlékeznek. Pedig az általa megtestesült hagyományt őrizni és folytatni kell, hiszen ez rendkívüli inspirációt jelent a nálunk jóval fiatalabbaknak is.

- A fiatal muzsikusok még nem fáradtak bele a rutinba, még gyakorolnak. Más a viszonyuk a zenéhez...

- Ez egészen biztosan így van, de azért az is nyilvánvaló, hogy magas színvonalú zenei képzésben van részük. Ez különben világjelenség. A húsz-harminc évvel ezelőtti zenekarok többsége elég közepes volt. Manapság már egy vidéki BBC-zenekar is világszerte turnézik, és a zenészek hangszertudása is sokkal jobb, mint régen volt.

- Ami nyilván a hatalmas túlképzésből fakadó versenyhelyzetnek köszönhető. Versenyezni kényszerülnek a zenekarok is, a szólisták is. Minden nap bizonyítaniuk kell.

- Így van, nagyon nehéz ma muzsikusként elhelyezkedni. Én is megpróbálom rávenni növendékeimet, hogy legyenek sokoldalúak, hogy - ha úgy hozza a sors - ne csak szólistaként, hanem a zene más területein is találhassanak munkát, hiszen sikeres szólista csak kevesekből válhat. A mai fiatalság általában nagyon magas technikai színvonalon játszik, de egyéniségből kevesebb van. Az utolsó igazán nagy karmester-egyéniség - a Toscaninik, Furtwänglerek, Klempe-rerek fajtájából - Carlos Kleiber volt. Ami pedig a hangszereseket illeti, ha meghallgatja Horowitzot vagy Rubinsteint, felvételeiken van számos tökéletlenség is. De ezek ellenére és ezekkel együtt voltak nagy művészek.

- A közelmúltban Vásáry Tamással és Fürst Jánossal koncertezett, saját nemzedékének művészeivel. Gondolom, a saját nemzedékével mégis másképp ért szót.

- Valóban egy "istállóból" jöttünk, bár akkor még egyikük sem volt karmester. Jánost hegedűsként ismertem meg, ő Írországban vált dirigenssé a hatvanas években, Tamás - a zongorázás mellett - mindig is karmesternek készült. Azt hiszem, már-már egyedülálló kivétel vagyok a mai világban: egyáltalán nem vonz a vezénylés. Ami a generációkat illeti, minden korosztállyal jól meg tudom értetni magam.

Szerencsés volt az életem. Nem szeretem a karrier szót, mert homályos a jelentése. Ha elsorolom, mely zenekarokkal és karmesterekkel dolgoztam, azt mondhatnánk: az enyém - világkarrier. Ám ha az a karrier, hogy az ember nevét öt kontinensen ismerik, a lemezeit veszik, mint a cukrot, és a hangversenyeire távoli földrészekről is jönnek a rajongók, akkor az én karrierem nem ilyen. Nagy kiváltságnak tekintem, hogy "fénykoromban", a hetvenes-nyolcvanas években többször is játszhattam a világ minden jelentős zenekarával: a Berlini Filharmonikusokkal, a Concertgebouw Zenekarával, az Orchestre de Paris-val, a lipcsei Gewandhaus együttesével, az Izraeli Filharmonikusokkal, az összes londoni zenekarral, valamint a legtöbb amerikai nagy zenekarral. Dolgoztam Széll-lel, Soltival, Dorátival, Barbirollival, Kempével, Abbadóval, Maazellal, Boulezzal, Haitinkkal, Colin Davisszel és másokkal. Ha ez a karrier, akkor én nagy karriert futottam be. Ma is sokat lépek fel zenekarral, szólóesteket is adok, de korántsem annyit, mint azelőtt. Régen megesett, hogy évente több mint száz koncerten léptem fel, ezt ma már nem teszem.

- Mikor kezdett tanítani?

- Már ötven fölött jártam. Korábban nem volt hozzá türelmem, és nem is tartottam magam alkalmasnak a tanításra. De úgy éreztem, a zenei élet nem abba az irányba halad, amerre szeretném, és akartam ez ellen tenni valamit - cseppként a tengerben. Amerikából kaptam ajánlatokat, és a Yale Egyetemet választottam. Ennek a zenei fakultása, mint kiderült, kicsi, egyáltalán nincs olyan gyár jellege, mint a központoknak, amilyen a Juilliard vagy Bloomington. A Yale-en rajtam kivül Claude Frank és Boris Berman tanít zongorát. 1987-88 óta évente mintegy három hónapot töltök ott, hat részletben.

