A magam részéről végül az örvendezés mellett döntöttem, amiben nagy szerepe van a reménynek, amelyet sokan a szervezeti változásba, a folyamatos megújulásba és a művészi elkötelezettségbe vetnek.

Az idei Fesztivál nyolc kurzusán (az énekkurzust kettőnek számítva) nyolcvan résztvevő dolgozott, hetven aktív és tíz passzív. A magyarok enyhe többségben voltak. A rendezvény nagyjából 35 millió forint állami támogatásból gazdálkodott. A Fesztivált idén feltehetően utoljára rendezte a Hungarofest Kht., ez a feladat jövőre átkerül a Filharmónia Budapest Kht. tevékenységi körébe. A rendezéshez körülbelül egy tucatnyi további intézmény nyújtott segítséget, különféle formákban. A programot, mint mindig, a Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál szerkesztőbizottsága alakította ki, számos művésztanácsadó bevonásával.

Beszámolóm nem adhat teljes képet az eseménysorozatról, mert a kurzusoknak és a koncerteknek csak egy részén voltam jelen.

Jóllehet ez a természetes, mégis lenyűgöző látni azt a teljes figyelmet, fáradhatatlan munkabírást, művészi és pedagógiai odaadást, amellyel a kurzusok vezetői dolgoznak - s ebbe minden bizonnyal beleérthetem azokat is (a zongorakurzust vezető Csalog Gábort, a zeneszerzőket irányító Johannes Schöllhornt és Mesias Maiguashcát, a népzenei kurzust vezető Halmos Bélát és Sebő Ferencet, valamint Jevgenyij Nyesztyerenkót), akiket nem volt alkalmam látni. Senki sem pénzkereső penzumnak, életrajzot ékesítő állomásnak vagy az akadémiai tananyag leporolására való alkalomnak tekinti ezt a tevékenységet, hanem olyan koncentrált, elmélyült munkának, melynek során rövid idő alatt is óriási lépéseket lehet tenni. "Sorsfordító alkalmak ezek", fogalmazott meggyőződéssel a hegedűkurzus egyik résztvevője.

A Bartók Szeminárium volt olyan szerencsés, hogy tíz év után újra megnyerte Pauk Györgyöt a hegedű mesterkurzus vezetésére. A színvonal tehát garantált, a munka intenzív, a név vonzó - legalábbis nemzetközileg. Magyarországról ugyanis összesen hárman jelentkeztek a kurzusra, ami sajnos nem azt jelenti, hogy az ifjú művészek nem tudnak választani a sok jó hegedűkurzus közül. A megkérdezettek szerint inkább arról van szó, hogy nem kapnak bátorítást a sokoldalú tanulásra, mi több, olykor a (bevallhatatlan) szakmai féltékenység is eltereli őket. A részvételi díj megpályázásában sem szerzett még gyakorlatot mindenki, és ebben sem kapnak sok intézményes segítséget.

Pauk Györggyel este beszélgettem - úgy szikrázott, mintha akkor indult volna a nap -, s a beszélgetést csak azért kellett nyolckor befejezni, mert az uszoda kilencig tart nyitva, és a napi úszás a bámulatos testi-lelki kondíció egyik biztosítéka. Irigylésre méltó nyugalma, derűje és nyitottsága újra fájdalmasan sejteti a különbséget aközött, ha valaki itt, vagy ha kicsivel nyugatabbra töltötte az elmúlt ötven évet. Nem is kertel, amikor a művészpálya kívánatos helyszínéről kérdezem: el kell menni, mondja egyszerűen. Viszont ahogyan a Bartók Szemináriumot lelkesen méltató mondataival folyton megerősíti: ide kell jönni. Mert itt óriási, részben kiaknázatlan kincsek, lehetőségek és nagyszerű emberek találhatók. Tíz évvel ezelőtti részvétele lesújtó élmény volt, most a szállástól a légkörig minden sokkal jobb. Pedig ha valakinek, neki igazán van összehasonlítási alapja, hiszen minden szünidejét mesterkurzusokkal tölti. Úgy találja, a koncert-mesterkurzus-előadássorozat efféle tematikus elegye igen ritka a fesztiválokban és kurzusokban egyébként nem szűkölködő kontinensen. Ami pedig valóban egyedülállóvá teszi - s ezt minden beszélgetőtárs kiemelte -, az a karmesterkurzus: manapság hallatlan luxus, hogy két hétig teljes zenekar áll a résztvevők rendelkezésére. S mivel a Két portré gyakorlásába maga is besegített, alkalma volt meggyőződni róla, hogy a szombathelyi zenekar jó. Saját kurzusát értékelve sajnálta, hogy a fiatal művészek nagy része inkább hangokat játszik, nem igyekszik eléggé sugározni, átadni a zenét. A zene megértéséhez énekelni kell, mindent el kell énekelni, elsősorban pedig operákat (!), s ebből lehet megérteni, hogyan lélegzik minden zene.

