Bozóki András miniszter

- Miniszter úr, ön csupán négy és fél hónapja áll a kulturális tárca élén, nem volna tehát sportszerű önön kérni számon a zenekari finanszírozásban kialakult válsághelyzetet. Mindazonáltal tény, hogy az elmúlt három évben sem oldódott meg az a rengeteg probléma, amely a magyar zenekarok működtetését a rendszerváltás óta egyfolytában kíséri. Elődje bejelentett egy kétszázötvenmilliós zenekari konszolidációt, ezt a nem önkormányzati zenekarok kapták, az idén viszont a támogatás mértéke először nulla forintra csökkent, később aztán mégis találtak e célra ötvenmilliót. A zenekarok dolgát nem csupán az nehezíti, hogy nem kapnak pénzt, de az is, hogy nem tudnak tervezni, hiszen nem tudják, mennyiből gazdálkodhatnak a következő évben. Felvetődik a kérdés: e tapasztalat birtokában nem lenne-e helyénvaló eltöprengeni egy újfajta támogatási rendszerről? Arról, hogy a kulturális intézmények működése ne a politikai ciklusoknak legyen alárendelve?

- Már az egyes kormányzati ciklusokon belül is jelentős eltérések mutatkoznak, gondolok itt a Medgyessy-kormány által 2002 őszén végrehajtott, ötven százalékos közalkalmazotti béremelésre. Ilyen nagy lépésekkel nem tudunk sem évente, sem kétévente haladni. Hasonlóképp illúziónak bizonyult a filmtörvényben előirányzott, évi kétmilliárdos növekedés terve is. Látnunk kell, hogy nincs korlátlan forrásbővülés, az adófizetők pénzéből nem tudunk évről évre növekvő igényeket kielégíteni. A közpénzek elköltéséért a kormányzat viseli a felelősséget. A minőséget teremtő zenekaroknak meg kell élniük, biztosítani kell a működésüket, de a szigorú gazdasági feltételek között ez nem könnyű. Ez nem egyszerűen a kulturális tárca problémája. A gyógyszerkasszából például harmincmilliárdot vontak el. Amikor egy kormányülésen a zenekarok ügyével állok elő, az csupán egy icipici tétel az egészhez képest. A kulturális miniszternek természetesen tudnia kell, milyen fontos a magyar művészet, a magyar zene, és mindent meg kell tennie támogatásuk elősegítése érdekében. De fel kell készülnie azokra a megjegyzésekre is, melyek szerint a művészek sem lehetnek kivételezett helyzetben olyankor, amikor mindenkinek viselnie kell a terheket. És akkor sem könnyű újabb pénzekért verni az asztalt, amikor azt látjuk, hogy például az Operaházban a meglévő összeg elég gyorsan elfolyt. Valószínűleg abban reménykedtek, hogy költségvetési intézmény úgysem bukhat meg, tehát majd kisegíti a költségvetés. 2000-től 2003-ig sokan illúziókat kergettek, azt remélve, hogy a források szüntelenül és lankadatlanul bővülnek majd, hiszen beindul az európai gazdasági fejlődés. Ezek a várakozások nem igazolódtak, mert - miközben a magyar gazdaság továbbra is ütemesen fejlődik - a külső gazdasági környezet a vártnál inkább megnehezíti az érvényesülést.

Személy szerint megértek minden olyan kiváló művészt, aki több támogatást szeretne. Igyekeztünk legalább szinten tartani a támogatásokat. A muzsikusok is ebben az országban élnek, nekik is osztozniuk kell a többi magyar állampolgárral az állami szférát érintő gazdasági helyzet következményeiben. Tudom, hogy akadnak olyan művészeti ágak, amelyek nem képesek megélni a piacon, ezeket támogatnunk kell, ahogyan a könyvtárakat és levéltárakat sem hagyhatjuk tönkremenni. A komolyzenére az idén 8,17 milliárd forint jutott. Nekem mostanában azt szokták a szememre vetni, hogy kormányzati támogatást kap a könnyűzene, és ez a komolyzene rovására történik. Ez nem igaz, hiszen nagyságrendi különbség van a két támogatási összeg között a komolyzene javára (a könnyűzene támogatása 400 millió körül lesz). Ráadásul nem a régi struktúrákat és szereplőket támogatjuk, hanem az amatőröket, a ma még ismeretlen tehetségeket, a klubokban zenélőket, az első CD-jüket készítőket. Nem a létező középszert, hanem azokat, akik túlléphetnek a létező középszeren.

A köztudatban az a jó kulturális miniszter, aki sok pénzt tud elosztani azok között, akik kérik. Elődeim idején több pénz jutott kultúratámogatásra. Szép dolog, ha egy zenekar 152 éves múltra tekinthet vissza, de ha a teljesítménye nem kiemelkedő, akkor miért kellene évente növekvő összeggel kielégíteni növekvő igényeit? Minden jó zenekar ügyét fontosnak tartjuk, de csak abból az összegből tudunk adni, amely rendelkezésünkre áll. Az ötvenmilliót a miniszteri keretből folyósítottuk.

