A háromtagú szervezőbizottsággal, Farkas Zoltánnal, Halász Péterrel és Tihanyi Lászlóval, valamint Strém Kálmánnal együtt mindanynyian kíváncsian vártuk, fel tudják-e idézni az elmúlt kilenc év felvillanyozó légkörét az "otthontól" távol, a Balaton elérhetetlennek tűnő messzeségében, a dél-pesti Duna-parton. Ez részben sikerült, részben nem. Amit elvesztettünk a réven, visszanyertük a vámon - mert barátságosnak ugyan alig nevezhető a leendő budapesti Millenniumi Városközpont kulturális tömbje, benne viszont csúcstechnika: projektor, laptop, légkondicionáló berendezés, tökéletes hangszigetelés, külön technikai személyzet szolgált minket - Európa egyik legjobb akusztikájú hangversenyterméről már nem is beszélve. És egyáltalán: lehettünk valahol.

Nagy hévvel vetettük magunkat a programok sűrűjébe: a hat nap alatt kilenc hangversenyen és a zenetudományi konferencia hat előadásán vehettünk részt, továbbá négy beszélgetésen, irodalmi esten, valamint délutánonként - egy nap kivételével - Kurtág György nyilvános próbáin. A szervesen összekapcsolódó eseményekre néhány hét távolából már mint kompozícióra gondolok vissza: összes részletére nem emlékszem ugyan, maga a folyamat azonban kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem. Nem minden mozzanatot jellemzett magas színvonal - ez természetes velejárója egy ilyen sokszínű rendezvénynek -, mégis, annyi emlékezetes pillanattal ajándékozott meg a hét, fizikailag is megterhelő nap, amennyi máskor egy egész évadra elegendő.

A program gerincét a rendkívüli műsor- összeállítású és előadói színvonalú koncertek jelentették, melyekhez ezúttal is szorosan kapcsolódtak a zenetudományi előadások. A modern technika és a vetítő egyetlen hátránya, hogy a konferencia előadóinak nem kellett kiosztaniuk táblázataikat, kottapéldáikat, emiatt most én is csak sebtében papírra vetett jegyzeteimre hagyatkozhatom. Szitha Tünde felfedezésre és közelebbi megismerésre mindenképp érdemes témát választott: Dukay Barnabás kétzongorás művein keresztül a zeneszerző teljes életművét áttekintette. Ki gondolta volna, hogy a Ránki-Klukon házaspár előadásában előző este megismert, szép hangzású kompozíciók mögött ilyen szigorúan és következetesen alkalmazott alkotói technika rejtőzik?!

József Attila hexametereiről a Radnóti Gimnázium magyartanára, Fenyő D. György tartott élvezetes előadást, majd Farkas Zoltán beszélgetett Sári Józseffel. A kedd délelőtt Kurtág zenéjének jegyében telt: Laki Péter előadása érdekes szemszögből, a nyelv és elsősorban az orosz nyelv irányából közelített a kompozíciókhoz: mi az, ami Kurtág stílusában nyelvfüggő, és mi az, ami nem. Halász Péter pedig a ...concertante... szerkezetét vázolta, helyezte el az életműben, mindezzel felkészítendő a résztvevőket a pénteki magyarországi bemutatóra. A harmadik konferencianapon Farkas Zoltán beszélt Sári József kánonjairól és Időmalom című sorozatáról, majd - egyetlen külföldi előadóként - Élise Malinge, a kanadai Moncton egyetemének doktorandusza vizsgálta Kurtág zenéjének egyik legfontosabb elemét: a csöndet.

