Perényi és Schiff interpretációjának egyedisége, játékuk titka talán könnyebben megfogalmazható, ha felvételüket az övékkel azonos fajsúlyú zenészek teljesítményével vetjük össze. Kiváló alkalmat nyújt az összehasonlításra Alfred és Adrian Brendel Beethoven-albuma, mely ugyancsak a közelmúltban látott napvilágot.

Alfred Brendel művészi kiválóságához nem fér kétség; ebben valószínűleg mindazok egyetértenek velem, akik idén februárban hallhatták budapesti szólóestjét, és azok is, akik hosszú karrierje során készült számos felvételéről ismerik művészetét. Hogy ki az a csellista, aki korban, formátumban, habitusban a Beethoven-művekhez ma a legmegfelelőbb partnere lehetne, nem tudom. Fia, a huszonkilenc éves Adrian ugyan remekül helytáll, a zenei kifejezés mélységében és kifinomultságában azonban még nem ér fel apjához. Félreértés ne essék: Adrian Brendel kiváló csellista, csak - például Perényivel ellentétben, akinél mindig maga Beethoven szól - "hallatszik, ahogy csellózik". A "csellózást" például észrevesszük az olykor becsúszó, apró intonációs pontatlanságoknál vagy a mélyebb húrok kisebb zörejei, kásás hangszíne miatt is. (Az, hogy ez utóbbiak egyáltalán feltűnnek, valószínűleg a mikrofonok beállítási hibája is.)

Beethovenről szintén a csellózásra irányítja figyelmemet, hogy az én ízlésemhez mérve Adrian Brendel néhány zenei kifejezőeszközt olykor túlzott mértékben vesz igénybe - talán abból adódóan, hogy Beethovenhez a virtuóz, romantikus irodalom és technika felől közelít. A kelleténél gyakrabban használja például a széles vibrátót és a kisebb-nagyobb glissandókat. A Beethoven középső alkotókorszakában született op. 69-es A-dúr szonáta első néhány ütemét - mely véleményem szerint minden csellista stílusérzékének, felkészültségének próbaköve - Perényi nemes egyszerűséggel és hajlékonysággal szólaltatja meg. Brendel viszont magyarázza a zenét: vibrál, csúszik, halkít, kiemel. Ez a fajta túlzott igyekezet más tételekben is jelentkezik: az op. 102-es D-dúr szonáta ártatlanul induló, de ördögi kérlelhetetlenségbe átcsapó fúgája például szinte tragikomikus felhangokat kap Adrian Brendel mindvégig akkurátusan megszólaltatott, gyöngyözően rövid hangokból álló nyolcadmenetei miatt.

Az említett fúga mellett a cselló-zongora szonáták másik érzékeny pontja az egyetlen teljes értékű lassú tétel, a D-dúr szonáta triós formájú Adagiója. Nem véletlen, hogy ennek az enigmatikus tételnek Casalstól Jacqueline du Prén át napjainkig egymásnak sokszor szinte minden tekintetben ellentmondó olvasatai születtek. Ezek között a most tárgyalt felvételek, ha nem is két szélsőséget, de gyökeresen eltérő álláspontokat képviselnek. Schifféknél az első nyolc ütem egyetlen nagy ívet rajzol, és mintegy felütést képez a következő részek szenvedélyes dialógusaihoz és izzó felkiáltásaihoz. Brendelék - akiknél a kimért tempó miatt másfélszer annyi ideig tart a tétel - áhítatos lassúsággal, jelentőségteljesen indítanak, mind a négy mélyen fekvő korálsor végén meg-megállva, majd a dallamosságot kiemelve haladnak végig a tételen.

Ha nem is ennyire eklatáns módon, de az itt jelentkező különbségek a két felvétel egészére jellemzők. Brendeléknél mindenre van idő: a zongoristának van ideje odaérni a D-dúr szonáta első tételének elején a magasra ugró g hangra, van idő a merész harmóniai fordulatok kiélvezésére (például a Händel-változatok közül a kilencedikben a kromatikus korálnál), van idő az op. 5-ös g-moll szonáta lassú bevezetőjének végén a hosszú csendek meghallgatására. Schifféknél sem érződik soha kapkodás, mégis a lendület az első: a tempók feszesek és általában érezhetően frissebbek is, a párbeszédek pergők, a karakterváltások markánsak. Az op. 5-ös F-dúr szonáta és az A-dúr szonáta nagyszabású, szonátaformájú nyitótételénél különösen jól érvényesül Schiffék koncepciója: a formarészek, témák éles kontúrokkal különülnek el változatos hangszínek, dinamikák, artikuláció által. Alfred Brendel inkább agogikával, lassítással tagol; tolmácsolásában ugyanezek a tételek szétterülőnek, Schiffékhez képest egyenesen komótosnak tűnnek.

A két zongorista közül Brendel játszik inkább puha, néha kifejezetten bársonyos billentéssel, éneklőn; Schiff hangjai sokszor fényesek, csillogók, artikulációja mindig tiszta - annak ellenére, hogy az ő felvételük érdekes módon - a felvétel helyszínének vagy a hangmérnöknek köszönhetően - mintha nagyobb térben, több visszhanggal szólalna meg.

A két, intellektuális felkészültségéről, műveltségéről is híres zongorista és gordonkás partnere szerencsére az összes műben jelenlévő beethoveni humor tolmácsolásakor is helytáll. Míg a szonátákban a humor inkább csak fűszer, Beethoven három fiatalkori variációsorozatában fő alkotóelem. Schiff és Perényi - így hallgatóik is - valósággal tobzódnak A varázsfuvola könynyed témáit követő sziporkázó variációk tűzijátékában vagy a g-moll szonáta zárótételének pajkosságában. Alfred Brendel, akit sokan neveznek a zongora filozófusának, de akiről kevesebben tudják, hogy húsz évvel ezelőtt a nagyhírű cambridge-i egyetemen A klasszikus zenének tényleg mindig teljesen komolynak kell lennie? címmel tartott előadást, nem annyira a sziporkázás mestere, mint a jól felvezetett csattanóké. Ezek közül az egyiket sosem tudom mosolygás nélkül hallgatni: az F-dúr szonáta Rondójának második epizódjában megszólaló, kissé rusztikus témát Brendel nagy lendülettel, mit sem sejtetve, fortissimo közelíti meg, majd a téma első hangjai hirtelen piano szólalnak meg, a hallgatóval mintegy összekacsintva, csintalan szélesítéssel. (Érdekes, hogy ezt a témát Schiff inkább álmodozó hangvételben, finom eleganciával indítja.)

E néhány kiragadott szempont és felidézett zenei példa valószínűleg nem vitt sokkal közelebb a Perényi-Schiff jelenség megmagyarázásához. Az összehasonlítás azonban még inkább megerősített abban, hogy - míg a kitűnő Alfred Brendel és tehetséges fia a Beethoven-csellóművek egy újabb jelentős felvételét készítette el - Schiff András és Perényi Miklós igazán maradandót alkotott. Nemcsak azért, mert két egészen kiváló muzsikus ült le kamarazenét játszani, hanem azért is, mert ez a két muzsikus egészen kivételes módon beszéli egymás és a szerző nyelvét is. Ezt a Beethoven-összkiadást hallgatva (mely az öt szonáta és a három variációsor mellett az op. 17-es kürtszonáta Beethoven által készített átiratát is tartalmazza) remélhetőleg még sok generációnyi ifjú muzsikus fog felnőni, és a lemezeken hallható interpretáció minden más korábbi és majdani felvétellel való összehasonlításban megállja majd a helyét.