Szőllősy András - a könyv borítóján ennyi a cím. Annak, akit egy kicsit is érdekel az elmúlt több mint fél évszázad magyar zenetörténete, ennyi is elég, hogy az ízléses kiállítású, már méretével is koncentrált tartalmat ígérő könyvet kézbe vegye és belelapozzon. A belső címlap szerint a könyvet szerkesztette Kárpáti János - ami annyiban helyénvaló, hogy ezúttal valóban nem az íráson, hanem a szerkesztői teljesítményen van a hangsúly.

Mit tudhatott a szerkesztő hozzáadni korábbi Szőllősy-tanulmányainak sorához (köztük egy, a Mágus Kiadónál 1999-ben megjelent kitűnő összefoglalóhoz), ami ezt a könyvet indokolja? - Rengeteget, érdekeset, fontosat! Sok mindent, amit hozzáértő beszélgetőtársak többnyire magával a könyv főszereplőjével tudtak élő és hiteles megfogalmazásban elmondatni. Zenéről, zeneszerzésről is többet, mint amit a művekről bármilyen tudós elemzés kideríthet. Nemcsak többet, jól érthetően is, mert Szőllősy világosan gondolkodó, művelt ember; zenéről is úgy nyilatkozik, hogy azt normális műveltséggel a "laikus" is megértse. E könyv ugyanis - középpontban a zenével - főleg műveltségről szól: annak megszerzéséről és következetes érvényesítéséről a tanári, zenetudósi és zeneszerzői pályán.

Mint az előszóban olvashatjuk, Kárpáti "több mint három évtizede kritikusként" kíséri Szőllősy pályáját. Emellett csupán kettejük beszélgetéseiből is kitelt volna egy vaskos könyvre való szöveg. De ebben a takarosan szerkesztett könyvben, alig több mint 160 oldalon elég hely jut arra, hogy a szerkesztő-szerzőn kívül még jó néhány avatott interjúkészítő és számos okos szavú szakember is megszólaljon - ne hagyjon kérdést megválaszolatlanul, említésre méltót említetlenül. Maradt hely zene- és írásműveket, részletes bibliográfiát, valamint névmutatót magában foglaló függeléknek és fénykép-dokumentumoknak is.

A szerkesztéssel azonban meg kellett küzdeni, s a szerző-szerkesztőnek nem csekély érdeme, hogy a keletkezés és téma szerint meglehetősen szétágazó, nem ritkán egymást is fedő információk úgy igazodnak a könyv kereteihez, hogy az olvasó az eredetileg nem egymáshoz szabott részletek között nem észlel zavaró varratokat. A tartalom nagy változatosságában való eligazodást a nagyobbrészt mintegy címszószerűen feltüntetett fejezetcímek is segítik. Jó lett volna ezeket a tartalomjegyzékben is felsorolni: Erdély (9. oldal), Kodály tanítványa (16.), Tanár és tudós (29.), A zeneszerző magára talál (36.), Nagyzenekari művek (43.), Példaképek (65.), Az avantgarde-ról (75.), Barátok (79.), Vokális művek (83.), Filmzene, színpadi zene (91.), Irodalom, képzőművészet (98.), Művek előadása (104.), Műhely (121.), A népdal (132.), Az új zene befogadása (138.), A zenei folyamat (144.), A halál gondolata (147.), Gyász (153.), Fényképek tanúsága (158.)

