Mint mondtam, az eredmény most mégis egészen más. Ami a román elemet illeti, a jó húsz év előtti fesztiválon az érezhetően elsősorban kötelező penzum volt - a fesztiválnak a nyolcvanas évek második felében bekövetkezett betiltásáig például a záróhangversenyt mindig az akkor igen jó nevű fővárosi kamarakórus tartotta, ha esett, ha fújt. Mára ez a helyzet gyökeresen megváltozott, valószínűleg azzal is összefüggésben, hogy a művészeti vezető, Majó Zoltán furulya- és fuvolaművész, együttesvezető kolozsvári, ahol erős a román többség, és ahol hagyományosan nagyon jók és termékenyek a helyi román-magyar zenei kapcsolatok. Így a fesztivál napjai alatt folyton együtt voltak láthatók a meghatározó magyar és román (meg német és egyéb) nemzetiségű művészek egymással és a fesztivál meg a szervező Hargita megyei Művelődési Központ vezetőivel, s a nagyszámú - talán az ésszerűnél is nagyobb számú - hangversenyen rendre megjelentek tagként, vendégművészként egymás produkciójában.

A romániaiság szervesebbé válásával együtt a fesztivál magyar vonulata is egészségesebbé vált, tudniillik az elszigeteltség megszűnt, és a - mint megtudtam, néhány esetben sokadszor meghívott - magyarországi művészek és együttesek teljes természetességgel szerepeltek a programban. Nem jelent viszont még meg - mármint előadók formájában - Csíkszeredában a Románián és Magyarországon kívüli Európa, vagyis a fesztivál továbbra is egy zárt területet képvisel (most természetesen nem a repertoárra gondolok), még ha egy jóval nagyobb zárt területet is. (A Nyugat egyelőre olyan áttételes formában jelenik meg, mint a kiváló kolozsvári német Erich Türk historikus csembalóhangolásai, vagy egyik-másik művész külföldi tanulmányai és külföldi együttesekben szerzett tapasztalatai.) A kapcsolatok azonban élnek, és a szervezők fogadkoznak, hogy csakis az anyagiak, és azok is csak utoljára idén gátolhatták meg őket nem magyarországi külföldiek meghívásában. Ám kivételként szerepelt idén is egy fontos kül-európai, az isztambuli Erdal Şaliko&gcaron;lu, a török énekmondók és dervisek hagyományának kiváló művelője, szuggesztív és vonzó előadó-egyéniség, aki civilben reumatológus. (Bár itt turpisság lappang, hiszen ő az ORFI-ban, Gül Baba türbéje alatt részesülvén szakmai továbbképzésen, jól tud magyarul, és voltaképp magyarországi kapcsolatai révén került Csíkszeredába.)

Ami örvendetes, hogy a sok koncert nem a színvonal veszélyeztetése, hanem csak a hallgatóság befogadóképességének túlterhelése miatt jelentett problémát. A nyolcvanas évek "seregszemle" típusú fesztiválja, melyben a kizárólag helyi jelentőségű, műkedvelő vagy pedagógiai funkciójú kórusok, együttesek is szóhoz jutottak, a magába fordulásra kényszerített közösség életképességét bizonyítandó, végérvényesen a múlté. Gyermek- és műkedvelő produkciók csupán egy-két esetben, sajátos színfoltként jelentek meg a műsorban. Közülük a kolozsvári Passamezzo Historikus Együttes (és két csatlakozó gyermekegyüttes) reneszánsz és barokk táncokból koreografált Hamupipőke-parafrázisa igazán bájos és rokonszenves volt.

Külön sorozatot alkottak a fesztiválon belül az egyórás hangszertörténeti koncertek, melyeken egy szólista vagy egy együttes mutatta be hangszerét vagy hangszereit szóban és játékkal. A fesztivál művészeti vezetőjének, Majó Zoltánnak együttese, a Flauto dolce három ízben is játszott: a nyitóünnepségen, egy hangszerbemutatón és önálló hangversenyükön. A profi furulyaegyüttesnek legjobban a változatos műsorú hangszerbemutató koncertje tetszett, amelyen többek között egészen remek és szuggesztív módon adták elő - Mihaela Maxim fiatal kolozsvári operaénekesnő közreműködésével - az 1978-ban fiatalon elhunyt Liviu Glodeanu szopránénekesre és három furulyára komponált, Epitaf pentru Miron Costin című, gyönyörű kompozícióját. A hangszerbemutatók közül kiemelkedett még S¸aliko˘glu varázslatos, számos tradicionális vonós és egy egzotikus fúvós hangszert megszólaltató programja és a nagyszerű Kobzos Kiss Tamás műsora.

Az első felfedezésszámba menő élményt Erich Türk csíksomlyói orgonakoncertje jelentette számomra, amelyet azután csak megerősített későbbi csembalóhangversenye és continuo-játékosi szerepe a Transylvania Barokk Együttesben. Valamiképpen Spányi Miklós-szerű jelenség ő: több billentyűs hangszeren játszik, több nyelven beszél anyanyelvi szinten, Bécsben tanult, és bejárta Európa mesterkurzusait, kiválóan hangol, volt templomi orgonista Medgyesen, és jelenleg a kolozsvári Zeneakadémián tanít. Játékát a fölényes technikai tudás, a párját ritkító világosság és szuggesztivitás, repertoárját a sokoldalú érdeklődés és tájékozottság jellemzi.