- Az a benyomásom, hogy óriási kulturális paradigmaváltásnak vagyunk tanúi. Mennyire optimista a zene ügyét illetően?

- Kétségtelen, hogy manapság érdekes és izgalmas, jó és rossz dolgok egyaránt történnek, a zenében is. Hihetetlen például, hogy Ázsiából mennyi tehetség kerül ki, és ezek a koreai, tajvani, japán diákok nem csupán utánoznak - ragyogó zenei ösztöneik is vannak. Természetesen igen szorgalmasak, de ez nem lenne elég. Sokuknak meglepően jó érzékük van a 18-19. századi európai zenéhez. Amit negatívumnak érzek: a fiatalokat világszerte kevéssé érdekli, mi van választott hangszerükön túl - nem ismerik eléggé a szimfonikus, az opera-, a dalirodalmat, ami szoros tartozéka az aktív zenélésnek. Ebben persze mi nagyon el voltunk kényeztetve. Növendék korunkban minden este koncerten vagy az operában ültünk, ami sajnos ma a legtöbb fiatalnak nem adatik meg. Mi a Yale?en igyekszünk hetenkénti szemináriumok keretében rávezetni a növendékeket a zene más területeinek megismerésére is: negyed órát kell beszélniük egy bizonyos témakörről és ugyanennyit zongorázniuk, néha CD vagy más hangszeresek, énekesek bevonásával. Van úgy, hogy egyetlen zeneszerzővel vagy egy korszakkal foglalkozunk, időnként pedig kitekintünk a társművészetekre is.

- Ez az interjú abból az alkalomból készül, hogy hamarosan hetvenéves lesz. Budapesti zsidó családban jött a világra, talán nem a legjobbkor, hiszen gyermekként olyan dolgokon kellett keresztülmennie, amelyeket 18 éves korhatárral sem igen ajánlanék senkinek. Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?

- Apám és anyám "félhivatásos" zenészek voltak. Mindketten zongoráztak, s bár kis lakásban laktunk, két zongoránk volt. Otthon hallottam először muzsikálást, és nagyon korán kezdtem zongorát tanulni. Úgy tudom, most is létezik osztály a különleges tehetségeknek a Zeneakadémián, ez akkor is megvolt, s én egészen korán bekerültem. Ez 1942 körül történt, még Dohnányi volt az igazgató. Az utolsó pillanatig ott maradhattam, Dohnányi, ameddig csak tudta, nem hagyta, hogy a zsidótörvényeket érvényesítsék, ezért csak 1944-ben kellett otthagynom az Akadémiát. Apámat abban az évben vitték munkaszolgálatra, ahonnan már nem tért vissza; 1945-ben Kőszegen éhen halt. Ezt egy névrokonunktól tudjuk, aki együtt volt vele munkaszolgálatos, és akinek azt mondta, legnagyobb fájdalma, hogy nem lehet tanúja az én fejlődésemnek. Anyámmal és kishúgommal nehezen, de szerencsésen túléltük a háborút.

- Hol voltak a nehéz időkben?

- A gettóban és csillagos házakban. A felszabadulás után rögtön visszakerültem az Akadémiára, és megkaptam a legmagasabb ösztöndíjat, különleges bánásmódban volt részem. A gyakorlós években tanárképzősöktől tanultam, az előkészítőn pedig Szegedi Ernőtől. Később Hernádi Lajoshoz kerültem, nála is diplomáztam. Egyébként jövőre, március 13-án ünnepeljük Hernádi Lajos születésének századik évfordulóját, ezen a napon Vásáry Tamással adunk emlékkoncertet a Zeneakadémián. Hernádin kívül jártam Weiner Leóhoz, Molnár Antalhoz, Szabolcsi Bencéhez, Bartha Déneshez, Mihály Andráshoz, Banda Edéhez, Lukács Pálhoz. Kodály tanított népzenére. Nagyon korán elindultam a pályán, ami nem volt egyszerű, mert 1948 után bezárultak a kapuk. '53-ban kiküldtek a bukaresti VIT-re. Ez volt az első nemzetközi versenyem, ahol kínai kollégámmal, Fou Tsonggal megosztott harmadik díjat nyertünk. Az első két díjat természetesen szovjet és román versenyzők kapták.

- Emlékszik rájuk?