Éppen a megvilágító erejű előadásokat és a kitűnő koncerteket hallgatva fájlaltam, hogy a Földvári Napok másik ünnepeltje, Soproni József művészetéről egyetlen előadást sem hallhattunk. A hetvenöt éves zeneszerzővel Komlós Katalin beszélgetett, sorra véve a művek mögött meghúzódó hatásokat (természetesen a Rilke-kötet is szóba került), a gyerekkori élményeket, a komponistát érdeklő műfajokat, a Zeneakadémián eltöltött évtizedeket, a néhány nappal későbbi szerzői est darabjait. Szerdán Tihanyi László és Halász Péter közvetitésével Rozmán Lajos és Rácz Zoltán avatott be az előadóművészek kulisszatitkaiba.

Ahogyan az Amadinda Ütőegyüttes vezetője fogalmazott: felesleges állandóan hangoztatni és a közönség körében terjeszteni, milyen nehéz a kortárs zenét befogadni. Ez üres frázis, amelyet könnyen megcáfolhat az az előadó, aki teljes személyiségét a műnek szenteli. Ha érződik a zeneszerző és az alkotás iránti feltétlen odaadás - ahogyan anynyiszor észlelhettük a hét folyamán Ránkiéktól Rév Lívián és a Trio Lingnumon át a Somogyi Vonósnégyesig -, hihetővé válik a produkció, és ebben az esetben teljesen mindegy, Debussy vagy Dukay alkotásáról van szó. Mint a Földvári Napok koncertjeinek látogatója, annyit fűzök hozzá, hogy ha minden hangversenyen ilyen alapos felkészültséggel, tudással, gondossággal megírt műismertetőket vehetne kezébe a közönség, a koncertszervezőknek kevesebb félnivalójuk lenne. (Az ismertetők legtöbbjét Farkas Zoltán és Halász Péter írta.)

A június 12-i, vasárnapi nyitóesten Klukon Edit és Ránki Dezső különleges műsorral adott valóban ünnepinek nevezhető koncertet. Liszt tizenegy, sokszor szokatlan felrakású korálfeldolgozásából játszott el hatot Klukon Edit, majd Ránki Dezsővel Debussy ritkán hallható négykezes sorozatát, a Hat antik feliratot adták elő. Sohasem gondoltam, hogy a rövid, egy-két alapmotívumra épülő tételek ennyiféle karaktert, színt rejtenek magukban! Pedig ismerve a zongoristapáros eddigi tetteit, beleértve a még megjelenés előtt álló, véleményem szerint világszínvonalú Satie-Liszt-lemezt, igazán felkészülhettem volna a szinte térben érzékelhető módon megformált zenei gesztusokra, a kristálytiszta artikulációra. Ezután következett A bölcsőtől a sírig című szimfonikus költemény négykezes zongoraátirata, melyet - mint a koncert szünetében Eckhardt Mária szavait udvariatlanul elcsípve megtudtam - a zeneszerző csupán házi használatra készített. Különösen megragadt bennem a középső tétel "struggle for life"-motívuma, melyet Klukon Edit szinte belevésett az emlékezetünkbe. Ránkiék hallatlanul kifinomult és változatos billentéskultúrája azonban a második részben, DUKAY BARNABÁS visszafogott dallamvilágában került csak igazán előtérbe. Az ősbemutatóként elhangzott A kútnál - Áradó vizek idején című, két zongorára írott mű, valamint a hozzá attacca kapcsolt Hallomások a fényről és a szeretetről nagyszerűen mutatta, amit másnap Szitha is demonstrált: miként állnak össze Dukay kompozíciói műcsoportokká.

