Többen vélik úgy, hogy az 1974 és 1978 között keletkezett Jegyzetlapokkal Soproni József Bartók Mikrokozmoszához hasonló sorozatot alkotott: a tételek egyfelől pedagógiai célzattal születtek, másfelől azonban a korszerű zeneszerzés-technika kipróbálásának terepét képviselik. A Mikrokozmosz és a Jegyzetlapok összevetése azonban egyik párhuzam esetében sem állja meg a helyét. A pedagógiai szándék még a technikai értelemben legkönnyebb 1. kötetben sem nyilvánul meg egyértelműen, a zeneszerzői eszközök ugyanis túlságosan komplexek ahhoz, hogy a gyermekek játékos-kísérletező világához közel kerüljenek, az egyes tételek kikövetelik a műalkotás rangját. Ugyanez a zeneszerzői attitűd akadályozza meg azt is, hogy a sorozat kompendiumként mutassa be a 20. század különféle zeneszerzés-technikáit. A komponista önkifejezés iránti igénye sokkal erősebb annál, hogysem megengedné az alkotói habitusától idegen technikai megoldások térnyerését.

A ciklus címe éppen ezért olyan találó. A Jegyzetlapok elnevezés egyrészt olyan kompozíciós forgácsokra utal, amelyek alkotás közben felhasználatlanul hullanak el a zeneszerzői műhelyben. Másrészt azonban emlékeztető feljegyzésként is értelmezhetők, amolyan zenei "Szabad ötletek jegyzéke"-ként. Mindenképpen valami rég elveszettet képviselnek, s azt sugallják, hogy az egykori életegésznek ma már csak töredékei ragadhatók meg (ezért olyan beszédes a 2. kötet egyik tételcíme: Dallamtöredék). A Jegyzetlapok szerzője számára ez a valaha volt életegész a hagyományban manifesztálódik.

Leginkább a 2. kötetben kezdődő Hommage-ok sora bizonyítja ezt (Hommage à Wagner; In memoriam János Viski; Hommage Zoltán Kodály; In memoriam László Nagy; Hommage à Béla Bartók; Hommage à Händel). A 4. kötet Händel-hommage-a ilyen értelemben paradigmatikus: Soproni konszonáns akkordok, barokk záróformulák hangjait szólaltatja meg egymástól nagy távolságban, s közéjük - rárakódott rétegek gyanánt - szervetlen dallamfoszlányokat illeszt, mintha azt jelezné, hogy a händeli harmónia immár a múlté. Hasonlóképpen távolítja-idegeníti el az Hommage à Wagnerben az Izolda szerelmi halálát idéző gesztusokat, az Hommage à Bartókban egy álnépdalt, míg az In memoriam János Viskiben egy korálletétet. E tételek alapeffektusa a melankólia, egyfajta érzelmes vágyódás az elérhetetlen, pontosabban az újra fel nem építhető után.

A tételek világát a széphangzás iránti vágy uralja. Ebből a szempontból a sorozat Debussy Prelűdjeihez áll közel, s ezt részben a hangulatokat-érzéseket megjelenítő címek is sejteni engedik. Valójában két, egymástól sok szempontból eltérő zenei alaptípust különböztethetünk meg a Jegyzetlapokban: az egyik egy ellágyuló, feloldásra hajló, improvizatív jellegű tételfajta, amely tagadhatatlanul sokat köszönhet a bartóki Éjszaka zenéje-toposznak. A konszonáns együtthangzások mellett töredezett struktúra, sirató-intonáció, zörejzene, magasban csilingelő motívumlánc, harangütés-imitáció jellemzi ezt a hangvételt (Változó harmóniák; Notturno; Sirató; Harangütések közjátékokkal; Eltűnő nap; Éjjeli szél; Lombhalmok; Napfényben; In memoriam László Nagy). Soproni hagyja, hogy a hangközök kicsenghessenek, s ez lehetővé teszi, hogy fülünk hozzászokjék akár a legdisszonánsabb hangzatokhoz is, s a disszonanciát konszonanciává értékelje át.

