Az iménti jelzős szerkezet a kritikusi szókészletben rendszerint lekicsinylő eufémizmusként bukkan fel. Magam itt és most nem ebben a jelentéskörben, inkább elismerőleg használom: egy áldozatkész, megbízható muzsikusalkatra utalva, melynek képviselője, bárhol, bármikor munkálkodjék, mindenütt, mindig hozzátesz pár követ a zenekultúra épületéhez. Ilyen értelemben a Mahler-nyolcadik huszonkét évvel későbbi, második magyarországi előadásának karmesteri és zenekari teljesítményét is az egykori Joó-produkció önkéntelen, szerves folytatásának vélem: tisztes középszernek, mely sok értékes mozzanatot tartalmaz. A koreai - ám immár évtizedek óta az amerikai és európai zeneélet szereplőjeként ismert - MYUNG-WHUN CHUNG nem annyira uralta és meghatározta, mint inkább szakértelemmel és művészi alázattal levezette az általa betanított, s négy nappal korábban a párizsi St. Denis-székesegyházban bemutatott produkciót. Látva gesztusait és hallva azok hangzó eredményét, elgondolkodtam, milyen volna a pesti Nyolcadik, ha az utóbbi idők nálunk megfordult nagy karmestereinek egyike állna a Nemzeti Hangversenyterem pódiumán: Rattle, Barenboim, Abbado. Ők bizonyára erőteljesen ráütnék az interpretációra személyiségük hitelesítő pecsétjét, a produkció jelentős mértékben Rattle, Barenboim, Abbado Nyolcadikjaként raktározódnék el a hallgató emlékezetében. Talán - sőt biztosan - nagyobb is volna az élmény, ha egy effajta sugárzó, mindent saját életnedveivel átitató egyéniség irányítaná az előadást - töprengtem. Kétségtelen: Myung-Whun Chung nem ebben a szellemben értelmezte feladatát. Ő talán nem is akarta Myung-Whun Chung Nyolcadikját vezényelni, megelégedett azzal, ha a Mahlerét dirigálhatja, előreengedte tehát - mintegy személytelenül - a kompozíciót, elbújt a partitúra hatalmas hangtömege mögött. Amit azonban e távol-keleti önkorlátozás jegyében nyújtott, nem kevés: egybefogta a hatalmas apparátust, együtt lélegzett a mű tempóival, hitelesen jelölte ki a hangsúlyokat, a szimfónia hatásmechanizmusának szellemében (és a terem adottságait figyelembe véve) adagolta a dinamikát. Profeszszionista, magas színvonalú, egyenletesen kivitelezett előadást vezényelt, melyben a tétel-monstrumhoz illőn: túlfeszített-eksztatikus karakterrel és tömbszerűen, a kifejezés állandó szuperlatívuszainak csúcsain egyensúlyozva szólalt meg az Erster Teil, Hrabanus Maurus himnusza, a Veni, creator spiritus, és a maga tagoltságával, tépelődő-filozofikus, majd átszellemülő hangján a Goethe Faustjának zárójelenetéből merítő, jóval rétegzettebb Zweiter Teil. Ami a zenekart illeti, a budapesti közönség, mely a minap hallhatta a Chicagói Szimfonikusokat és a Berlini Filharmonikusokat, aligha hiszi, hogy a FRANCIA RÁDIÓ FILHARMONIKUS ZENEKARA az európai élvonalat képviseli. Nyomatékkal említettem a tisztes középszert: nos, a szimfónia hangszeres bázisát nyújtó zenekari hangzás ennek jegyében szolgálta a produkciót, s legfeljebb egy-egy érzékenyebb szóló vagy kamarazenei hangszerelésű részlet idején támadhatott számottevő hiányérzetünk.

Hogy a szolgálattevő dirigensi attitűd, a "lebonyolító karmester" zenei magatartásformája és a derekas, de nem kiemelkedő zenekari munka nem vált teljes egészében a produkció meghatározójává, az a vokális előadóapparátus érdeme. Egységes hangzástömböt alkotott és tartalmas hangon, csiszolt technikával szólalt meg a három kórus: a FRANCIA RÁDIÓ ÉNEKKARA (karigazgató: MATTHIAS BRAUER), a WIENER SINGVEREIN (karigazgató: JOHANNES PRINZ) és a WIENER SäNGERKNABEN (karigazgató: GERALD WIRTH). Ami pedig a nyolc szólistát illeti, az utazó előadás szervezőinek sikerült megvalósítaniuk az optimumot: hasonlóan magas képzettségű, egyformán világszínvonalú hangmatériával rendelkező, jelentős egyéniséget felmutató énekeseket szerződtettek, akik szólamaik-szerepeik megformálásakor gazdag színpadi tapasztalataikat kamatoztatva, a szimfónia és az oratórium mellett felszínre segítették a mű misztériumjáték-rétegét is. Remek teljesítményeket hallottunk: kiválóan szerepelt a magyar közönség által is jól ismert két alt, PETRA LANG és LIOBA BRAUN, a budapesti pódiumon régebben látott-hallott szoprán, SOILE ISOKOSKI, valamint RICARDA MERBETH és HENRIETTE BONDE-HANSEN. A három férfiszólamból hangjának érzéki szépsége emelte ki a tenor STEPHEN GOULD teljesítményét, a bariton DIETRICH HENSCHEL ezúttal is elbűvölt hangjának Fischer-Dieskaura emlékeztető zamatával és előadásmódjának (szintén a nagy elődtől tanult) filozofikus intellektualizmusával, a basszbariton ALBERT DOHMEN megszólalásai pedig különleges súlyukkal-jelentőségükkel keltettek figyelmet. Ahogyan a Faust záró szavai szerint az örök nőiség magához vonz és felemel, úgy ezt a Mahler-produkciót, a Nyolcadik szimfónia sok év utáni, második budapesti előadását az emberi hangok segítették a zenekari és karmesteri teljesítmény talajszintjéről a mű maximalizmusához méltóbb, magasabb régiókba. (Június 14. - Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)