- Teljesen egyetértek. Magam persze nem attól lettem zeneszerző, hogy improvizáltam, tény azonban, hogy hároméves koromtól zongoráztam, a harmóniákat is kezdettől, folyamatosan keresgélve. A saját gondolataimat próbáltam megfogalmazni. Ez természetesen mindig csupán néhány ütemen át tartott, mert soha semmivel nem voltam elégedett. Az improvizációt tehát nem azzal a céllal használtam, hogy kompozíciókat hozzak létre. Nem az történt, hogy improvizáltam valamit, és aztán leírtam - így nem lehet komponálni, ez két alapvetően eltérő művelet. Ellenben ha orgonához vagy zongorához ültem, szabadjára engedtem a fantáziámat. Ha orgona volt a hangszer, azt sokan hallották, ha zongora, akkor magamnak játszottam, otthon. Ezt máig megteszem olykor, de hamar abba is hagyom, mert nem ez az útja az alkotásnak. Az orgonán történő improvizálás hihetetlen mértékben felkavarja az ember zenei anyagkészletét - de csak a készletét. Olyasmi ez, mint a nemesfémbányászat. Az anyagot először ki kell fejteni, aztán nekilátni és építeni belőle valamit. Ez nem azt jelenti, hogy közben az ember nem találhat egy értékes aranyrögöt: sokszor adódott az életemnek olyan pillanata, amikor úgy éreztem, "ezt érdemes volna leírni". Aztán átgondoltam az ötletet, és azt mondtam: nem. Az improvizáció nincs igazán mederbe terelve, ez inkább a gondolat felvetése, a gondolkodás lehetőségeinek felvillantása. Azt is figyelembe kell venni, hogy az improvizáció során az anyag hirtelen megváltozhat, s ez szerencsés helyzeteket teremthet, mert újabb és újabb fordulatot adhat a zenei eseményeknek. A komponálásban viszont logikusan végig kell gondolni és meg kell tervezni, mit akarok felépíteni. Az improvizáció a pillanat ihletében történik: ott és akkor az az irányító. Nem lesz belőle igazából kompozíció.

- Nem szeretnék túl hosszan időzni az improvizációnál, de az is érdekelne, hogy aki nem képzett muzsikus - különösen, ha nem tanult zeneszerző -, másképp improvizál-e, mint egy abszolút profi, tegyük fel, egy orgonista, aki a játékába kontrapunktikus elemeket sző. Van itt lényegi különbség?

- Ez stílus kérdése is, hiszen ha az ember elhatározza magát és talál egy ötletet, amelyet fúgává alakíthat, akkor belekezd a fúgába, koncentráltan - lehetőleg lassan, mert akkor van ideje átgondoltan építkezni -, és eljut egy bizonyos pontig. Nem hiszem azonban, hogy mindezt véghez viheti azzal a logikával, amelyet írásban működtethet. Előfordulhat, hogy szabadabb gondolatfelvetéssel indít. Ebben az esetben az eredmény inkább a pillanatnyi ihlet szülötte lesz. És választhat romantikus stílust is, az akkordokat halmozva. Különösen az orgona provokatív ebből a szempontból, mert elcsábít a grandiózus, néha üres akkordok felé, az ilyesmi ugyanis "nagyot tud szólni", és ha a játékos bekapcsolja a tuttit vagy felpörgeti a hengert, akkor minden úgy szól, hogy közben tulajdonképpen nem történt semmi. Sokszor bámulom a késői francia komponistákat, Guilmant-t vagy Widort, akik kitűnő zenéket írtak, mégis úgy érzem, hogy voltaképpen a katedrális tere, az orgona nagysága csábítja el őket. César Franckra ez persze nem áll.

- Philipp Emanuel második állítása szerint komponista karriert jósolhatunk annak, aki sokat ír, és nem túl későn kezd. Egyetért ezzel?

- Híve vagyok a korai kezdésnek, az azonban, hogy sokat ír-e valaki, viszonylagos. Ez a személytől függ, nem mérném méterre vagy kilóra. Persze a barokkban inkább elképzelhető volt a nagyobb termékenység, mint manapság, amikor más problémák vetődnek fel az alkotással kapcsolatban.