- A két szovjet eltűnt, a két román nagy hírnévre tett szert. Közülük Valentin Gheorghiu most is él, a másik, Mindru Katz Izraelben telepedett le és fiatalon - koncertezés közben - halt meg. Később további versenyekre is küldtek, bár akkor még messze nem rendeztek annyit, mint ma. A versenyt szükséges rossznak tartom, és mindig azt mondom növendékeimnek, induljanak csak, mert rutint szereznek, megtanulják kezelni a stresszt, de ha netán megnyerik, akkor készen kell állniuk arra, hogy kilépjenek a hangversenyéletbe. Ha meg kiesnek, ne legyenek csalódottak. Én szerencsés voltam, mert három versenyen nyertem első díjat. Először a párizsi Marguerite Long-versenyen, 1957-ben. Itt már 1955-ben is indultam, akkor díjnyertes lettem, és nagyon megszeretett a párizsi közönség. A verseny után plakátokkal tüntettek mellettem. Ha visszagondolok rá, akkor még nem voltam érett a pályakezdésre. Marguerite Long-tól személyes meghívást kaptam az 1957?es versenyre, ahol az első fordulóban nem is kellett játszanom.

- Az ön nemzedékének tagjai általában 1956-ban "disszidáltak". Rengetegen maradtak Nyugaton... Ön később szintén kint maradt. Mi tartotta itthon közvetlenül '56 után?

- Az, hogy még nem döntöttem. Nagyon határozatlan voltam, nem tudtam, mitévő legyek. Itthon volt édesanyám és a húgom. A meghívólevél birtokában bíztam benne, hogy ki fognak engedni. Ez nagy nehezen meg is történt, de csak az útiköltségemet fizették. Miután megnyertem a versenyt, de pénzem még nem volt, kérésemre a magyar hivatalos közegek "kiutaltak" némi zsebpénzt, hogy részt vehessek a verseny utáni díszhangversenyen. Kezdtek érkezni a meghívások, melyeket teljesítettem is, bár mindig kockázatos volt igent mondanom, mert nem lehettem biztos benne, hogy ki is engednek. Ugyancsak 1957-ben Pauk Györggyel megnyertük a müncheni szonátaversenyt. 1958-ban Lehel Györggyel és a Rádiózenekarral hivatalosan kiküldtek Párizsba. Ez idő tájt már veszélyesebbnek éreztem a helyzetemet, aggódtam, hogy esetleg bezárul előttem a határ. Időközben személyes okok is befolyásolták elhatározásomat, jövendőbelim ugyanis már Párizsban élt, és miatta sem akartam kockáztatni ide-oda utazásaimat. Volt még egy nyomós ok, amely arra késztetett, hogy ne térjek vissza Magyarországra: egy különös megbízatást akartak adni nekem.

- Be akarták szervezni?

- Igen. Szerencsémre ki tudtam mászni belőle. A történetet utóbb Londonban elmondtam Fischer Annie-nak, akit nagyon megdöbbentett az eset, és Pesten el is mesélte azoknak, akik nagyon haragudtak rám disszidálásom miatt, többek között Lakatos Évának, a Filharmónia egykori igazgatójának.

- Szegényebbek lettünk egy James Bond-történettel? Tulajdonképpen mit akartak a kémek egy zongoraművésztől?

- Közvetítő szerepet szántak nekem. Behívott a párizsi nagykövet, akivel kellemesen elbeszélgettünk. Szólt a telefon, kiment, soha többé nem láttam. Helyette bejött a katonai attasé, aki elmondta, hogy az ő kényes helyzetük miatt engem kérnek meg arra, adjak át egy kottát egy magyar disszidensnek. Aláírattak velem egy papírt, hogy a kottát átvettem - csak így hagyhattam el az épületet. A gyanúsnak látszó kottából azután kiesett egy cédula a Belügyminisztérium fejlécével, pecséttel, aláírásokkal, a következő szöveggel: "Kérjük a mellékelt fotókópiákat és tízezer frankot a kotta borítólapjába bedolgozni." Arról már nem győződtem meg, hogy ez megtörtént-e, rohantam az első postahivatalba, és ajánlva visszaküldtem a követségre. A második hely, ahová rohantam, az a francia rendőrség volt, hogy menedékjogot kérjek. Kintmaradásomnak nagyon rossz volt a magyarországi visszhangja, hiszen az esetről senki nem tudott. Hálátlansággal vádoltak, mert röviddel azelőtt Liszt-díjjal tüntettek ki.

- Párizsban hogyan alakult az élete?