Pauk György a Bartók Szemináriumot másfelől annak ellenére találta jónak, hogy egy érdeklődést nem mutató, álmos kisvárosban tartják, ahol hamar bezárnak az éttermek, kiürülnek az utcák, és a nagyszerű fesztivál nagyszerű koncertjeit jóformán csak a résztvevők és hozzátartozóik látogatják. Azt is fájlalja, hogy az immár klasszikus Bartókot ma sem játsszák és nem hallgatják saját hazájában - s a sommásnak ható ítélettel szemben az ellenpéldák sorolása éppen a fájó arányokat erősíti meg. A közönséget pedig nevelni kell erre, szoktatni kell a fülét, amihez jó Bartók-hegedűjátékra van szükség - hol másutt, ha nem éppen itthon. Annak ellenére is nagyszerű esemény a fesztivál, hogy inkább tűnik féltve őrzött titoknak, mintsem gazdag hagyományú nemzetközi eseménynek - mert ez utóbbihoz ma már jól időzített, látható, hatékony reklám tartozik, s ezt a Bartók Szeminárium sem takaríthatja meg. Pauk a maga részéről segíteni fog: visszajön, embert is hoz, és terjeszti a rendezvény hírét.

Előttem ült a klasszikus Bartók-hegedűjáték mestere. Nem álltam meg, hogy ne feszegessem a határait - vajon mi a viszonya a régizene-játszáshoz? Sem üdvözült, sem elkínzott mosolyt nem láttam az arcán. Egyszerűen, természetesen annyit mondott: "Meghallgatom őket. Tanulok tőlük." Micsoda két mondat, mint a balzsam. Miért nem halljuk ezt mástól is? Muzsikustól, politikustól, embertől...

A karmesterkurzus Tihanyi László szerint is a Bartók Szeminárium legnagyobb egyéni attrakciója. Valóban kétséges, bárhol máshol megfizethető volna-e egy ilyen színvonalú zenekar ekkora teljesítményért (természetesen itt sincs megfizetve...). És a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar nem csak türelemmel és jól játssza végig a programokat, hanem valóban figyel is - nem korrigálja a ballépéseket, de nem is tesz keresztbe az ifjú karmestereknek. Óriási munkát végez Peskó Zoltán és itt az asszisztenseként működő Tihanyi László, hiszen a technikai, művészi és pszichés problémákra egyaránt figyelniük kell - Peskó tanár úr az utolsó napok egyikére egy fizikoterapeutát is meghívott, hogy jelezze, ha rossz testtartást tapasztal. Peskó úgy gondolja, Bartók immár nemzetközi nyelv, amelyet a zenekarok jól beszélnek. A kurzusra örvendetesen sok a jelentkező, ez is jelzi, mennyire egyedülálló - ilyen sok vezénylésre sehol nem nyílik mód, a nagy karmestereket pedig lehet ugyan tanulmányozni, de ők nem tanítanak. A résztvevők között itt is csak három magyar volt, közülük kettő Erdélyből érkezett.

A kurzus, noha nagyon megerőltető, a zenekarnak is jót tesz. Egyrészt jelentős művészi impulzusokat kaphat, másrészt megerősíti pozícióját egy olyan régióban, ahol más szimfonikus zenekar is működik.

Csengery Adrienne elkötelezettsége annak ellenére nem csökken, hogy megélte a rendezvény legjobb és legrosszabb napjait egyaránt. Elbűvölő látni, hogyan nyílik ki egy-egy énekes hangja és szeme az ő sokoldalú, kultúrával átitatott útmutatásai nyomán. Az egyelőre többnyire a hangjukkal elfoglalt fiatal énekeseket legelőször is az általuk énekelt zene megértésére tanítja, hogy a sok szép - vagy éppen csúnya - hanggal elmondjanak valamit.

Csengery a zenei közélet egyik régi, lelkes motorja, s a szerkesztő bizottság egyik nagyon tudatosan gondolkodó tagja. Arra a kérdésre, vajon mi a vonzó a résztvevők és a látogatók számára Szombathelyen, Bartók, a magyar zene, az olcsóság, az összekapcsolódó elemek logikája, vagy mindennek a kombinációja, netán valami más, a kombinációt tartja egyedülállónak, s éppen ennek tudatában haragszik a hivatal packázásai miatt. Hogy a magyar tanár-résztvevőknek további haszna is lehessen a részvételből, a szemináriumot akkreditáltatták. Külön figyelmet szentelnek a programok időzítésére, hogy az egyes kurzusok növendékei meghallgathassák a koncerteket és az előadásokat. Az ő csoportja valóban mindenütt ott volt, ahol csak lehetett - hiszen a rendezvénysorozat lényege éppen a szerves sokféleség.