SÁRI JÓZSEF hétfői szerzői estje fölemelt mutatóujjként intett: ne higgy a zeneszerzőnek! Pontosabban: ne a zeneszerzőnek higgy, hanem a darabjainak. A koncerten ugyanis kiderült, hogy az alkotás intellektualitását hangsúlyozó és a nagy németalföldi polifonistákra rendszeresen utaló komponista pillanatnyi érzelmi állapotától függően is szívesen jár körül egy zenei gondolatot. A hangversenyen nem tudtam szabadulni a szótól: dramaturgia. A Vonósnégyes például változatos és fordulatokban gazdag alkotás, melyben az izgága zenei anyagot olyan arányérzékkel tartja kordában a szerző, hogy a figyelem egyetlen pillanatra sem lankadhat. Az 1980-as keltezésű, két zongorára írt Mozaikok nyitó e hangja a fülünk hallatára terebélyesedett szintén izgalmas és mozgalmas kompozícióvá. Ez nem kis részben Dargay Marcell és Dinyés Dániel érdeme, akik magától értődő egyszerűséggel szólaltatták meg a darabot. Az Auer Vonósnégyes szintén teljes természetességgel tolmácsolta az 1975-ben íródott kvartett minden szakaszát, bár még többre volnának képesek, ha nagyobb figyelmet fordítanának a hangképzésre és a belső szólamok intenzívebb megjelenítésére. Tökéletesen bepróbált produkcióval állt ki a rendezvény rezidens kamaraegyüttesének kinevezett Trio Lignum is a Nászzene C változatában. Noha Sári legjobb ismerője, Farkas Zoltán a Három dragonyos kockajáték közben című alkotást a szerző egyik legélvezetesebb darabjának nevezte, Eckhardt Gábor, Keller András és Déri György előadása ezt az állítást nem tudta igazolni. A mű azért is maradt kissé idegen és távoli, mert az előadókon nem érződött az együttmuzsikálás fesztelensége, a kamarazenélés öröme. A koncerten ősbemutatóként hangzott el két szóló kompozíció, a Sententiola, valamint a zongorára írt Tractatus Klenyán Csaba, illetve Hargitai Imre előadásában. Azonban már hangszer-összeállításánál fogva is tetszetősebbnek tűnt a hangversenyt záró Incantation; Vékony Ildikó és Rácz Zoltán tökéletes összhangban mutatta meg a darab szokatlan, legtöbbször meggyőző hangszín-kombinációit.

Bár Mahler Nyolcadik szimfóniája egyik legkedvesebb művem, a szenzációs szerzői est után mégis bántam, hogy másnap az szerepel a Földvári Napok műsorán, és nem még egy kamarakoncert. De nem volt mit tenni, a Művészetek Palotája már hónapokkal korábban megszervezte a Mahler-koncertet.

Azután jött Kuli és az a bizonyos kiáltás. Az ősbemutató óta eltelt öt év alatt Károlyi Katalin tökéletesen megérlelte a Síppal, dobbal, nádihegedűvel karaktereit. Az első tétel drabális hegy-történetét ugyanolyan hitelességgel és átéléssel képes elmesélni, mint habos felhőkön csücsülve az Alma álma rózsaszín giccsparódiáját. Egészen elképesztő, ahogyan ezekben a rövid, etűdszerű darabokban LIGETI GYÖRGY megragad és kibont egy-egy karaktert! Weöres versei már önmagukban is félig megírt zeneművek, a zeneszerző pedig zseniális egyszerűséggel és fantáziával hangszereli meg a költő szavait. Még az sem zavart, hogy az ütőhangszerek számos helyen elnyomták az énekhangot, és sokszor nem lehetett érteni a szöveget. (A Károlyi Katalinéhoz hasonló, szinte önmegsemmisítő odaadással csak egyszer találkoztam, véletlenül szintén Ligeti kompozíciójában, a Mysteries of the Macabre budapesti bemutatóján, tavaly októberben. Az akkori szólista, Barbara Hannigan szinte szó szerint halálra énekelte magát.) Az Amadinda Ütőegyüttes szerdai estjén két mű előzte meg Ligeti mini "dalciklusát". Varèse és a huszadik századi zene egyik alapműve, az Ionisation szólalt meg Rácz Zoltán rendkívül biztos metrikai alapokon nyugvó, ugyanakkor a hangerőviszonyokat talán nem eléggé kontrolláló vezényletével. Ez nem befolyásolta a darab élvezetét és a megismerés kalandját csakúgy, mint a Stockhausen-mű, a Kreuzspiel esetében sem. A magasra ültetett, az együttes felett helyet foglaló oboást, Horváth Bélát elnézve fogalmaztam meg gyermeki óhajomat: mily jó volna, ha a Földvári Napokon hallott fantasztikus muzsikusok előadásában, külön koncertsorozaton ismerhetnénk meg a 20. század legjelentősebb alkotásait! A szünet után, az Amadinda egyik gyakran előadott repertoárdarabját, VÁCZI ZOLTÁN aránytalanul hosszú kompozícióját hallhattuk, előtte azonban Dukay Barnabás vezényelte el Lebegő pára a mélység színén a kavargó esti szelekben című "hangszeres motettájának" négy marimbára írt változatát. Nem hiszem, hogy egy zenemű megértésében a karmester mozgása általában véve meghatározó lenne a hallgató számára, ebben az esetben azonban a zeneszerző érzelmes mozdulatai, túlcsorduló crescendói az interpretáció lényeges elemeivé léptek elő. A szertartászenét többször köhögés zavarta meg - sajnos a végén is, ami tönkretette a kompozíció kicsengését. Bizony, nem csak az előadóknak, hanem a közönségnek is meg kell tanulnia, hogy ez a terem másként szól, mint a Zeneakadémia.