- Nem volt könnyű, mert akkor már telítve volt a piac. Két nagyszerű magyar zongoraművész, Cziffra György és Sebők György addigra már befutott Párizsban, nem volt nagy szükség egy harmadik magyar menekült zongoristára. Közben megházasodtam, voltak is koncertjeim a verseny nyomán. Akkor kaptam meghívást a Rio de Janeiró?i versenyre, amit eleinte haboztam elfogadni több első díj után, de végül is elmentem. A versenyt megnyertem, s ez dél-amerikai meghívásokat és - ami akkor fontos volt - legalább kétévi megélhetést eredményezett. Ott ismerkedtem meg igazán Kabos Ilonkával, aki zsűritagként vett részt a brazil versenyen. Ő akkor már élő legendának számított, Londonban lakott és tanított. Elpanaszoltam neki, hogy úgy érzem, Párizs zsákutca lett a számomra (bár egy fiatalnak csodálatos volt abban a varázslatos városban élni). Ilonka beszélt rá, hogy költözzünk át Londonba. Ez döntő lépés volt az életemben, és Ilonkával élete végéig szoros barátságban maradtunk.

- Úgy képzelem, a hatvanas évek elején remek volt Londonban zongoristának lenni. Nagy korszak lehetett.

- Fantasztikus volt. Ekkorra esett Klemperer nagy londoni korszaka a Philharmoniánál. A Szimfonikusokat még Monteux dirigálta, majd Kertész István vette át a zenekart. A London Philharmonicot Krips vezette. Viszonylag hamar bemutatkozhattam egy szólóesttel a Wigmore Hallban. Akkoriban természetes volt, hogy másnap a két legfontosabb napilapban, a Timesban és a Daily Telegraphban kritika jelent meg minden koncertről. Ez ma már elképzelhetetlen, ezért is sokkal nehezebb a mai fiataloknak, mint az én időmben. A kritikák jóvoltából kerültem kapcsolatba angol zenekarokkal, menedzserekkel. Akkor játszottam először Doráti Antallal és Kertész Istvánnal is - őt még Pestről ismertem. Mindketten sokat tettek értem. Barbirollin kivül dolgoztam több nagy "Sir"-rel: például Adrian Boulttal, aki egy hosszú, nagy pálcával a kezében állt, szinte mozdulatlanul, de minden idegszálával figyelt rám és velem tartott. Óriási élményt szerzett nekem. Vele ellentétben Malcolm Sargent igazi "showman" volt. A londoni Promenád-koncerteken egy Mozart versenyművet játszottunk együtt. Amint a pódiumra akartam lépni, Sargent visszafogott és azt mondta: "fiatalember, nekem köszöntenem kell a közönségemet". Kilépett, gomblyukában az elmaradhatatlan szegfűvel, egy kicsit ünnepeltette magát, aztán intett, hogy jöhetek. Egyébként 12 nagybőgőt használt Mozarthoz! Én mentegetőztem, hogy sajnos nem tudok két zongorán játszani...

- Mai eszünkkel mindez túlzásnak tűnik. Persze a mi alapélményünk már a historikus irányzat. Mit gondol erről a hatalmas váltásról?

- Meg kell keresni a közös nevezőt a két irányzat között. Az én ízlésemnek a historikus irányzat is túlzó, végletes. A régi hangszeres gyakorlat sem teheti zárójelbe mondjuk Furtwängler vagy Klemperer Beethoven-tolmácsolásait. Ők igazán tudták, ki volt Beethoven vagy Mozart. Természetesen a historikusok tapasztalatait sem szabad figyelmen kívül hagyni. Ma azonban ott tartunk, hogy egyes szimfonikus zenekarok nem játszanak Bachot, Mozartot és Haydnt, mert az a specialisták területe. Márpedig egy zenekarnak nem szabad e nélkül az étrend nélkül felnőnie. Főleg Haydnt kellene sokkal többet játszani, ő szorult leginkább háttérbe. Persze lehet, hogy ez az ő hibája is: túl sokat írt. Ráadásul csupa remekművet.

- Ott tartottunk, hogy milyen ragyogó hely lehetett London akkoriban, amikor ön odaköltözött...

