A gyönyörűen felújított Liszt Ferenc Konferenciaközpont, amely már harmadszor szolgált a rendezvény helyszínéül, tágas termeivel nemcsak a kurzusoknak és egy-egy koncertnek vagy előadásnak adott otthont, hanem gyakorlótermek garmadával is várta a hangszereseket. Az évek óta visszajáró hallgatók mellett, akik - mint egyikük megjegyezte - szinte hazajönnek Sopronba, idén viszonylag magas volt azok száma, akik először vettek részt a kurzusokon, közöttük több főiskolás és egyetemista is - jelenlétük pedig hozzájárult a kiegyenlítetten jó (a korábbi évekénél jobb) színvonalhoz.

Már régebben felmerült az igény, hogy a különböző kurzusok hallgatói együtt is zenélhessenek, most először nyílt erre "hivatalosan" is lehetőség. Mind a négy kurzust: Simon Standage (Nagy-Britannia) hegedű-, Anneke Boeke (Hollandia) furulya-, Spányi Miklós (Finnország) csembaló/fortepiano- és Széll Rita tánckurzusát egy időben, délelőtt tartották, délután pedig szabad kamaraórák következtek, az együttesek bármelyik tanártól kaphattak órát. Ez talán több előzetes szervezést vagy egyeztetést igényelt volna, de végül létrejöttek a vegyes összetételű (általában furulya-hegedű-csembaló) triók és néhány egyéb formáció. Az együttműködés egészen felszabadult, baráti légkörben folyt, és kis közösséggé kovácsolta össze a különböző kurzusok hallgatóit.

A hegedűkurzus előírt anyagaként Bach művei szerepeltek - s a hegedűprofesszor előadása (Johann Sebastian Bach és a hegedű) szintén ezt a témakört járta körül. A résztvevők fele modern, másik fele korhű hangszeren játszott, az órákon tehát más-más problémák kerültek előtérbe.

Modern hangszeresek számára ez a kurzus inkább kirándulást jelentett a régi zene világába. Standage nem kevés technikai tanáccsal látta el őket, igazán alapos átvilágítást kaptak a szólószonáták formai tagolódásáról, súlyviszonyairól, pontosabb ritmikájáról. Tanítása nyomán világossá vált, hogy az alapvető különbség nem az instrumentumban, hanem az értelmezésben keresendő: az összes játékmódbeli alapelv modern hegedűn is megvalósítható. A résztvevők rendkívüli lelkesedése és nyitottsága felvillanyozta a professzort. Tremendous difference! (óriási különbség) - kiáltott fel nem is egyszer, mikor egy aprócska változtatásnak tűnő helyes tagolástól az egész frázis a helyére került.

A hegedűsök másik csoportjának, akik inkább a kamaraszonátákat hozták órára, Standage főként a textúráról, szólamfelosztásról, tempókezelésről és dinamikai arányokról magyarázott. Igyekezett minél inkább általános, a tételek egészére vonatkozó irányelveket megfogalmazni, és azután - it is your own search business - a többit már a tanítványra bízta. A more flexibility (több rugalmasságot) és let the phrases rest (engedd el a frázisok végét) vagy the bow has to be lazy (könynyed vonóval) megjegyzései pedig tanításának másik sarkalatos pontjára vonatkoztak: lehetőleg erőlködés nélkül kell játszani a hangszeren.

Ezt a játékbeli könnyedséget és eleganciát mindenki megfigyelhette az Orfeo Zenekarral adott koncertjén, amelyen Standage két versenymű szólistájaként is pódiumra lépett. Jean-Marie Leclair D-dúr hegedűversenyének bravúros futamait és rafinált kettősfogásokkal tűzdelt, főként szekvenciákban mozgó dallamait hallva megállapíthattuk, a virtuóz hegedűversenyek kora nem Paganinivel kezdődött. Ebben a műben Standage imponálóan magabiztos, technikailag ugyan nem teljesen kifogástalan, de "vagány" játékával igazi szólista-virtuóz oldaláról mutatkozott be. A Bach f-moll csembalóversenye alapján rekonstruált g-moll hegedűkoncert szólóiban viszont kevésbé emelkedett ki a zenekari szövetből, inkább kamarazenészi attitűdjét ismerhettük meg. Leginkább talán a lassú tétel bensőséges, lírai előadása ragadta meg a közönséget.