A csodálatos akusztika mellett valami különös varázslat is hatalmába kerített Rozmán Lajos késő esti koncertjén. Talán itt kerültünk legközelebb a zenéhez, és nem azért, mert az előadó körül, tőle alig egy-két méterre helyezkedtünk el a pódiumon, a félhomályba burkolózott Nemzeti Hangversenyteremben. Lebilincselt a klarinétművész póztalansága, alázata, koncentrációja, az anyag fölényes birtoklása, a rövid, de sűrű műsor színessége. Stravinsky Három klarinétdarabjának eljátszása után Rozmán a Tanárképző Főiskola fúvós kamarazene-tanáraként is bemutatkozott. Négy növendéke SÁRI JÓZSEF Időmalom című kánonciklusát adta elő rendkívül átgondoltan, nagy biztonsággal. Nem tudom, valójában milyen fuvolahang az övék, de ebben a teremben csodálatosan szóltak a hangszerek. Ahogyan Rozmáné is, amely egy tökéletesen időzített pillanatban, a Sári-sorozat felénél újra felcsendült - Bach a-moll fuvolapartitájának első tételét hallhattuk az eredetinél egy kvinttel mélyebben. Rozmán előadásában élvezetes darabnak tűnt a TIHANYI LÁSZLÓ nagyobb kompozíciójának részét képező szóló, a Schattenlos no. 1, az est csúcspontja azonban csak ezután következett: Boulez ördögi nehézségű Dialogue de l'ombre double című alkotása. Rozmán Lajos tolmácsolásában - Szakács Ajtony Csaba hangmérnöki közreműködésével - a kottakép alapján alig lejátszhatónak tűnő mű olyan meggyőzően hangzott el, hogy nem tűnt nehezebb hallgatnivalónak a korábbi Bach-tételnél. A koncert óta nemcsak a klarinétot tartom az egyik legcsodálatosabb hangszernek, hanem Boulezt is jobban szeretem, mint azelőtt.

Rév Lívia csütörtöki Debussy-estje nem illett a Földvári Napok hangversenyeinek sorába - és nem csak műsora miatt. Valóban lenyűgöző a zongoraművésznő korát meghazudtoló mozgékonysága, robbanékonysága, játékából azonban hiányoltam a személyességet.