Ez a tételtípus egy technikai jellegzetességet is hordoz: eltekintve a gyakori recitativóktól, a zeneszerző tudatosan távol tartja magát a dallamközpontú gondolkodástól, mint szervező elvtől. Hajlamai mégis mindig elvezetik hozzá - az egyes szólamok hangjainak véletlen találkozásaiból titkon születik meg pillanatnyi feloldódást teremtve a melódia (például az Hommage à Bartókban). Az, hogy a dallamok egymástól független elemekből állnak össze, szintén a töredékesség poétikájával függ össze: ez az eltávolító-elidegenítő eljárás mintha azt kívánná sugallni, hogy az összhang, a töretlen dallam képében megnyilvánuló idill a távolba veszett, ma már nem teremthető újra.

A sorozat másik tételtípusában is meghatározó szerepet játszik a töredezettség alapgesztusa. A gyors, ritmikus tételek (Giocoso; Kopogós; Ellenpont; Burleszk; Toccata; Medvetánc; Allegro néma billentyűkkel) sokkal szikárabbak, érzelmektől mentesebbek, mint lassú-improvizatív társaik, mégsem válnak soha gépzenévé. Ritmikájuk, felépítésük nem a perpetuum mobile-elvet követi, mivel a kemény, gyakran ütőhangszer jellegű élményt létrehozó ritmusformák nem fejlődnek tovább. Inkább meg- és elakadnak. Képtelenek a kitörésre.

Ezek a ritmikus elemek, vagy éppen az ütőhangszer jellegű megoldások szorosan összefüggnek azzal az ideállal, amelyet a hatvanas-hetvenes években a kortárs irányzatokkal ismerkedő magyar zeneszerzés a magáénak vallott. Soproni négy füzetében persze más kortársi elemek is tért hódítanak: clusterek, szekundhalmazok, vagy éppen az, hogy a zeneszerző gyakran nem használ ütemvonalakat. S részben talán ehhez a törekvéshez kapcsolódik a tételek rögtönzés jellege is. Ez utóbbiból azonban egyenesen következik az is, hogy az egyes darabok nem bontják ki szisztematikusan a kortárs zenei eszközöket (az 1. kötetben e kibontást a tételek hossza sem tenné lehetővé). A hallgatónak az a benyomása támad, mintha a művek, miközben külső jegyeikben részt kívánnának venni a kortárs zenei közbeszédben, belső hajlamaik szerint másfelé - egy sokkal érzelmesebb-érzékenyebb, személyesebb hangvétel felé - orientálódnak.

Ugyanez a kettőség mutatkozik meg a címadások terén is. Bár a címek egy része valóban Debussy Prelűdjeit idézi, más része azonban meglehetősen keresett, gyakran érezzük úgy, hogy egy-egy tételnek akár más címe is lehetne (különösképpen igaz ez a2. kötetre, amelynek tételcímei a megjelenés után születtek csak meg). Az olyan címek, mint Meditáció, Rézkarc, Fametszet, Kvintek és szeptimek, sokkal erőteljesebben képviselik koruk új zenei eszményeit, mint maguk a darabok, amelyek inkább egy posztmodern művészetszemlélet felé közelítenek. Vagyis a zárkózott-visszafogott tételek hátterében poétikai viharok dúlnak. Sőt úgy tűnik, mintha éppen a sorozat komponálása közben, illetve ennek hatására született volna meg a zeneszerzőben a felismerés, hogy a korszerű eszközökkel, az újítás kényszerével nem tud (és talán nem is akar) valódi, ihletetett műalkotást létrehozni. Véget ért az álmodozások kora.

A komponálás öt éve alatt bekövetkezett szemléletváltás látványos nyomot hagyott a sorozat négy füzetének felépítésén. Nemcsak arról van szó, hogy míg az 1. füzet negyvennégy tételt tartalmaz, a 2. már csak huszonhármat, a 3. nyolcat és a 4. hetet, vagyis hogy a kezdeti ötletszerűséget fokozatosan felváltja a kompozíciós csírák nagy ívű, terjedelmes darabokká történő gondos megmunkálása, hanem arról is, ami az 1. kötet Siratójával, ezzel a jelentős fordulóponttal elkezdődik. Ettől kezdve a ciklus teleologikus elvet követ. A szűkös kereteket már a 2. füzetben is a felszabadulás érzése váltja fel, aminek eredményeképpen a 3. és a 4. füzetben lassan megszületik a forma is (legszembetűnőbb ez a Strófák halmazokkal című, strofikus variációt idéző tételben és az A-B-B formájú Hommage à Bartókban). A forma megtalálása a hagyomány visszahódításának jele.