A két versenyművet keretbe foglalta Händel Silete venti (HWV 242) motettája és Bach Ich bin vergnügt mit meinem Glücke (BWV 84) kantátája. Mindkettő színes, gazdag előadásban szólalt meg Zádori Mária szólójával. A Vashegyi György vezette együttes érzékenyen játszott, s kiválóan követte az énekesnő finom agogikáit.

A furulyakurzus aktív résztvevő közönsége annyiban tért el a többi kurzusétól, hogy ide (kevés kivétellel) évek óta ugyanazok a (nagyon) fiatalok jönnek el, mára már egy igen tehetséges, meglepő érettséggel muzsikáló, fiatal (még mindig csak gimnazista) utánpótlás-generáció bontogatja szárnyait.

Anneke Boeke fantasztikus pedagógiai érzékkel közeledik a fiatalokhoz. Rokonszenves vonása, hogy soha semmit sem kényszerít rá a növendékekre. "Jó így? Tetszik neked?" - kérdezi sokszor. "Ez csak egy ajánlat, legyen, ahogy akarod." Alapelve, hogy a zenei formálás, a zenei artikuláció olyan, mint a beszéd. Ezért sokszor hangsúlyozza a hangszer nélküli gyakorlás fontosságát. Remek hasonlatai (mint például: "Elképzeled, hogy itt egy hegy, és akkor halljuk, mikor mész fel, és mikor le, és kész a frázis") mindenki számára könnyen érthetővé tették a zenei történést. "Ez itt unalmas, kell valamit csinálni vele!" - mondta gyakran, s következett legalább négyféle "valami", mint lehetséges megoldás, amelyből a növendék kiválaszthatta a számára legjobbat. Igazi műhelymunka folyt itt, amely minden pillanatban aktív szellemi jelenlétet követelt az ifjú muzsikusoktól ("azt akarod, hogy csinálja meg a furulya, de most legyél benne te").

A Boekét egy napra helyettesítő Bali János személyében is hasonlóan kiváló pedagógust ismerhettünk meg. Kimerítően részletes furulyatörténeti előadásán, amelyet vetített diaképekkel tett szemléletessé, megismerkedhettünk a középkori és reneszánsz hangszerekkel, hangszer-összeállításokkal, a repertoár forrásaival, valamint a korabeli furulyaiskolák gyűjteményes fakszimile kiadását is lapozgathatták az érdeklődők. Tanításában ő is a zene beszédszerűségét emelte ki, azonban a dramatikus elem fontosságát is hangsúlyozta, szerinte mindig az a kérdés, milyen szereplő beszél. Keveset mutatott, viszont annál többet énekelt, ezek voltak az óra legszebb pillanatai, s a tanítványok csillogó szemmel figyelték.

Visszatérve Boekéra: ő a technikára is nagy hangsúlyt fektetett. Reggeli közös óra keretében, előre eltervezett rend szerint vette sorra a főbb témákat, mint hangolás, hangképzés, különféle artikulációs mássalhangzók létrehozása és használata, valamint a vibrátó. A díszítéstechnika kérdéseit tárgyaló órán pedig, amelyen illusztrációképpen Telemann második, A-dúr metodikus szonátájából játszott, a magamfajta külső szemlélő is sok érdekes és értékes tapasztalattal gazdagodhatott.

Ugyanebből a sorozatból egy másik Telemann-szonátát, a d-mollt is hallhattuk Anneke Boekétól, a Pannónia Hotelben megrendezett hagyományos professzori koncerten. Ezeket a szonátákat Telemann a tanítványai számára komponálta, s a beírt díszítések csak útmutatók, amelyekből tetszés szerint szemelgethet az előadó. Boeke e szempontból mértéktartó maradt, s finom díszítései mindig a dallamépítkezés belső logikájára épültek.

A két művészhez csatlakozó Standage-dzsel előadott három kamaraműben, Telemann d-moll és a-moll, valamint Vivaldi D-dúr triószonátájában a csembaló, de főként a hegedű érzésem szerint túl hangos volt a furulyához képest. Kivételt talán csak az a-moll szonáta Affettuoso nyitótétele és a D-dúr szonáta Andante tétele jelentett, melyekben ez a hangszer is érvényesülni tudott, s a koncert legszebb pillanataival ajándékozta meg a közönséget.

