Lassan-lassan gyakorlott íródeákja leszek a Muzsika főszerkesztő asszonyának; meg aztán sok-sok szeretett pályatársam éri el a megemlékezésre, gratulálásra érdemes kerek évszámokat, s ilyenformán tollat kell ragadnom, hogy saját belső késztetésre is elmélyedjek közös zenei múltunk felidézésében, amely tele volt örömmel és boldogsággal, sikerekkel, kudarcokkal, szeretettel és lappangó irigységgel.
Nagy örömömre szolgál, hogy tisztem most nem megszomorítani, hanem megörvendeztetni az olvasót.
Alig vitatható, hogy a fennállásának ötvenedik évfordulójához közeledő Bartók Vonósnégyes primáriusa, Komlós Péter a huszadik századi magyar kamaramuzsikusok csillagrendszerének egyik legfényesebben ragyogó, három holddal körülkeringett bolygója. Torokszorongató nevekből összeálló csapatok előzték meg ezt a mindmáig egyedülállóan muzsikáló kvartettet; elég, ha Waldbauer, Léner, Tátrai nevét leírom, s a mesterekét: Weiner Leóét vagy Mihály Andrásét.
Komlós Péter nagyszerű szólistaként indult, majd rövidesen összeállt három kollegájával, olyanokkal, akik - a második hegedű szólamát virtuóz és fiatalos frissességgel muzsikáló Hargitai Géza kivételével - mindmáig együtt vannak, miközben átvészeltek egy nem tipikusan zenei, inkább személyes tulajdonságokhoz kapcsolódó válságsorozatot. Túlélték, s ez a négy férfi azóta is járja a világ legfontosabb hangversenytermeit, sok ezer koncerten gyönyörködtetvén közönségüket. Németh Géza meleghangú brácsáján, Mező László pedig a mélységtől a legmagasabb régiókig elbűvölő csellóján. Repertoárjuk hatalmas: a Haydn-, Mozart-, Beethoven-kvartettek világteremtéshez hasonlatos fundamentumának tökéletes birtoklása és interpretációja, mindmáig fiatalos lelkük meleg otthonossága a romantika, Schumann és Brahms titkokkal teli világában, és...
...és a számomra és mindannyiunk számára annyira fontos Bartók- és Kodály-művek leghitelesebb, magyarul - és a világ minden nyelvén - zavar nélkül érthető, gazdagon fogalmazott tálalása, s a 20. század zenéjének e műfajban kibontakozó utóvirágzásának, a nagy mesterek után következő generációk alkotásainak elhivatott, nem kötelességteljesítésnek tekintett, makulátlan közzététele, megismertetése: vállalván az óvatosságba burkolózó közönség idegenkedését, sőt, ellenállását is.
És sikerrel küzdöttek meg a sikerért. Mindig.
Sokszor vehettem részt próbáikon. Az emberi vonások, tulajdonságok, a zenéről való gondolkodások különbözését sokkal nehezebb össze-, mint az egymástól eltérő méretű, karakterű, húrozású vonós hangszereket felhangolni. Világossá vált, hogy Komlós Péter nagyvonalúsága, türelme, alapvető tisztalelkűsége és jóakarata (és persze megkérdőjelezhetetlen szaktudása) tudott összetartani négy különböző, csodálatos, egyenrangú férfiút, több mint negyven éven át; amire - tudomásom szerint - még nem volt példa az újkor európai történetében. Ő a primárius fogalom megtestesítője. Nyugalma, a világ dolgaiban való tájékozottsága, viselkedésének civilizáltsága, eleganciája, fontoskodástól mentes, szíve mélyére rejtett igazi alázata és hűsége a művek megszólaltatása terén: felbecsülhetetlen kincse e kis haza nagy zeneművészetének.
Első operaigazgatásom vége felé kérte felmentését a zenekar koncertmesteri feladatainak elvégzése alól. Fájdalmas döntés volt: pótolhatatlannak tűnt. (Az is volt.) Ekkor adta elő kérését: írjak egy kvartettet számukra. Ez viszont termékenyítő ajánlat volt: örömteli döntés számomra. Lemondásom után megírtam a 2. vonósnégyesemet; több tucatszor játszották el a világ minden részén, rádióban, televízióban, mindenütt, lemezre is vették. A primárius nélkül sohasem született volna meg egyik legjobbnak tartott és igencsak sikeres művem. Köszönöm a Bartók Vonósnégyesnek és mindenekelőtt a primáriusnak.
Isten éltessen sokáig, kedves Péter, Pályatársam, Barátom, Ösztönzőm!
Szigliget, 2005. szeptemberében.
Petrovics Emil