- Fantasztikus emberek voltak ott, kitűnő zongoristák: Ashkenazy, Fou Tsong, Barenboim. Még focizni is összejártunk. Később érkezett még Murray Perahia, Radu Lupu, Alfred Brendel. Igen jó kollegiális kapcsolat volt közöttünk, holott a zongorajátékosok meglehetősen individualisták. A csellisták például jobban összetartanak, a hegedűsök már kevésbé. London akkoriban vált a zenei világ egyik központjává, és ott készültek a nagy lemezcégek felvételei. Sok jó zenekar működött a városban. Egyik sem volt olyan színvonalú, mint mondjuk a Bécsi vagy a Berlini Filharmonikusok, de Walter Legge-nek és Klemperernek köszönhetően a Philharmonia és a New Philharmonia azért megközelítette ezt a nívót. A Covent Gardenban működött Solti, akinek a keze alatt magasra emelkedett az operakultúra. Londonban ismerkedtem meg az akkor mindössze tizenegy éves Schiff Andrissal is, aki rokonlátogatásra jött, és akivel azóta is nagyon jó barátságban vagyunk. Később gyakran játszottunk együtt, még közös lemezfelvételünk is van.

A sikeres londoni bemutatkozás nagy lehetőségekhez segített - különösen angol nyelvterületen. Eljutottam Ausztráliába, Új-Zélandra, Dél-Afrikába és Amerikába is. Gina Bachauer, a kiváló görög zongoraművésznő ajánlására kaptam meghívást Dallasból, s egy szólóbérletben mutatkoztam be, amelyben olyanok szerepeltek, mint Henryk Szeryng, Birgit Nilsson, Starker János, Claudio Arrau és mások. Ennek a koncertnek az eredményeképpen, legnagyobb megdöbbenésemre, megkeresett az egyik legjelentősebb amerikai impresszárió, Sol Hurok, és attól fogva hosszú éveken át képviselt. Dallashoz fűzödik zenekari bemutatkozásom is, Leon Fleischer helyett játszottam Beethoven G?dúr versenyművét. A két dallasi koncert között New Yorkba mentem, hogy előjátsszam Széll Györgynek.

- Ő roppant nehéz ember hírében állt.

- Igen, kegyetlen tudott lenni, és még Clifford Curzont vagy Rudolf Serkint is képes volt megleckéztetni a zenekari próbán. A Steinway termében találkoztunk először. Különböző műveket játszottam neki, de ő csak hallgatott. Aztán megkérdezte: játszik maga Mozart-koncertet? Mondtam: igen, és elkezdtem a K. 450?es B-dúrt. Leült egy másik zongorához, és kísért. Majd arra kért, játsszam el valamelyik másik Mozart-verseny lassú tételét. Végighallgatta, majd vette a kabátját, kucsmáját, és elindult kifelé. Az ajtóból visszafordult, és azt mondta: "Velem fog bemutatkozni Clevelandben és New Yorkban. Goodbye." Nem hittem a fülemnek. A K. 482-es Esz?dúr koncertben állapodtunk meg, és úgy hat hónappal a kitűzött dátum előtt elmentem hozzá Luzernba, ahol dirigált, és átvettük a darabot. Rendkívül kedves, melegszívű, barátságos volt, nyilván értékelte egy fiatal művész lelkiismeretességét. Tudomásom szerint sok más fiatal muzsikust is felkarolt. Két évre rá visszahívott, ugyancsak Mozart-darabra, mondván: oly kevesen játszanak jól Mozartot, hogy amíg csak él, engem mindig Mozartra fog hívni. Másodszor a K. 271?es Esz-dúr versenyt adtuk elő. Amikor Londonban átnéztük a művet, csak a harmadik tétel menüettjével nem értett egyet. Sem a próbákon, sem a koncerteken nem tudtam kielégíteni. Láttam az arcán. A harmadik hangversenyen elmosolyodott, és a meghajláskor odaszólt magyarul: "na, ez jó volt!". Sajnos röviddel ezután meghalt.

- Széll tudott magyarul? Nem csak legenda, hogy magyar karmester volt?

- Tudott egy keveset. Nyolcéves volt, amikor elkerült Magyarországról, Prágába, majd Skóciába és Amerikába. Egyébként erről a hangversenyről van egy nagyon rossz minőségű hangfelvételem, és a kazettát visszahallgatva az az érzésem, hogy egy valami nem sikerült: a harmadik tétel menüettje. Az nem én vagyok. Emiatt szoktam azt mondani a növendékeimnek, hogy én csak tanácsokat tudok adni, gondolják át, amit hallottak, és a saját elképzeléseik alapján valósítsák meg.

- A kamarazene mindig is megkülönböztetett szerepet játszott a pályáján. Budapesten is rengeteget hallottuk triózni, szonátázni. Tudom, hogy a trió feloszlott, de nagyon fontos része az életének.