Mint azt másnap egy hallgató az órán megjegyezte: Boeke éppen úgy játszik, mint ahogyan tanít, és bár ezt már e lap hasábjain előttem mások is leírták, engedtessék meg nekem az ismétlés. Ez a megállapítás kézenfekvőnek tűnhet (mit is tanítana, ha nem azt, amit tud, és hogyan is játszhatna másképp), azonban nem minden professzorral kapcsolatban lehetett ugyanezt elmondani. Csalódást jelentett számomra Bach g-moll szólószonátája Standage előadásában, instrukciói alapján (az egyik növendék ezt vitte órára) mást vártam.

Spányi Miklóssal kapcsolatban inkább fordított volt a helyzet. A fortepiano-szó-lóestjén hallott izgalmas megoldások keltette vibráló feszültség az óráin alábbhagyott. Ez a koncert - számomra legalábbis - a hét egyik legmeghatározóbb hangversenye volt. Carl Philipp Emanuel Bach Esz-dúr fantáziájában és D-dúr rondójában meglepetésként ért a folyamatos pedálhasználat, az olykor egész frázisok összezúgatásával elért különleges szín, a finom agogikák, a rendkívül változatos dinamika, a rengeteg váratlan harmóniaváltás, melyek megfigyelésére és átélésére Spányi mindig hagyott időt önmagának is, a közönségnek is. A B-dúr szonátában még viszonylag kiszámítható és logikus fordulatok követték egymást, a C-dúr szonátát hallva azonban olykor úgy éreztem, Schubert egy kortársát hallom. A két világ olyannyira közelinek tetszett, hogy ehhez képest a szünet után Beethoven B-dúr szonátája (op. 22) stilárisan is visszalépésnek hatott. Ebben a műben leginkább a lassú tétel maradt emlékezetes. A két ráadás (Beethoven c-moll bagatellje és C. Ph. E. Bach g-moll fantáziája) pedig bizonyára azt a kurzusrésztvevőt is meggyőzte tévedéséről, aki szerint a fortepiano csak úgy szól, mint egy rossz pianínó.

Persze nem mindegy, hogyan játszunk rajta. A modern zongora mellől érkező hallgatók a kurzuson tapasztalhatták, mennyire másként szólnak a regiszterek, mennyire másként működnek a rezonanciák ezen a hangszeren, és mennyire másként kell billenteni, mennyit kell kísérletezni, míg kialakulnak a helyes arányok. Spányi ebben leginkább sok előjátszással segített tanítványainak. A fortepiano megköveteli a gyors mozdulatokat: itt más a hangok hierarchiája, s egy leheletnyi változás a súlyarányokban vagy az időbeliségben a hangzásképet egészen megváltoztatja. Segít a faktúra hangszerelése ("ha ez egy vonósnégyes, akkor ez itt a két mély szólam belépése, a basszus lehet több" - mondta például Spányi egy Haydn-szonáta esetében) és a részletesebb artikuláció. A díszítések miértjét és hogyanját Spányi C. Ph. E. Bach Versuch über die wahre Art das Clavier zu spielen című zongoraiskolájának példái segítségével világította meg - ebben szinte mindenre akadt recept. A másodszülött Bach-fiú műveit szerinte azért is érdemes játszani, mert nagyon pontosan kottáz, s a későbbi szerzők is rajta keresztül érthetők meg igazán.

A hét legizgalmasabb és legnagyobb szabású koncertjének kétségkívül Händel Theodora című oratóriumának soproni bemutatója ígérkezett. Vashegyi György kedvcsináló előadása után, azt hiszem, a jelenlévők többsége kíváncsi várakozással tekintett az esemény elé, amely nem okozott csalódást. A Theodora különleges helyet foglal el Händel oratóriumai között. A szerző életében nem örvendett nagy népszerűségnek, és ma is ritkán hallható, pedig Händel igen fontos művének tartotta. A Thomas Morell szövegére készült darab az antiochiai keresztény mártírok történetét dolgozza fel, s a mű egészét meghatározó tragikum a zenében is erősen megmutatkozik. Händel a nagy, tablószerű kórustételek helyett az áriákra koncentrált, minden szereplő gondosan kidolgozott, egyéni arcot kapott.