A kortárs zenei tapasztalatoknak azért mégiscsak van két olyan mozzanata, amely visszatükröződik Soproni József zongoraciklusában. Az egyik tisztán zeneszerzés-technikai természetű. Már a 2. kötet Lepke-tételében is azzal viaskodik, hogyan lehetséges egy ilyen töredezett-improvizatív struktúrát 3/8-ban lekottázni, egyáltalán: miként lehet egy hangzó élményt írásba foglalni. Hasonló problémát vet fel a 3. füzet Suhogás című tétele is. Soproni figyelemreméltó ötletességről valló megoldásokat talál e nagyon is 20. századi problémára. Mindez szorosan összefügg a másik mozzanattal, amely egyben a címadások problematikáját is érinti. E zongoradarabok írásakor Soproni érezhetően nem a hangszerből indul ki: a hangszerspecifikus írásmód helyét egy absztrakt zenei képzet leírása veszi át. A zongorát semleges médiumként kezeli (a sorozat egyik legszebb tételében, a Viski-emlékdarabban például egyáltalán nem hangszerszerű a minimalizált mozgás, a hosszan csengő hangok-hangközök sora). Az absztrakt zenei képzethez pedig - s ebben az értelemben érinti a technika a címadás kérdését - absztrakt, úgy is mondhatnánk: abszolút zenei közlendő társul. Ez a zene alapvetően filozofikus, elmélkedő, mi sem áll távolabb tőle, mint egy-egy cím sugallta program. Mégis fontosak a címekben elrejtett képzőművészeti utalások, ezek ugyanis a zene absztrakcióra való törekvését, elvontság-eszményét, ha lehet, még inkább aláhúzzák.

A Hungaroton új lemeze a 2001-ben keletkezett XIV. szonátát társítja a Jegyzetlapok négy füzetéhez. E választás látványosan illusztrálja, hogy a Jegyzetlapokban megkezdett út merre vezetett. Nemcsak arról van szó, hogy az egyes tételek előképei megtalálhatók a sorozatban (a II. tételnek közvetlen rokona a Praeambulum, a Korál helyett, a Ködben és felhőben, az Alla serenata), hanem arról is, hogy a kései műben már közvetlenül mutatkozhatnak meg a zeneszerző habitusának azon vonásai, például a romantikus alkotói magatartás, amelyek a Jegyzetlapokban szánt szándékkal rejtve maradtak.

Az 1. tétel immár nagyon is zongoraszerű letétjét és alapeffektusát Chopin zongorazenéje ihleti. A kapcsolat nem a hangzásban, inkább a mozgásformákban (kíséretfigurák, dallamképzés, motivika) és a tónusban érhető tetten. De legalább ennyire beszüremkedik Soproni világába az idős Liszt meditatív hangja is, vagy a Bachot idéző barokkos ellenpont. A 2. és 3. tétel elsődleges újdonsága a Jegyzetlapokhoz képest a dallam jelenléte. A dallamos-romantikus gondolkodásformára való rátalálást azonban valamiféle rezignáltság övezi, mintha a Szonáta arról vallana, hogy a harmónia, az összhang sohasem bontakozhat ki teljesen. Akárcsak az Hommage à Händelben, itt is beteljesületlen marad a vágyakozás. A művet záró finálé (Allegro vivace) ezért fut bele a sivár végtelenbe.

A XIV. szonátát a szerző művei elhivatott tolmácsának, Ábrahám Mariann-nak ajánlotta. Az ő keze alatt szólal meg a lemezen a Jegyzetlapok sorozata is. Úgy érzem, előadói alkatához közelebb állnak az érzelmesebb, homogénebb hangzásra törekvő, álmodozóbb lassú tételek, mint a gyakran reménytelenségbe sodródó, élesebb hangot megütő gyorsak. Mindazonáltal a Jegyzetlapokban megmutatkozó visszafogottságot, a szenvedélyek elfojtását mindkét zenei típus esetében jól tükrözi az interpretáció. Önmagában véve is nagy teljesítmény megtanulni a Jegyzetlapok teljes sorozatát, Ábrahám Mariann azonban legbelülről ismeri, teljes mértékig magáévá tette e tételeket - nem véletlen, hogy a XIV. szonáta előadását amolyan jutalomjátékként foghatja fel. Nem is kívánhatunk többet, mint azt, hogy lemeze kedvet adjon zongorista kollégáinak ahhoz, hogy újabb, konkurens interpretációk szülessenek Soproni József zongoraműveiből.