Lakatos Györgyöt szerintem akkor is élvezet volna hallgatni, ha mondjuk szöghegedűn játszana, nem saját, gyönyörű hangú fagottján. Sok-sok érzékletes kép segítségével és nem kevésbé érzékletes gesztusokkal tanít, koreográfiának sem utolsó, amit csinál. A legjobb értelemben vett megszállott, aki a saját kiapadhatatlan, játékos és mély gyönyörűségét szenvedélyesen igyekszik megosztani mindenkivel, aki a közelében van, tanítvánnyal, közönséggel, gyerekkel - emberrel. Ő is a nyitottságot, az önfejlesztési igényt hiányolja, de ettől még vadabb odaadással dolgozik. "Csinálni kell", mondja egyszerűen. És boldogan jár elöl jó példával, előad gyerekeknek, falusi közönségnek, élvezi az elnyíló szemeket (füleket), ellenállhatatlan humorával és lelkesedésével megtalálja azokat a pontokat, ahol mindenki érzékenyíthető minden jó zenére.

Gyöngyszemet őrizgetnek tehát Szombathelyen. S mit érez ebből az alkalmi látogató, ha a városba érkezik? Semmit. Nincs vidám zászlócskaerdő, mint bármelyik Lajtán túli kisváros korlátozott érdekességű, de a helyiek számára fontos fesztiválocskáján lenne, nincsenek készséges, praktikus útirányjelzők, szinte semmi nem mutatja, hogy itt két héten át valami fontos dolog történik. A város polgáraiban alig pislákol az igény, vagy akár a lokálpatrióta kötelesség, hogy elmenjenek a koncertekre, s így egy Perényi-Várjon-hangverseny is fél ház előtt zajlik. Megfáradt a város, az iparral együtt eltűnt az épp csak éledező középosztály? Ennyire érdekli az egész a rendezvény állami gazdáját, a Hungarofestet? Pedig az egy vezető házigazda híján két mindenes-háziasz-szony-szervezőt, Széll Ágnest és Kádár Csillát csak elismerés illetheti: a nap minden szakában, minden helyszínen és minden szinten jelen vannak, készségesek, frissek, mosolygósak. Pontosan azt a műfajt testesítik meg, ami ide kell: semmi nagykép, semmi gondteher - a két lány hatékony, kedves és nagyon laza. A leggyakorlatiasabb rögtönzéstől a legrafináltabb információkon át a diplomáciai érzékig mindent fel tudnak mutatni. És nem a menedzserdiplomájuk hozta őket ide, hanem a zene szeretete - nagy különbség. Ott is vannak minden koncerten. Azt próbálják pótolni, ami érezhetően hiányzik: egy lelkes, hozzáértő, mindenütt jelen lévő házigazdát, aki minden fesztiválnak éltető eleme és arca, s aki az aranykorban még létezett is.

Szerintük a rendezvény vonzerejének ma is jelentős eleme az olcsóság. Ennek persze ára van - az egyetlen, de mindig visszatérő panasz a szállások minőségére vonatkozik. Ma már ennél jobbat várnak. Komoly, professzionális marketingmunkára is szükség volna. A világos profil, a lehetséges résztvevők érdeklődését a különlegességgel felkeltő, markáns kép kialakítása szerintük is hatékonyabban vonzaná a fiatal muzsikusokat. A marketinghez hozzátartozna, hogy a célegyetemekről döntéshozókat hívhassanak meg személyes tapasztalatszerzésre. Mint ahogy ők is szívesen szereznének személyes tapasztalatot hasonló rendezvényeken külföldön. Fő problémának egyértelműen a pénz bizonytalanságát és mennyiségét tartják. Minimális biztosítékként legalább a szemináriumhoz - a kurzusokhoz és előadásokhoz - szükséges pénzt, akár fix költségvetési tételként, garantálni kellene. Szponzorok helyett mecenatúrára számítanának inkább, mert nem bíznak a rendezvény eladható reklámerejében (ebben nem értünk egyet). Ezt azonban egy elkötelezett vezetésnek kellene megszereznie. A maguk részéről számos támogatót szereznek, kisebb-nagyobb helyi bartermegállapodások formájában, de komoly támogatások megszerzésére nincs felhatalmazásuk és pozíciójuk. Pedig az erre való alkalmasságuk felől nincs kétségem.