A Theodórát éneklő Zádori Mária már első megszólalásakor meggyőzött arról, nála hivatottabb énekesnőt erre a szerepre nehéz lett volna találni. A c-moll áriában (Fond, flatt'ring world, adieu!) különleges piano hangszíneivel tűnt ki, a második felvonás második jelenetében (Theodóra egyedül a börtönben) elhangzó fisz-moll (With darkness deep, as is my woe) és e-moll (Oh, that I on wings could rise) áriát pedig nagy belső átéléssel énekelte. Nem véletlenül említettem az áriák hangnemét, Händel korában mindnek volt valamilyen szimbolikus jelentése, így például - mint azt a komponista kortársa, Mattheson leírásából tudjuk - fisz-mollban a nagy szomorúság, az elhagyatottság és magány talál kifejezésére.

Az áriák közül kiemelkedett Irene imája a második felvonásból (Defend her Heav'n), ez a mű egyik legszebb, szinte operai jelenete, melyben Halmai Katalin egészen elvarázsolta hallgatóságát. A Didymust megszemélyesítő Bárány Péter különösen a két duettben tűnt ki, a Septimust éneklő Megyesi Zoltán jelentős virtuozitást igénylő G-dúr áriájában (Dread the fruits of Christian folly) lehengerlő technikai tudásról tett bizonyságot, a Valens szerepében fellépő Hámori Szabolcs áriái pedig a megformált karakterhez illő vehemenciával szólaltak meg. A pogányokat és keresztényeket megjelenítő Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar kiegyenlített, szép teljesítményt nyújtott Vashegyi György irányításával, aki a recitativókban a continuo-játékos szerepét is magára vállalta.

A fesztivál többi koncertjén fellépő különböző vendégegyüttesek programja a reneszánsztól a klasszikáig ívelt. A hat férfiénekesből álló Voces Æquales koncertjén Thomas Stoltzer (a Jagello-kor budai karnagya) motettáit és magyar gregorián tételeket hallhatott a közönség. A műsorszerkesztés gondosságát, a viszonylag homogén repertoárban is változatosságra törekvés igényét mutatta a nemcsak műfajok, de szólamszámok tekintetében is szimmetrikus felépítés, melyben a Szűz Mária ünnepeihez kapcsolódó, cantus firmus-technikát alkalmazó többszólamú motetták váltakozva szólaltak meg a gregorián antifónákkal, responzóriumokkal. A nagyszabású műveket a közéjük ékelődő két Mária-himnusz rövidebb formája, megkapó harmóniai fordulatai, s egy német egyházi ének könnyedebb, világi dalokhoz közelebb álló hangvétele ellensúlyozta. A Stoltzer legutolsó művei közül való, német nyelvű zsoltár-motettában a szöveg tartalmát erősítő szabad kompozíciós technika ragadhatta meg a figyelmünket.

A Szent György-templom kiváló akusztikája ellenére nem alakult ki igazán homogén, az egész teret betöltő hangzás. Néhol kevésnek tűnt a rezonancia, vagy egyes szólamok túlságosan individuálisan szóltak, de leginkább a záróakkordok ingadozó terce zavart. A koncert legjobban sikerült produkcióiban, a Gaude Maria virgo vagy a zárószámként felcsendülő Super salutem motettában azonban az előadóknak sikerült megteremteniük egy telített, tömbszerű, fényes hangzást.

A Máté Balázs vezette Aura Musicale műsorának első részében igazi érdekességként Johann Sigismund Kusser két szvitje volt hallható a Le festin des Muses című sorozatból. A pozsonyi születésű, kalandos életű hegedűs és zeneszerző, aki Párizsban Lully tanítványa volt, de számos más helyen, többek közt Stuttgartban, Hamburgban, Londonban és Dublinban is megfordult, egy időben - mint azt a város Helytörténeti Múzeumának egyik tárlójából megtudtam - evangélikus kántorként Sopronban is működött.

A tételcímeket a szószékről bejelentő francia úr igazi királyi bevonulás illúzióját teremtette meg. A változatos hangszer-öszszeállítású, francia stílusú tételek közül pedig különösen emlékezetes maradt a L'Espagnol, amelyben a spanyolos koloritot a furulya, arciliuto és kasztanyetta együttese hozta létre, valamint a Les Chasseurs, melyben természetesen a kürtök kaptak kiemelt szerepet.