- Pauk Györggyel tízéves korunktól, körülbelül ötven éven át játszottunk együtt, Ralph Kirshbaum valamikor félúton csatlakozott hozzánk. Egy véletlen folytán kerültünk össze, és nagyon jól összeillettünk vele. Ralphfal ma is gyakran szonátázom, de rajta kívül másokkal is muzsikálok és készítek lemezt. Kyung Wha Chunggal a három Brahms-szonátát, Csaba Péterrel egy Bartók-lemezt, valamint a közeljövőben egy magyar lemezt Dohnányi, Goldmark és Hubay szonátáival. A Lindsay Kvartettel felvettük Brahms, Schumann, Dvořák és Martinů zongoraötöseit, a Fine Arts Kvartettel a két Dohnányi-kvintettet. Nagy élmény volt Starker Jánossal és Szymon Goldberggel muzsikálnom, valamint a legendás Magyar és Amadeus Vonósnégyessel. A kamarazene a legnagyobb kincsesbánya, úgyszólván mindazt eljátszottam, amiért rajongok, de még öreg koromra is gyarapítom a repertoárt. Az elmúlt évadban játszottam először Chopin, Strauss és Dohnányi csellószonátáját. A zenekari repertoárom is nagy, Mozart, Beethoven, Brahms, Schumann, Chopin, Liszt, Mendelssohn és Bartók összes zongoraversenyét előadtam. Szólóban nem törekedtem teljességre - ez alól csak Schumann és Debussy a kivétel, akiknek műveit lemezre vettem. Abban élem ki magam, hogy amit nem játszottam, azt most tanítom.

- Érdekes megfigyelni a hangverseny-repertoár változásait. Cserélődik a kánon. Olyan szerzők kerültek előtérbe, akiket harminc éve még sokkal ritkábban lehetett hallani. Egy-egy komponistát felfedeztünk magunknak. Önnek kik a nagy felfedezései?

- Nagyon izgalmas kérdést vet fel. Érzésem szerint Magyarországon mindmáig egy kicsit régimódi az emberek ízlése. Az természetes, hogy Bach, Mozart, Beethoven, Schubert mindenek fölött áll, de rajtuk kívül is rengeteg nagyszerű zeneszerző létezik. Olyan mesterművek sajnos ritkán hangzanak fel, mint Schumann és Dvořák szimfóniái. Szerencsére Mahler, sőt Bruckner mostanában bekerül a köztudatba, hála Fischer Ivánnak és zenekarának. A nemzeti iskolákat is figyelembe kell venni, mint mondjuk Sibeliust, Nielsent, Elgart, Smetanát és Janáčeket. Mind jelentős komponisták kiváló művekkel, nem véletlen, hogy a világ rangos zenekarai, karmesterei, szólistái gyakorta műsorra tűzik őket. Janáček korszakalkotó zseni volt, operái igazi mesterművek. Neki világszerte nagy a kultusza, sajnos Magyarországon nem, de Schiff András megpróbálja népszerűsíteni. Kocsis Zoltán Rahmanyinov megismertetéséért tett rengeteget. Én nem játszom a műveit, de nem véletlen, hogy világszerte ilyen népszerű. Örülök, ha a növendékeim tanulják.

A modern zenével egy kicsit más a helyzet. Még a huszadik századi klasszikusok művei között is akad jó néhány, amely túl nehéz a nagyközönségnek. Például Bartók zseniális 1. zongoraversenye mindig problémát okoz a hallgatóknak, és sokszor az előadóknak is. Emlékszem, amikor Soltival játszottam egy bérleti koncerten Chicagóban, Solti partitúrájából már alig látszottak ki a hangok a sok színes bejegyzéstől... A közönség nem mindig veszi észre például a lassú tételben Bartók egyik legszebb lírai melódiáját. A kortárs zenében egyébként az a jó, hogy olyan sokféle. Boulez, Stockhausen, Schnittke és társai, a minimalisták, Steve Reich, Philip Glass, Arvo Pärt, Górecki - más és más. Én nem mindegyikükhöz találtam még meg a kulcsot. Ligetiben, Kurtágban, Szőllősyben viszont hiszek - már csak egyetemes zenei kultúrájuk és hatalmas zenei tudásuk miatt is. Nem tudom eléggé hangoztatni, hogy mi, zenészek és előadóművészek milyen kiváltságos helyzetben vagyunk. A pálya göröngyei, nehézségei ellenére sem tudnék soha semmi mást csinálni, és ha még egyszer születnék, ugyanezt szeretném művelni, csak lehetőleg jobban.