Pénteken este, a Földvári Napok legnagyobb szabású, saját rendezésű hangversenyén a Nemzeti Filharmonikus Zenekar játszott Peskó Zoltán vezényletével. A bőgő szólamban egy fiatalabb és egy idősebb muzsikus vonta magára figyelmemet, elsősorban A csodálatos mandarinban. Olyan vehemenciával és odaadással játszották a művet, mintha szólóesten lennének, de egyúttal az is kiderült, milyen hihetetlenül változatos bőgőszólamot írt Bartók! Úgy éreztem azonban - bár ezt manapság már természetesnek kellene elfogadni (sohasem fogom) -, hogy éppen csak annyi próba jutott erre a nehéz műsorra, hogy karmester és zenekar összeszokjon. Szerencsére Peskó kiválóan felkészített együttessel próbálhatott, s kitűnő szakmai felkészültségének köszönhetően összeszedett produkciót hallhattunk. SZŐLLŐSY ANDRÁS 1972-ben írt zenekari műve, a Trasfigurazioni könyörtelen zakatolása jól megvalósult, viszont a vonósok harangkondulásai nem szóltak eléggé harangszerűen, a csellók széthulló befejezése pedig megoldatlannak tűnt. Kivételes helyzetben lehettünk a magyarországi bemutatóként elhangzott KURTÁG GYÖRGY-kompozícióval kapcsolatban. 2003-ban a Magyar Rádió jóvoltából ugyanis hallhattuk a koppenhágai ősbemutatót, sőt Papp Márta rövid beszélgetését is a szerzővel. Az élő előadás - a dániai koncert szólistáival (Hiromi Kikuchi, Ken Hakii) - megerősítette akkori benyomásaimat: a huszonöt perces ...concertante... szinte túlburjánzóan gazdag hangszerelésű, részben emiatt nehéz hallgatnivaló, és formailag sem "könnyű eset". Minden apró részletét, rejtett szépségét felfedezni bizonyára több év - talán évtized - munkája, megértési folyamata lesz. A mű befejezése azonban így is megdöbbentő. Szavakkal nem lehet kifejezni, ami az utolsó percekben a zajokkal, neszekkel körbevett két, rezonátortest nélküli vonós hangszeren megszólal. Requiem? Búcsú a hangoktól, búcsú a zenétől?

Mindez a Nemzeti Énekkarral eltöltött próbaidőszak ismeretében tűnt igazán különösnek. Ez a hét ugyanis megint azt mutatta: Kurtág nem öregszik. Önmagát és a kórust sem kímélve dolgozott A csüggedés és keserűség dalain, azon a cikluson, amelynek előadhatóságát a befejezéstől eltelt egy évtized alatt többen megkérdőjelezték. Antal Mátyás együttesének is óriási erőpróbát jelent a mű; negyven óra próbával a hátuk mögött fogadták a zeneszerzőt, de még így is messze álltak a könnyebbnek ítélt tételek tökéletes megvalósításától. Meglepett, hogy Kurtág mégsem a rendkívül bonyolult zenei szövet kitisztítását, a gyilkos nehézségű szólamok összeéneklését tartotta elsődlegesnek, hanem a zenei gesztusok hiteles megszólaltatását. Nyilván úgy gondolta, hogy a kitűnő hallású karnagy - a februárra tervezett magyarországi bemutatóra - tökéletesen el tudja majd végezni a munka másik részét. Apró figyelmesség a Zeneműkiadó részéről: a körülbelül hetven megfigyelő néhány kottán is osztozhatott. A Kurtággal való munka ezúttal sem csupán a darab betanulását szolgálta. Ha komolyan vették és nem csak kényszerűségből engedelmeskedtek a zeneszerzőnek, a Nemzeti Énekkar tagjai ezután valószínűleg másként vesznek levegőt, másképp ülnek a széken, másképp énekelnek együtt.