A hangverseny második részében Boccherini kompozíciói hangzottak el. A G-dúr csellóverseny igazi jutalomjáték volt Máté Balázs számára, különösen a harmadik tétel táncos szólói tetszettek. A D-dúr szimfóniát pedig, melyet vonójával integetve (de helyenként inkább csak szemöldökével) vezényelt, élmény volt hallani.

A Trio Antiqua (Kalló Zsolt - hegedű, Vályi Csilla - gordonka, Szekendy Tamás - fortepiano) Haydn- és Mozart-kamaraműveket tűzött műsorára. Erőteljes, gesztusokban gazdag, olykor már kissé színpadias előadásuk nem nélkülözte a rusztikus elemeket. Nem féltek a túlzásoktól sem a tempó, sem a dinamika terén. Néha talán túl harcias, túl nyers volt a hangzás, de mindezt ellensúlyozni tudták a piano szakaszok karcsú hajlékonyságával, Haydn G-dúr triójának Poco Adagio tétele pedig már szinte a romantika hangján szólalt meg. Mindkét szerző sok váratlan elemet, apró tréfát sűrített alkotásaiba, ezt az előadók kiválóan megmutatták (a közönségben többen mosolyogtak is!), s az ismétlések is mindig új színekkel gazdagodtak. A hallgatóság ovációja közepette megismételték a G-dúr trió Finale - Rondo alla Ongarese tételét - ezúttal még gyorsabb tempóban.

Az utolsó nap délelőttjén megrendezett kurzuszáró hangversenyen fellépett növendékek színvonalas produkciói megmutatták: idén igazán remek muzsikusok gyűltek össze Sopronban, hogy bő egy hét alatt tudásukat fejlesszék. Közülük is kiemelkedett Tihanyi Zsuzsanna, aki két (!) kurzuson (furulya, csembaló) is részt vett, s a koncerten mindkét hangszeren hallhattuk. Oláh Gyöngyvér Telemann hegedűre írt 12 szólófantáziája közül ez alkalommal a B-dúrt játszotta (az összeset megtanulta a kurzusra): őt hallva csak fájlalhattuk, hogy ezeket a műveket a hegedűsök ennyire mellőzik. Vivaldi a-moll concertójában a svéd Per Gross egészen kiváló furulyázását élvezhette a szép számú közönség, a kísérőül szegődött kamaracsoport lelkes közreműködése mellett. A délutáni hangversenyen két fiatal orosz művész, Maria Uszpenszkaja és Alekszej Sevcsenko mutatkozott be. Két csembalón, illetve két fortepianón adott maratoni koncertjükön Mattheson, Carl Philipp Emanuel és Jonann Sebastian Bach, valamint Mozart kompozíciói csendültek fel.

A tánckurzus hallgatói idén egy bonyolult és nehéz Bourrée lépéseit sajátíthatták el Lully Persée című operájának zenéjére, melyet az órák alatt csembalón Oláh Aino játszott fáradhatatlanul. A záró bálra mindenkinek sikerült többé-kevésbé megtanulnia a Guillaume Louis Pécour koreográfiát. Az abszolút kezdők és a hangszeres kurzusok hallgatói részére tartott "B"-kurzuson egy sokkal könnyebb menüettet tanított Széll Rita, amelyet Haydn zenéjére szintén előadtak az utolsó este. Közös vacsora után a táncos lábú, vállalkozó kedvű társaság kontratáncokat és egyéb báli táncokat tanulhatott meg.

Tudjuk, nem könnyű egy rendezvénysorozatot életben tartani, s az, hogy az idei Régi Zenei Napok már a huszonegyedik volt a sorban, mutatja, hogy szerencsére akadnak szponzorok, akik hajlandók ehhez és hasonló kulturális események létrejöttéhez anyagi támogatást nyújtani. Köszönet illeti a szervezőket is, akik sokat fáradoztak, hogy a résztvevők jól érezzék magukat, és egy minden szempontból hasznos, tartalmas hetet tölthessenek el itt. A kipirult, lelkes arcokat látva pedig kétségtelen, hogy ez a fesztivál sok embernek tudott igazán maradandó élményt nyújtani.