- Milyen egy ötvenéves gyerek?

T. G.: - Fiatal. És fiatal is marad, hiszen a kórus tagjai mindig azok.

- Illő egy ilyen ritka jubileumot megemlékezéssel kezdeni. Szóljunk néhány szót az alapítókról: Botka Valériáról és Csányi Lászlóról.

T. G.: - Az idei jubileum egyik fő célja éppen az, hogy béke legyen. A vezetésben történt változások fájó perceket okoztak a távozóknak, de szeretnénk ezt "szép emlékké nemesíteni". Egy ilyen nagy múltú együttes nem máról holnapra alakul ki, ez hosszú folyamat, melynek során sok nemzedék fonódik egymásba. Úgy akartunk együtt ünnepelni, hogy mindenki kezet fogjon, karnagyok és kórustagok egyaránt, és öröm legyen a szívekben. Köszönjük az alapító karnagyoknak, hogy kitalálták, létrehozták és harminc éven át sikerrel vezették a kórust. A következő generációk az ő munkájukra építve tudtak továbblépni, tovább dolgozni, s ebben az alapítókat követő Reményi Jánosnak és a vele dolgozó karnagytársainak voltak elévülhetetlen érdemei. Bárcsak mindenki együtt lehetne az évfordulón, de sajnos Reményi János már sok éve távozott az élők sorából, és nemrég Csányi László is itt hagyott bennünket. Emléküket megőriztük, megidéztük az ünnepi hangversenyeken.

- Hogyan ünnepeltek?

T. G.: - Természetesen koncertekkel. De elkészült egy gyönyörű ünnepi kiadvány is, melyet László Zsuzsa szerkesztett, egy jubileumi CD, mely ötven év legszebb felvételeit tartalmazza. Várbíró Judit és Apró Attila segítségével elkészült egy film, amely felöleli az ötven évet, minden karnagy szerepel benne. A júniusi ünnepi találkozón együtt néztünk meg.

- Mit tudnak az alapítás körülményeiről? Az ötlet megszületéséről?

T. G.: - Botka Valéria és Csányi László a Rádióban dolgoztak fiatal zenei szerkesztőként, amikor kitalálták, hogy kellene a Rádiónak egy saját gyermekkórus. Megkeresték az iskolákat, kiválogatták a gyerekeket. 1955-től egészen 1985-ig, nyugalomba vonulásukig ennek a kórusnak éltek.

- Őket Reményi János követte, és vele arculatváltás is történt.

T. G.: - Igen, hiszen akkor már mások voltak a követelmények. A régi zene mellett fontos szerepet kapott az európai kortárs zene, az új technikák alkalmazása és az új hangzásvilág. Ekkor érkeztek az első nagy meghívások - például a milánói Scalába egy Stockhausen-opera bemutatására. A szerző maga is részt vett a kétéves munkában, és nagyon megszerette a gyerekeket. Annyira, hogy állandóan újabb és újabb feladatokkal bízott meg bennünket. Nagyon tetszett neki, hogy mindent szolmizálva tanultunk be.

- Hogyan lehetséges atonális műveket szolmizálva megtanulni?

N. L. N.: - Másképp nem is tudnánk, hiszen a gyerekek az iskolai énekórán ezen a nyelven beszélnek, ez a zenei ábécéjük. A skálákat, hangközöket, az egész klasszikus repertoárt szolmizálva tanulják meg, így olyan tonális készségre tesznek szert, amelyre az atonális műveknél is építhetünk, mivel azokat apró tonális darabkákra bontjuk szét.