"Erdély"-ről elég itt annyi, hogy a Kolozsvárról érkezett 18 éves fiatalembert Kodály szívesen felvette zeneszerzés szakra; a magyar-francia szakosnak jelentkező bölcsészhallgatónak pedig még csak "fejkopogtatáson" sem kellett részt vennie ahhoz, hogy bejusson a híres Eötvös Collegiumba. A Zeneakadémiára "egy kicsit más útravalóval érkeztem, mint a többiek" - mondja Szőllősy önmagáról. A "más" kitűnő felkészültséget és a kortárs európai zene iránt az itteniekénél nagyobb érdeklődést jelent (ami Kolozsvár akkori szellemi életére is jó fényt vet). Az ittenieket már megbéklyózta Kodály sugárzó hatású egyénisége, szükségtelennek érezték olyanokra is figyelni, mint Schönberg, Stravinsky, Alban Berg. A felvétel után maga sem tudott, egy ideig nem is nagyon akart "a mester akaratlan nyomása alól szabadulni". 24 éves korában, az egyetem és zeneszerzés szak végeztével viszont tudott és mert arra vállalkozni, hogy megírja Kodály művészetéről az első könyvet. Tíz évvel később ő volt, aki először gyűjtötte össze és szerkesztette nagy hatású könyvvé Kodálynak azokat az írásait, melyek 1954-ben A zene mindenkié címmel jelentek meg. Kodály - és Bartók - eszméit nem az egyetemen és a főiskolán ismerte meg, hanem már gimnazistaként, Kolozsváron. A népzenei mozgalomban is akkor vállalt aktív szerepet, mikor az igazán korszerű és forradalmi volt. 1937-ben, gimnazistaként, az Ifjú Erdély című folyóiratban már hozzáértően és felnőtt stílusban értekezett "a mi dalaink"-ról - annak a híres népdalkiadványnak a tartalmáról, mely 1936 és 1943 között Erdély-szerte nyolc kiadásban fogyott el. A Bartók-kutatásba is korán bekapcsolódott. 1948-ban Bartók zenei írásaiból válogatást készített, majd ezt átdolgozva, pontosított bibliográfiával és a művek jegyzékével kiegészítve 1955-ben újabb kiadásra bocsátotta, végül 1966-ban, az összegyűjtött írások I. kötetével, a mindnyájunk által sokat és bizalommal használt "BÖI"-vel a tudományban is olyat teljesített, aminél sokkal kevesebbért lehet magas tudományos fokozatot kapni (nem kért, nem is kapott; de még megfelelő biztatást sem a további kötethez).

Ilyen előzmények után, tudva azt is, hogy nagyon tiszteli Bartókot s talán még inkább Kodályt, el kell fogadnunk, hogy nem beszél róluk az áhítat hangján. Látja a kifogásolhatót alkotásukban, a torzulást a nyomukban kialakult zenei életben. Szóvá teszi "a rengeteg Kodály-epigont, harmad- és negyedrendű zeneszerzőket, akik csak a népdalból szívták táplálékukat". A Székely fonóra célozva megjegyzi: "a népdal nem való az operaszínpadra, azt számomra olyan nagy mester bizonyította be, mint Kodály Zoltán." Bartókról: "zenéjében csodálatos dolgokat fedeztem fel, de a népdalfeldolgozásait nem szerettem, és ma sem szeretem". Az iskolai használatra nagyszerűen bevált "Kodály-módszerről" sajnálattal állapítja meg: "kiviteli, hogy ne mondjam, kirakati cikk válik belőle, aminek egyre kevesebb köze van az itthoni valósághoz." Az önámító sablont, miszerint "zenei nagyhatalom vagyunk", így kommentálja: "úgy soroljuk ünnepi erőfeszítésekkel elért eredményeinket, mintha azt a zenei élet hétköznapjaiban bármikor és bárhol meg lehetne találni". E megállapítások (és továbbiak) némelyikével lehet vitatkozni, de hasznosabb elgondolkodni rajtuk...

Szőllősy a zenetörténetet nem csupán felületéről, hanem úgyszólván belülről, a művekből ismeri. Nyilatkozataiból kiderül: biztos alapnak a korszerűséghez is a zenei fejlődés építményét tekinti. Ismerni kell, ami az építményben van, és megtalálni az újat, ami ehhez hozzáadható. Ezért nem akart Kodály és Bartók után "népi" lenni, és ugyanezért nem tartotta a 20. század második felének zenei divatjait sem fenntartás nélkül követendőknek. 1947-48-ban, Rómában, Petrassi mesteriskolájában gyökeresedett meg benne a meggyőződés, hogy van még mit meghódítani: "a zenei világ sokkal tágabb, mint ahogyan hittük". Az ötvenes évek közepétől néhány barátjával - Maros Rudolffal, Ligeti Györggyel, Halász Kálmánnal - rádióból, innen-onnan szorgalmasan gyűjtötte és tanulmányozta a kortárs nyugat-európai zenét. 1957-ben első komolyzenei darabját, az I. concertót felvették a Rádióban, de a zsdanovi elveknek megfelelően, a formalizmus bélyegével le is került a műsorról. Új irányzatok befogadására felkészülten jutott ki ez idő tájt először a Varsói Őszre, ahol a zenei alkotás "hihetetlen szabadságával" találkozott. A zenei anyag belső elrendezését komolyan nem vevő, mindent megengedő, szervezetlen szabadság azonban számára elfogadhatatlan. A rendről nem lehet lemondani; tudnunk kell a zenében eligazodni. "A nagy zenéket az jellemzi, hogy mennek valahová. Bach - nincs is megállás..." Ugyanígy, a zeneiség sem elhanyagolható, de: "Miért kellene a ma emberének a zenén ugyanazt értenie, mint Dante vagy Napóleon kortársainak?" Egyébként pedig maga a hagyományos zeneiség fogalma is tisztázatlan. Formához pedig ragaszkodni kell. Csakhogy: "A forma nem keret, melybe a zenei anyagot bele kell gyömöszölni, hanem olyan elrendezési mód, amely - apró részletekben éppúgy, mint a maga nagy egészében - mindenkor a zenei anyagból következik."