Mivel a Hungarofest vezetői posztja politikai poszt, a szakmai, illetve piaci szempontok - az a két szempontrendszer tehát, amelyik döntő a siker szempontjából - eleve hátrébb szorulnak. Ugyanakkor az állami tulajdonlás egyetlen igazi lehetséges előnyét, a megfelelő és biztos anyagi hátteret nem élvezheti a rendezvény - itt is többnyire az utolsó utáni pillanatig bizonytalan a pénz mennyisége. Így éppen az a folyamat sérül, amely által ez a kincs el- vagy visszafoglalhatná méltó helyét a nemzetközi zenei életben: noha a tervek két évre előre megvannak, nem lehet időben lekötni a fellépőket és a kurzusvezetőket, és nem lehet eleget és időben költeni a megfelelő marketingre, miáltal kisebb a hírnév, kevesebb a jelentkező - és a kör bezárul.

A fesztivál és szeminárium szakmai tartalmát a szervező bizottság alakítja. Folyamatosan gondolkodnak, kísérleteznek, a bevált hagyományt újabb elemekkel gazdagítják. Ahogyan Bartók és a kortárs zene mellé bekerült a népzene, most tovább bővült a profil multimédiával és jazz-zel (ezúttal a Dresch Quartet képviseletében) - a résztvevőknek és a hallgatóknak kínált paletta tehát valóban gazdag. A szerkesztőbizottság megkérdezett tagjai, Csengery Adrienne, Lakatos György, Tihanyi László egybehangzóan állítják, hogy az aranykort követően átélt lehangoló évek után a fesztivál felszálló ágban van (bár úgy hírlik, a gazdaváltás, a rendezvénysorozat áthelyezése Hungarofesttől a Filharmóniához leginkább takarékossági céllal történik). Noha ebben már nem egyöntetű a vélemény, de szerencsére erősen érzékelhető a magánszponzorokat megcélzó szándék is. Lehet ugyan dacosan ismételni, hogy az állam kötelessége jó színvonalon fenntartani a rendezvénysorozatot, de tudvalevő, hogy az államon (a mindenkori politikai kurzustól függetlenül) igen nehéz behajtani a kötelességteljesítést. És tessék körülnézni - hol él egyetlen hasonló rendezvény pusztán az államból, bármennyire jogos vagy kívánatos volna is? Az elkövetkező időszak legfontosabb feladata véleményem szerint az anyagi források megszerzésének professzionalizálása, és ami ezzel szorosan összefügg, a valóban hatékony píár és marketing. Az ezektől a szavaktól és tartalmuktól való intellektuális ódzkodás ma már inkább öngyilkos gesztusnak számít. A régieknek az arisztokrata támogatására volt szükségük, a maiaknak a multinacionális cégekére, s hogy ez baj?e vagy sem, arról meddő lenne vitatkozni. És mondjuk ki ismét, milyen összegekről van szó. A teljes költségvetés jelenleg mintegy 35 millió. Ennyiből varázsolnak elő egy kéthetes, sokfunkciós, sokarcú, magas színvonalú nemzetközi eseménysort. Ami a kellő hírverés hiányától a szállások minőségéig és a meghívható nemzetközi nagy nevek számáig sok mindent megmagyaráz. És mennyi kellene még? A szervezőbizottság nem vádolható mohósággal: további ötmillióból tisztességesen, még 15-ből ragyogóan össze lehetne rakni az egészet, mondják. (Hogy ez miként viszonyul például a híres magyar sikerágazat, a foci fizetéseihez, teszi hozzá Lakatos György, azt kalkulálja ki mindenki szabadon.) További nagy neveket lehetne hívni, akiknél nem kellene feltétlenül a magyar gyökerek táplálta nagylelkűségre számítani, s öngerjesztő folyamatként a nagy név több résztvevőt, nagyobb közönséget vonzana, ami további nagy neveket csábíthatna ide. Mindehhez némileg szemléletet kellene váltani, a frusztrációt előre belekalkulálva hozzá kellene fogni a szponzorkereséshez, ehhez pedig ki kellene találni a Bartók Szeminárium és Fesztivál igazi mai arcát, legfőbb üzenetét, hívószavait, s azokat hatékonyan eljuttatni a célközönségéhez. Hiszen minden együtt van: a fantasztikus referenciát nyújtó múlt, a helyszín, számos nagy tudású ember lelkesedése, a hagyományra építő, de nyitott és állandóan újító szakmai grémium, a nemzetközi hírnév - mindennek elegendő "reklámfelületnek" kell lennie 15 millió forinthoz. Tudom, mondani könnyű. A megcsinálásnak viszont, úgy tűnik, nincs alternatívája.