- Banálisnak tűnhet, mégis fontos kérdés: tanítható-e a zeneszerzés?

- Igen is, nem is. Akik tőlem tanultak, tudják, hogy az órákon rengeteget improvizáltam, mert ha valamit tanítottam, mindig zongorához ültem, odaszólítottam a növendékeket, s ha egy stílusgyakorlatban vagy bármilyen más kompozícióban javítanivalót találtam, mutattam egy alternatívát, majd még egyet, de mindig hozzátettem: ezt nem írhatják le, viszont írjanak egy másikat, harmadikat. Tehát a kifogásaimat először nem szóban fogalmaztam meg. Életem legszebb pillanatai voltak, amikor azonnal reagálhattam arra, amit a növendékeim munkájában tapasztaltam - akár egy hiány, akár egy nagyon jó megoldás esetében. Jelezhettem, mi az, amivel a dolgot tovább lehetne gazdagítani, esetleg korrigálni. Ebben az értelemben az improvizációnak számomra rendkívüli ereje volt: biztonságot adott tanítás közben, mert a választ rögtön meg tudtam magamban fogalmazni - legalábbis a magam válaszát. Hogy érvényes volt-e, azt a növendékeknek kellett eldönteniük.

- Egyszóval: mennyiben tanítható a zeneszerzés, és mennyiben nem?

- Azt hiszem, egyfajta szellemiséget lehet az órán sugározni. Fel lehet építeni egy óra hangulatát, művekkel lehet találkozni, s amit fontosnak érzek: információkat lehet szerezni a hallgatóktól is, és persze én magam is mondhatok valamit, s ez a kölcsönös információcsere hozzásegítheti a növendéket ahhoz, hogy mérlegelni tudjon, dönteni, igent vagy nemet mondani. Én tehát a zeneszerzés- órán a párbeszédet tartom rendkívül fontosnak, természetesen aktívan, példákkal illusztrálva. A tanár nem mondhatja: fiacskám, ezt így kell írni, s ezzel a dolog be van fejezve. Persze ha fúgát javít az ember Bach stílusában, akkor megmondja, hogy ezt itt így nem lehet, hanem másképp kellene csinálni. Itt vannak egészen pontos szabályzók, vagyis a stílus meghatározza a lehetőségeket. Szerintem tehát tanítani lehet, konzultálni lehet, de zeneszerzőt faragni nem lehet senkiből. Ha valaki azzal kopogtat, hogy zeneszerző akar lenni, az ember csak mosolyog. Ez nem így működik.

- Az előttünk álló hétvégi koncertek, a szerzői est és a szerzői délelőtt műsorán szerepel motetta, szonáta, vonósnégyes - tehát jól ismert, nagy hagyományú műfajokat és formákat fogunk hallani. Szeretném tudni, hogy ezeknek a műfajoknak az alkalmazása szükségszerűen magával hozza-e a hagyományos gondolkodást, vagy a műfaj keret csupán.

- Csak keret. Hogy egy szerző mit ért alatta, teljesen szubjektív. A vonósnégyes nem műfaj: egy különleges megfogalmazási módja, idiómája a zenének.

- A klasszikus műfajok hagyománya nem okvetlenül jelenti a tartalom hagyományosságát?

- Semmiképpen sem.

- Most hányadik vonósnégyesénél tart?

- Eddig tizenkettőt írtam, és ezzel kész.

- Honnan tudja?

- Az idő is halad, és más dolga is van az embernek...

- Zongoraszonáta?

- Abból húsz készült el eddig. Nagy, korai szerelem számomra a zongora.

- Mit jelent magának a zongoraszonáta?

- Egy megjelenési módot. A szonáta nem formai kérdés, semmiképpen sem az. Ciklikus forma, amelyet szívesen használok, éppen a kontraszt kialakítása érdekében. Nagyon érdekel a tételek világában, hogy egymáshoz képest egyes tételcsoportok egyfajta kontrasztot alakítsanak ki, s erre alkalmas a szonáta.

- Ha zongoraszonátát ír, másképpen gondolkodik, mint ha vonósnégyest írna?