T. G.: - Azt vettem észre, hogy a munka során egyre inkább rögzül bennük az abszolút hangmagasság, az abszolút rendszerben történő tiszta intonálás. Beállnak a hangok, a relációk, biztonsággal képesek bárhol elkezdeni, illetve folytatni a darabokat. A módszer olyannyira bevált, hogy például Luciano Berio is meglepődve kérdezte, hogyan sikerül a műveket ilyen könnyedén és biztonsággal énekelnünk. Akkor megmutattuk a darabot szolmizálva is, és jött a második ámulat... Úgy gondolom, minél több kortárs zenét énekelünk, annál könnyebben megy, annál jobban beszéljük ezt a zenei nyelvet is. Egy mai tizenévesnek természetes lehet a kortárs zene, csak éppen a zenei nevelést kell időben elkezdeni, ugyanúgy, mint az írás-olvasás tanítását. Hogy mi az értékes, csak akkor tudjuk kiválasztani, ha széles repertoárból dolgozunk. Így tudunk ráérezni, ki az igazán jelentős alkotó a kortárs művészek közül. Ha pedig egy gyerek azáltal, hogy beszéli ezt a zenei nyelvet, meg is tudja fejteni, akkor könnyebben megérti és elfogadja az újat. Mivel ezek az új művek a sajátjukká válnak, meg is szeretik őket. Zene, komolyzene nélkül nem teljes a világ, hiányos az általános műveltség is. Ami pedig a gyermekkórust illeti, az anyanyelvi szintű zenei beszédkészségnek köszönhetően ma már a világ kortárs zenei fesztiváljainak, koncertjeinek rendszeres meghívottjai vagyunk. Ezek számunkra nagyon nagy kihívást és megtiszteltetést, rengeteg munkát és nagyon sok tanulást jelentenek. Számomra meghatározóan fontos a zeneszerzőkkel és a karmesterekkel végzett közös munka, hiszen abból nagyon sokat tanulok én is.

- Beszéljünk egy kicsit Önökről. Gabriella személyes jubileumot is ünnepel: húsz éve dolgozik az együttesnél, és tíz éve a vezetője. De énekelt-e valamelyikük annak idején ebben a kórusban?

T. G.: - Nem. Én hangszeresként indultam, zongoristának készültem, és a konzervatórium zenekarában oboáztam. A Zeneakadémián karvezető tanszakra jelentkeztem, mellette azért zongora szakon elvégeztem a tanárképzőt, csembalózni is tanultam. A kórus ma számomra az ideális hangszer. Minden nap, minden próbán építeni kell, csiszolni, formálni, érlelni.

N. L. N.: - Én a kecskeméti tizenkét évfolyamos Kodály Iskolába jártam, ahol kiváló tanárok tanítottak, és kórusban is énekeltem. Innen egyenes út vezetett a karvezető tanszakra, ahová tanárnőm, Kiss Katalin buzdítása nyomán felvételiztem. Nem bántam meg.

- Hogyan történik a kórustagok válogatása?

N. L. N.: - Első osztálytól vesszük fel a gyerekeket. Harmadiktól kezdve tartunk kórusfoglalkozásokat. A kiskórusba negyedik, ötödik és hatodik osztályban kerülnek: ott már komoly repertoárt tanulnak. Az itt éneklő legidősebbek pedig a nagykórus legfiatalabbjaiként erősödnek tovább, egészen tizenhat éves korukig, amikor - sajnos - végleg elbúcsúznak a gyermekkórustól.

- Önök között milyen a munkamegosztás? Hogyan osztoznak a repertoáron, a feladatokon?

T. G.: - Hála Istennek nagy békében dolgozunk együtt. A karigazgatói feladatokat mindig én végzem, a szólambetanításokon együtt dolgozunk, az iskolában Laci tanít, tehát ő végzi az előkészítést is. A koncerteken közösen vezényelünk.

N. L. N.: - Én tanítom a gyerekeket az iskolában is a felső tagozaton: a mindenkori ötödik osztály, tehát az első "rádiós" évfolyam az én kezem alatt van heti három órában. Emellett az előkészítő vagy kiskórussal is én dolgozom.

- Hogyan látják ma az iskolai ének- és zeneoktatás helyzetét Magyarországon? A valamikori kodályi álmoktól messze vagyunk, nagyon sok zenei általános iskola zárta be kapuit, és a "normál" iskolákban is csökkent az ének-zenei óraszám.