A fesztivál három budapesti vendégegyüttese - Musica Profana, Corvina Consort és Musica Historica - három egymást követő nap esti főhangversenyét adhatta a rendezők előzékenységéből. Közülük a Kalmanovits Zoltán vezette Corvina Consort szép Balassi-estet adott, bár a műsor nem tudta teljesen elkerülni az egyhangúság veszélyét, és talán a kelleténél hosszabb is volt. A Szabó Zsolt által irányított Musica Profana élőbb, mindvégig élvezetes, Andrejszki Judit kivételes egyéniségétől beragyogott műsort adott elő - bár programjuk a meghirdetett reneszánsz naphoz képest túlságosan sok korai barokkot tartalmazott, és Schütz transzcendens világát talán kár volt egy pár perces szólómotetta erejéig belekeverni. A pálmát egyértelműen a Kobzos Kiss Tamással dúsított Musica Historica fergeteges Carmina Burana-programja vitte el. Hosszan lehetne dicsérni ennek a ragyogó produkciónak az erényeit: humorát, Kobzos Kiss hihetetlen sokoldalúságát és professzionalizmusát, Csörsz Rumen Istvánnak azt a képességét, hogy megtalálja az egyensúlyt az ösztövér kottakép puritán - és ezáltal minden hitelességet nélkülöző - megszólaltatása és az önkényes és anakronisztikus "újjáalkotás" között. Roppant izgalmas és változatos hangszerelései és egyéb előadási ötletei soha, egyetlen esetben sem hatnak anakronisztikusnak, a zenei anyagra ráerőszakoltnak - és teljességgel szokatlan perfekcióval szólalnak meg kiváló partnerei, elsősorban Széplaki Zoltán, Kasza Roland, Tövisházi Zsófia hangszerein.

A helyi együttesek közül kimondottan magas színvonalú, professzionális teljesítményt nyújtott a fuvola- (furulya-) hegedű-continuo összeállítású sepsiszentgyörgyi Codex együttes, illetve a kiváló kolozsvári furulyás tanár, Szabó Mária hasonló összetételű, de kissé bővebb, állandó énekes taggal is rendelkező együttese, a Les Plaisirs. Ennél is többet: izgalmas zenei élményt köszönhettünk a bukaresti Collegio Stravagante együttesnek. Ők a Haydn-faló Gregor Werner 1748-ban megjelent programzenei ciklusából, a Neuer und sehr curios musikalischer Instrumental Calender címmel kiadott tizenkét triószonátából játszották a három nyári hónapnak megfelelő darabot. A szokásos illusztratív közhelyeket (földrengés, vihar stb.) felvonultató művek a neves versenytársakéi mellett is roppant élvezetesek, s az együttes vezetője, Mihail Ghiga bukaresti professzor - mint hallom, a legjobb barokk hegedűs Romániában - abszolút meggyőző, hajlékony és szuggesztív zenész, akinek zenei kisugárzása magával ragadja a produkciót. (A másik hegedűs, Ilie Maşala ugyancsak jó zenész, de hangja nem vetekszik a Ghigáéval.) Meg kell itt említenem a vendégként csatlakozó remek kolozsvári csellista, Ciprian Câmpean nevét: ő fémhúros csellón játszik, de olyan ragyogóan, értően és oly nagy alkalmazkodóképességgel, hogy semmiféle heterogén benyomást nem okoz.

Végül a két utolsó nap egy-egy kiváló csíksomlyói együttes hangversenyéről kell beszámolnom. Szombaton délután a kolozsvári Schola Gregoriana Monostorinensis adott elő egy nagyon gondosan összeállított, színes "hangszerelésben" előadott, műfajilag változatos és polifon tételekkel is gazdagított magyar és európai gregorián anyagot. A tizenegy tagból álló, Jakabffy Tamás vezette együttes csodálatos teljesítményt nyújtott - a tűz és a fegyelem egyaránt jellemezte éneklésüket. A legmagasabb szinten folytatják Erdélyben a Dobszay-Szendrei-féle gregorián előadói stílus hagyományait, s ha egy-egy szólistájuk (korántsem mindegyik!) nem rendelkezik is kiváló hangi adottságokkal, jó néhány tutti vagy "női kari" szakasz a hangi szépségével is megragadja a hallgatót. Nagyon remélem, hogy az együttest Magyarországon is minél gyakrabban hallhatjuk majd.

A vasárnap esti záróhangversenyt a Csíki Kamarazenekar adta Ménesi Gergely vezényletével. Az eleve impozáns műsorról (Bach: 3. zenekari szvit, Haydn: Krisztus hét szava a keresztfán, vonósnégyes-változat vonószenekaron) a helyszínen kiderült, hogy "átvezetésképpen" még ki is bővült Jeremiah Clarke nyúlfarknyi D-dúr szvitjével. Ezt talán már kár volt hozzátenni, ettől eltekintve azonban a hangverseny elsőrangú volt, méltó zárása ennek a gazdag fesztiválnak. Már a Bach-szvitben feltűnt az előadás kidolgozottsága, a csiszolt vonóshangzás, de kiváló teljesítményt nyújtottak a fúvósok is (akik közül csak a trombitásokat kellett Pécsről "importálni"). Az igazi revelációt azonban a csodálatos, de az előadókat s a hallgatóságot is erősen igénybe vevő Haydn-remekmű hozta. Ménesi mindenfajta látványos eszköz nélkül, de a műben rejlő hihetetlen expresszív lehetőségeket a legnagyobb tudatossággal és a lehető legszuggesztívebben kihasználva, lélegzetelállítóan gyönyörű és abszolút nemzetközi színvonalú előadást produkált egy minden szempontból profi, odaadó és fegyelmezett zenekar élén. Nagy élmény volt ezt Csíksomlyón hallani, a nyugati kereszténység keleti határától tíz-húsz kilométerre, egy órával azután, hogy a Szék útján kifelé, a templom felé ballagó közönség hosszan haladt szemben egy legelőről hazatérő tehéncsordával. Érdemes volt idejönni.