- Tulajdonképpen nem. Mert a kettő mégiscsak rokon számomra. Én úgy fogalmazom meg a saját vonósnégyes-világomat, hogy ciklikus műről van szó. Ha pedig arról, akkor a karakterkülönbségek megrajzolása számomra abszolút elsődleges feladat. Korunk egyik legérdekesebb és legizgalmasabb kérdésének tartom, hogy mennyire képes a 20-21. századi zene az emberi életnek, az emberi léleknek megfelelően a sokszínűséget, a különböző karaktereket és arcokat megfogalmazni. Mindenkinek, különösen a fiataloknak tanácsolnám, keressék meg azokat a nyelvi tényezőket, amelyek erre lehetőséget adnak. Nem véletlen, hogy a magam kvartettjeiben határozott scherzo-tételeket, időnként - így a 7.-ben és a 12.-ben - egy nagyszabású, gyors finálét írtam, ugyanis mindig izgatott, hogyan lehet a karaktereket körbeírni, teljesen megfogalmazni. Számos zongoraszonátám is gyors tétellel zárul.

- Lehet, hogy a zongoraszonáta magánál is műhelykompozíció, akárcsak Beethovennél?

- Igen. A hangszerrel nekem is egészen bensőséges a kapcsolatom, nem mintha olyan remekül zongoráznék, arról nincs szó, csak jól játszottam annak idején. Ferenczy György tanár úrhoz jártam. Azt mondta: te úgyis jól zongorázol... Egy-két Beethoven-szonátát, Bachokat azért eljátszottam nála, de főként zenéről beszélgettünk, igen intenzíven és elemzőn. Hihetetlen élmény volt vele együtt lenni. Akik ismerték, tudják.

- Vokális művek, dalok is megszólalnak a hétvégén. Tudom, hogy erős szálak fűzik Rilkéhez...

- Mondhatni, Rilke a Bibliám. Számomra ő a 20. század talán legnagyobb költője. Ebben természetesen nem kell egyetértenünk, de az ő költészete számomra olyan csodálatos világ, amely képes nyelvi eszközökkel megteremteni azt a Jákob lajtorjáját, amely a metafizikába vezet. Ez a nyelvezet koncentrált, gyönyörű, képekben gazdag, már-már könnyed. A német költészetben ez nem általános. Nem véletlen, hogy Rilkének franciás műveltsége is volt, Párizsban Rodin titkáraként dolgozott, majd Svájcban élt, Wallis Kantonban, a francia és német nyelvterület határán, s Muzotban halt meg, Rarogne-ban temették el. Tudjuk, hogy francia nyelvű verseket is írt. Neki magának nem volt különösebb kapcsolata a zenével, s úgy rémlik, nem is nyilatkozott kedvezően a versei megzenésítéséről. Mégis úgy érzem, minden sora alkalmas arra, hogy zenét társítson hozzá az ember - ami egyébként nagy merészség. Én igen sok Rilkét zenésítettem meg, legalább ötven verset, különböző periódusokból. A Marienlebent mindig csak olvasgattam - döbbenetesen szépen és láttatóan van megírva! Egy megzenésítéséről már tud a zenetörténet: a Hindemith-féléről. Ezt a művet annak idején, évtizedekkel ezelőtt átnéztem, később azonban már nem vettem elő. Jóval később, 1999-ben nekifogtam a Marienlebennek azzal, hogy néhányat megzenésítek belőle. Foglya voltam a verseknek. Németül zenésítettem meg, ez magyar fordításban szinte lehetetlen. Nemes Nagy Ágnes érte el azt a költőiséget, amely nagyjából megfelel annak a nyelvi magasságnak, amit az eredeti sugall. Amikor néhány dalt megírtam, úgy véltem, nem folytatom tovább. Három vers viseli a "Mária halála" címet. Akkor egyet komponáltam meg, gondoltam, a történethez elég, ha egyszer írom meg, végül két évvel ezelőtt a hiányzó verseket is megzenésítettem. Az egész ciklus körülbelül hatvanperces.