A fesztivál zárónapján, szombat délelőtt, a SOPRONI JÓZSEF és SÁRI JÓZSEF alkotásainak szentelt matinékoncerten azonban ez még nem érződött, nem érződhetett. A Fesztiválszínházban egy holtfáradt kórust hallottunk. Produkciójukkal kapcsolatban egységes hangzásról nem beszélhetünk, az intonációt is sokszor jellemezte bizonytalanság. Mindezt teljesen megértettem, hiszen a Kurtág-próbákkal egy időben dolgoztak a szintén nem könnyű négy Soproni-motettán és Sári két kórusművén. Előttük Sári három szólódarabja szólalt meg Csalog Gábor, illetve Gyöngyössy Zoltán előadásában. Ez a műsor kevésbé tűnt jól szerkesztettnek; sokalltam a zongorahangot, a nyolc tétel gyengítette egymás hatását. A koncert utolsó száma, Soproni 6. vonósnégyese ismét a felfedezés erejével hatott, legalábbis számomra, aki nem hallotta hat évvel ezelőtt Balatonföldváron, szintén az Auer Vonósnégyes előadásában. Mint oly gyakran, ezúttal is a befektetett munka és annak kamatoztatásának kérdésével kell szembesülnünk: nem csak ezek a kitűnő produkciók hangzanak el ritkán, hanem úgy érzem, túl kevesen részesülnek a Földvári Napok által nyújtott javakból is. A legkevésbé éppen azok, akik előtt a huszadik század második felének magyar zenéje szinte teljesen ismeretlen. Idén például feltűnően kevés diák jött el, pedig - úgy érzem - mindannak, ami az egy hét alatt elhangzott, már 2005-ben a tananyag részévé kellene válnia.

SOPRONI JÓZSEF szombati szerzői estjét Csalog Gábor nyitotta a Jegyzetlapok sorozatból választott hét hosszabb tétellel. Számomra a legnagyobb csalódást éppen a hat Rilke-dal okozta - köztük az ősbemutatóként elhangzott Pietà a Marienlebenből -, mégpedig azért, mert Cserna Ildikó hangja teljesen alkalmatlannak bizonyult azok közvetítésére. Bár a lemezfelvételeit jellemző érzelmi fűtöttséget itt is érzékelhettük, a szavak szépsége nem érvényesülhetett ezzel a hangképzéssel, így Eckhardt Gábor magára maradt bensőséges és Soproni stílusához közelebb álló zongorajátékával. A második részben három szonátatételt hallhattunk Csalog Gábor és Ábrahám Mariann előadásában. Itt is feltűnt - ami már délelőtt is -, hogy ezek a művek mindig tartanak valamerre, mégpedig oly módon, hogy a hallgató könnyen követni is tudja ezt az irányt. És Soproni nem szégyelli, ha történetesen hármashangzatokhoz jut a zenei folyamat - ő mindig szabad utat ad az anyagnak. A XI. vonósnégyest záró g-moll - fölötte a felejthetetlen trillával - például annyira újnak hatott, mintha még sosem hallottunk volna ilyen hangzatot. Soproni itt megismert "őszi" hangja egyébként is a befejezések mesterévé avatja a zeneszerzőt - a záró szakaszok fekete lyukakként húzzák magukba a tudatot. Ilyenkor úgy érzi az ember, mintha hirtelen kiragadnák térből és időből - különös állapot, melyet Soproni szerzői estjén, a Somogyi Vonósnégyest hallgatva is többször megtapasztalhattam. (Nem úgy, mint a rendezvényt záró irodalmi esten, mely a szervezők tévedésének bizonyult. Galkó Balázs olvasatai igazán élvezhetők lettek volna, de a zongorán közreműködő Márta István elkövette azt a bűnt, hogy aláfestő zenét improvizált József Attila verseihez...)

Mindannyian tudjuk, hogy a Földvári Napok nem csak pogácsázásról, baráti beszélgetésekről szól. Nyilvánvaló, mit jelent a magyar zene, zenei életünk szempontjából ez a hét. Lesz-e jövőre is? Csak abban reménykedhetünk, hogy a most következő szünet után ismét megszólalnak a puhán lüktető marimbák. Kuli nem szabad meghal.