N. L. N.: - Ez mind igaz, de szerencsére még akadnak magas színvonalon működő zenei műhelyek, jó iskolák, kiváló kórusok, remek karnagyok. Nem szabad hagyni, hogy a rendszeres zeneoktatás eltűnjön az általános iskolákból, gimnáziumokból. Sajnos elmúlt az az időszak, amikor az ének-zenei iskola számított elitnek. És ha a sok év alatt elért eredményeket egyik napról a másikra elveszítjük, hoszszú évek munkájába telik, mire pótolni tudjuk.

- Milyen felelősség a legismertebb zenepedagógusoknak lenni Magyarországon? A "legnagyobb iskolát" vezetni? Fényben dolgozni, ellentétben a legtöbb zenetanárral?

T. G.: - Ez a különleges figyelem nagy felelősséggel jár, de erős kontrollt is jelent. Például amikor újra előveszek egy már ismert művet, mindig újra tanulom. Amikor a Psalmus Hungaricus lemezfelvételén Solti Györgyöt arról kérdeztem, hogyan dirigálja újra és újra a repertoárdarabokat, ezt mondta nekem: "Kedvesem, én mindig egy vadonatúj partitúrát veszek elő. Új kottából mindig újragondolom..." Ez vezérel minket is. Számunkra ez adott is, mivel a kórustagok egy része évente változik. Mindig újratanulunk mindent, az újak kedvéért is.

- Érzelmileg is megterhelő lehet minden évben megválni a gyerekek egy részétől.

N. L. N.: - Valóban az. Igyekszünk is megadni a módját. Ünnepélyesen veszünk búcsút a "kiöregedettektől". Azt gondolom, bennük is fontos emlékek maradnak az együtt töltött évek után.

- Bizonyára akadnak híressé vált egykori tanítványaik is.

N. L. N.: - Sokan. És nemcsak olyanok, akikből művész lett, mint például Kincses Veronikából vagy Molnár Andrásból - az élet bármely területén dolgozók ugyanolyan fontosak számunkra. Most is mindannyian a legnagyobb örömmel emlékeztek velünk a közös múltra.

- Milyen létszámú a kórus?

N. L. N.: - Osztályonként 25, azaz összesen 150. Ez a "nagykórus." De utazni kisebb apparátussal szoktunk, 35-40 fővel, és persze a művektől is függ, hányan énekelnek. A mag a legtapasztaltabb tagokból áll.

- Van válogatás, felvételi szűrés?

N. L. N.: - Igen, és ez a minőség mellett pedagógiai szempontból is fontos. A gyerekek mindig izgalommal várják a felolvasást, amikor kiderül, ki léphet fel egy koncerten, ki utazhat. A hang és az énektudás mellett a lelki ráhangoltság, az erőnlét, az akarat, a koncentrálóképesség, a rátermettség is számít.

- Sűrű évad áll önök mögött, mi következik a pihenés után?

T. G.: - A pihenés előtt még elmegyünk Ravennába, ahol a Ravennai Fesztivál Berio-estjén énekelünk, Laci pedig egy Rheinberger-motettából készít rádiófelvételt. Azután egy hét pihenés a Balatonon. Az ötvenéves jubileumra kapott díjból pedig a gyerekeknek egy naplementés hajókirándulást tervezünk. Ott búcsúzunk el egymástól a nyári szünidőre.

Amúgy a balatoni nyaralás a gyerekek jól megérdemelt jutalma, melyet a Magyar Rádió fizet egész évi munkájukért. A Gyermekkórus teljes zenei nevelése, az intenzív zenei képzés, a kötelező hangszeroktatás, a kották és fellépőruhák a szülők számára ingyenesek, a bel- és külföldi utazások szintén. Ősztől újra sok munka, sok szép fellépés vár ránk itthon és külföldön egyaránt. Folytatjuk tovább, az ötvenegyedik évaddal…