Nagyon különös viszonyban vagyok ezzel a dalsorozattal, ugyanis utóbb átírtam. Ez a nagy bűnöm: folyton mindent átírok... Nehéz szembesülni a saját munkánkkal. Leteszem a kottát, aztán előveszem fél év múlva, egy év múlva, félelemmel elkezdem olvasni, és felteszem a kérdést: ez itt mi? Úgy tekintek a saját műveimre, ahogyan a növendékeim darabjaira az órán. Feketével bekarikázom a kérdéses helyet... Mi ez itt? Teljesen felesleges. Mondom: ennyi hang, minek? És akkor elkezdem zongorázni. A Marienleben esetében kicsit lecsupaszítottam a zongorakíséretet, ezáltal transzparensebb lett, s kicsit talán-talán... nem puhább - ez nem jó szó... hirtelenjében nem találok rá alkalmasabb kifejezést, mint hogy kicsit lefaragtam abból, amit a Hindemith-ciklusban egyszer-kétszer tapasztaltam. (Később természetesen megnéztem.) Most az az érzésem, mintha kicsit jobb lenne. Sok leragasztott rész van benne. De ezek számomra a legszebb pillanatok. Mikor valamit húzok, egy-két ütemet, már az is nagy siker, de előfordul, hogy sokkal többet. Ezekből nem húztam ki, mert természetesen a szöveg vezérelte az egész ciklust. Az átalakításnak az volt a célja, hogy tisztábban szóljon a mű. Az, hogy "tiszta", sok mindent jelent nekem...

- Fiatalon is ennyire vonzódott Rilkéhez?

- Nem, ehhez meg kell érni. Fel kell jutni odáig. Ez így volt Trakllal, aztán Hessével is - tőle nem zenésítettem meg semmit, pedig néhányan megtették.

- Hallunk motettákat is a hét végén, kórust, egyházi zenét.

- Nagyon korán kezdtem egyházi zenét írni. A soproniak emlékeznek arra, hogy a városban élénk egyházzenei élet zajlott. 1945 után persze ez is megváltozott. Korán találkoztam a liturgikus kompozíciókkal, nagyon sokat hallottam Mozart, Haydn, Schubert műveit. Persze sokszor kísértem is, ha nem volt zenekar. Például Kodály Missa brevisét - méghozzá fél hanggal lejjebb transzponálva...

- ...nem volt magas C-je az énekesnőnek. Úgyhogy fél hanggal lejjebb orgonálta.

- Ez néha kellemetlen feladat. A Kyrie d-molban kezdődik, és akkor elkezd az ember desz-molban játszani... Hát persze, hogy ez a szakmai tréning nem marad nyomtalan az ember életében. Az ember fiatalon megpróbálja. Misék sorozatát írtam. Ez egyszerűen egy olyan zenélési mód, amely a városban élő praxis, ha úgy tetszik, történelmi hagyomány. Az ember ebből nem maradhat ki, ha kezdő komponistának érzi magát. Később pedig azt mondja: most megpróbálom a saját eszközeimmel megoldani ugyanezt a feladatot. S ez tulajdonképpen máig tart.

- Összesen hány misét írt eddig?

- Azt hiszem, nyolcat, nem tudom pontosan. Egyet 1957-ben írtam, '57 nyarán, az ismert események nyomában.

- És most, az újabb időkben?

- A legutóbbi időkben misét nem írtam - de mégis! egy a cappella-misét, egy gregoriánt, a Missa Orbis factort, a gregorián Orbis factor-mise felhasználásával.

- A motetták mikor keletkeztek?

- A '90-es évek elejéről származnak, vegyeskariak. Több is van, nemcsak ez a négy. Három már megszólalt közülük, a Viderunt omnes még nem.

- Nehezek?

- Inkább úgy mondanám: követhetők. Nem nehezek. Persze ahhoz képest, hogy egy Schubert-mise, például az egyszerű G-dúr mű nem nehéz, ezek mégis állandó lélekjelenlétet igényelnek intonáció szempontjából. De azt hiszem, követhetők, és tágabb értelemben vett tonális felületekkel rendelkeznek.

- Csak most, a beszélgetésünk közben gondoltam vissza arra, hogy évtizedekkel ezelőtt többféle kórusművében is énekeltem, nagyon szerettük ezeket a darabokat. A Győri Leánykarban például énekeltem a Carmina Polinaesianát, sőt zongoráztam is benne - egyszerűen imádtuk! Aztán még fiatal koromban, a soproni Pedagógus Kórusban énekeltük a Balassi-kórusokat. Nagyon szerettük, rendkívül jó művek, azokat sosem hallani manapság.