Saját átlag fölötti szellemi képességeire Szőllősy szavai közt halvány utalást sem találunk. Petrassi óráinak légkörére, a mester "távlatokat nyitó elemzései"-re emlékezve úgy véli: "a tehetség nem elsősorban képesség, hanem kifogyhatatlan kíváncsiság, kielégíthetetlen hiányérzet, a változtatás szűnni nem akaró óhajtása." Életen át tartó "kifogyhatatlan kíváncsiság" nélkül hogyan tudná fejből idézni a teljes zeneirodalom javát? Mi tudta volna ösztönözni a magyar és világirodalomban rendkívüli jártasság megszerzésére? Hogyan jegyezhetett volna meg, betű szerint, annyi verset, köztük eredeti nyelven például franciát, románt is? Esténként, elalvás előtt verset olvas. Mostanában, ha a betegség egyéb tevékenységben akadályozza, gondolatban verset mond: "reggeltől estig mondom, csak magamnak, nem hangosan. És tudom mondani órákig." Versmegzenésítők tömege szívlelhetné meg, amit önkritikusan mond arról, hogy az ötvenes években József Attila-dalokkal próbálkozott: "...szerettem József Attilát, és azt hittem, hozzá tudok valamit adni, de nem tudtam. A vers jobb." Képzőművészeti érdeklődéséhez inspirációt kiváló ízlésű és magas szinten képzett feleségétől is bőven kaphatott: "...azt, hogy én másként látok, Évának köszönhetem... Évának köszönhetem azt is, hogy bárhová utaztam, mindenütt először a múzeumokat néztem meg."

Szőllősy az a kortárs zeneszerző, aki hosszú pályafutása során a zenei életben végzett sokoldalú tevékenységével és életművével egymagában is hitelesen képviseli az átmenetet Kodály és Bartók 20. százada és a kibontakozó 21. század között. Az átmenet útján úttörőként haladt, s mint a könyvben megszólaló hozzáértők, tanítványok, kollégák szavaiból is kiviláglik, őhozzá mindmáig az élvonalban haladók is szívesen igazodnak. Pedig viszonylag kevés az olyan kompozíciója, amit maga is megmaradásra szánt. Ezek egyikét sem komponálta azért, hogy bizonyítsa zeneszerző mivoltát, és opuszok sorával jelezze jelenlétét a divatban. A schönbergi tizenkétfokúságot idejében megismerte, de nem akart annak "foglya" lenni: "...nekem ötletet adott, de nem lettem ortodox dodekafonista zeneszerző". Meglepő, hogy magát a zeneszerzést nem is tekinti alapfoglalkozásának. Nyolcvanéves kora fölött mondja: "Még mindig nem tartom magam zeneszerzőnek, noha tudom, hogy írtam pár darabot, amelyek vannak olyan jók, mint a környékemen lévők." Lényegében csak megrendelésre komponált. Innen van, hogy zeneművei jegyzékében rádiójátékhoz készült zenéből, színpadi kísérőzenéből, filmzenéből legalább annyi van, mint önálló műből. Zeneszerzői teljesítménynek természetesen csak ez utóbbiakat tekinti - ezeket is megszűrve. Műveinek egyik legjobb ismerője, Farkas Zoltán találóan írja róla: "...kíméletlen önkritikával csak »válogatott műveit« bocsátotta a világ elé."

Többnyire improvizáltnak látszó, mégis koncentrált tartalmával ez a könyv is a válogatott művek közé sorolható. Lényegre tapintó, egyszerű fogalmazásban - ismeretekkel szilárdan megalapozott gondolatokat talál benne az olvasó. Ismételten el lehet mondani, hogy témájához és nevéhez méltó feladatot teljesített a könyv szerző-szerkesztője is. Könnyű, de hasznos leckét adott fel, különösen azoknak, kiknek napjaink zenéjéről meg- és továbbgondolni valójuk van.