- Pedig megjelentek. A Balassi-kórusok még a kodályi kórustechnikát alkalmazzák, a Carmina Polinaesiana már egyáltalán nem, s a további kórusaim sem.

[Kérdés a közönség soraiból:] - Hogyan tekint vissza a '60-as, '70-es évek avantgárd korszakára, és miként zajlott le utána a stílusváltozás?

- Nálam mindig, minden változás teljesen evolúciós módon zajlott, egyáltalán nem valamilyen hirtelen robbanás eredményeképpen. Ez tulajdonképpen már Viski János tanár úr osztályában is megtörtént: írtam ott egy darabot, amely nem volt szigorúan szeriális, de a szeriális iskola szabadabb eszközeivel élt. Az ilyesmi tulajdonképpen sohasem elhatározás, hanem a dolgok természetes útján járva jutottam egyik lépéstől a másikig. Persze a végén, mikor az ember úgy érzi, itt a betakarítás ideje, és leszűrten, pontosan meg tudja fogalmazni a szándékait, a gondolatait, számot vet a saját lelkivilágával, akkor félreteszi a korábbi eszközeit, s lassacskán egy megközelíthetőbb, befogadhatóbb zene felé fordul. Ez áll a zongoraszonátákra és a dalokra, de áll a vonósnégyesekre is. Tulajdonképpen még a zenekari darabokra is érvényes. Különösen szívesen gondolok a Händel-kommentárokra, amelyek az op. 6, no. 1-es h-moll concerto grosso E-dúr lassú tételéből merítenek nyersanyagot. Händellel máig tart a nagy szerelem.

[Kérdés a közönség soraiból:] - Milyen küzdelmet vívott annak idején Bartók és Kodály zenéjével, küzdött-e velük egyáltalán?

- Sohasem volt küzdelmem velük. Nagyon kedveltem Kodályt, különösen a vokális műveit, gimnazistaként vittem is a zeneakadémiai felvételi vizsgámra egy nagyjából Kodály stílusában megírt zongoradarabot, egy kétrészes kompozíciót - Adagio és Allegro, ilyesféle címe volt. Attól kezdve soha nem írtam semmit, amiben Kodály hatása mutatkozna. Nem, ez nem volt küzdelem számomra, a meghatározó hatás amúgy is egyértelműen Bartóké volt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy szemben álltam volna Kodály szellemiségével. Számomra egyszerűen Bartók volt a vezércsillag, egyébként a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzője.

[Farkas Zoltán kérdése:] - Jelenleg milyen kompozíciós tervek foglalkoztatják Tanár urat?

- Erről nem szívesen beszélek, annyit azonban elmondhatok, hogy befejeztem egy hetvenperces színpadi művet, és most egy más műfajú, de szintén terjedelmes darabon dolgozom. A komponálás munkája ugyanis megállás nélkül zajlik. Miközben az ember ír, más is eszébe jut. Sokszor előfordul, hogy szimultán dolgozom, annyira foglalkoztat valami. De hát ez tulajdonképpen személyes kérdés. Miközben egy mű folyamatosan él bennem, egyik pillanatról a másikra elkezdek írni. Akkor már fejben teljesen kész az elképzelés. Ekkor kezdődik a lejegyzés.

[Komlós Katalin kérdése:] - Előfordult már, hogy éjjel felkelt, leírni egy gondolatot?

- Igen. A 12. vonósnégyesen dolgoztam akkoriban. Éjjel nem tudtam elaludni, mert hirtelen elkezdett bennem élni, lüktetni, dobogni a 4. tétel témája. Felkeltem és leírtam.

[Farkas Zoltán kérdése:] - Milyen irodalmi nyersanyagból született a hetvenperces színpadi mű? Mi a címe?

- Nem szívesen mondok többet erről, annyit azonban elárulhatok, hogy Csáth Géza műve alapján készült. A szövegkönyvet kitűnő szakember írta.

Soproni József és Komlós Katalin pódiumbeszélgetése 2005. június 14-én, a Művészetek Palotája Kék Termében zajlott, a Földvári Napok budapesti "vendégjátékának" eseményeként. Lapunk a közönség jelenlétében elhangzott párbeszéd szerkesztett, tömörített szövegét közli.