- A pénzszűke mellett a tervezhetőség problémáját is említettem. Képtelenség úgy megtervezni egy évad műsorát, hogy a zenekarok ne tudják, mennyiből gazdálkodhatnak...

- A költségvetési törvény évről évre adja meg, mennyi pénz jut valamely célra. Szeretném, ha ezek a pénzek nem a miniszteri keretbe tartoznának, hanem önálló költségvetési fejezetként szerepelnének. Az NKA átalakítása pedig azt célozza, hogy kevesebb kuratóriumban kevesebb kurátor döntsön - rugalmasabb, tisztább, átláthatóbb rendszerben. Ha ugyanis az NKA kevesebbet költ a saját apparátusára, számottevő pénzt takaríthat meg. Az NKA átalakításának része egyébként egy "nagyrendezvény" kuratórium létrehozása is, amely a nagyobb zenei eseményeket lesz hivatott két-három évre előre tervezhetővé tenni. Teljesen egyetértek azzal a véleménnyel, mely szerint stabilitást kell vinni a rendszerbe.

- Említette, hogy az állandó struktúrák önmagukban nem jelentenek támogatandó értéket. Valóban meggondolandó, hogy hivatkozhatnak-e nagy hagyományú együttesek a hagyományaikra. De ha a pénz felett diszponálók nem elégedettek az általuk nyújtott teljesítménnyel, nem kellene-e egységes követelményrendszerrel előállni, egzakt számokkal mérni a teljesítményeket? Vagy arra ösztönözni a művészeket, hogy változtassanak az adott struktúrákon? Végtére is a szimfonikus zenekar a 19. század terméke. Lehet, hogy hozzá lehetne igazítani a mai körülményekhez. Ez nem okvetlenül szentségtörés, hiszen ilyesmi vezető nyugat-európai zenekarokkal is megesett... Nem lehetne azt mondani, hogy kérem, a ti időtök ebben a formában lejárt, találjatok ki valami újat?

- Ha én valamit nem szeretnék mondani, akkor azt, hogy "a ti időtök lejárt". De például a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának tagjai operai alkalmazásban állnak és állami fizetést kapnak. Miért evidens, hogy a hatmilliárdos operai büdzsén túl további támogatást is kapjon az Operaház zenekara? A tárca nem szeretné, hogy egy ilyen nagy múltú zenekar csődbe jusson, de mivel nincs pénz az állami támogatásra, meg kellene próbálniuk - tekintettel hagyományaikra és színvonalukra - magánszponzorokat keresni. Érdemes lenne bebizonyítaniuk, hogy piacképesek, és nem az adófizetők pénzén kell eltartani őket. Az idén mindenre kevesebb pénz jut: a Miskolci Operafesztiváltól a Zempléni Fesztiválig minden rendezvényre kevesebbet tudunk adni. Nincs semmiféle diszkriminatív szándék a támogatások odaítélésében. A költségvetési hiány Európában elfogadott mértékűre való csökkentése érdekében valamennyi tárcánál korlátozások, tartalékolások léptek érvénybe. Ezt - a kormány tagjaként - el kell fogadnom, mert megvalósítása a nemzet érdekét szolgálja. Egyébként is van egy pont, ahol a kulturális miniszter nincs tárgyalási helyzetben, ami nyilván nem vigasztalja a nehéz helyzetbe került zenekarokat. De nekem változatlanul feladatom, hogy segítsek ezeknek az együtteseknek. Mindazonáltal - és erről még nem esett szó - egyáltalán nem tartom evidenciának, hogy egy ország költségvetésének minden létező szimfonikus zenekart el kell tartania.

- Vajon történik-e valami ezen a téren? Törik-e a fejüket az illetékesek azon, hogy hány zenekart és milyen keretek között tartson el az ország?

- Valóban végig kell gondolnunk, hogy az örökölt struktúra minden elemét változatlanul tudjuk-e támogatni. Nyilvánvalóan változtatnunk kell. Közpénzekből, az adófizetők pénzéből támogatjuk a magyar kultúrát. Meg kell vizsgálnunk, jó helyre megy-e a pénz. Tudom, óriási politikai ára van a változtatásnak, de nem vagyok biztos abban, hogy jelenleg éppen annyi zenekar működik, mint amennyire szükség van. Politikai ára lesz az operaházi leépítésnek, az Erkel Színház bezárásának, de látnunk kell, hogy a kultúrában még nem fejeződött be a rendszerváltás. Ahogy mondtam, nem szabad a kultúra minden területét kitenni a piacnak, más területeit viszont igen, mert ott a kultúra a legnagyobb üzlet (ilyen a film, a szórakoztatóipar, az internet). Miniszterként és szociológusként egyaránt érdekes látnom, hogy vannak szakmai csoportok, melyek még egy másik világban élnek. Az imént járt nálam a Krétakör Színház vezetője, Schilling Árpád, aki már egészen új gondolkodást képvisel. Mintha a kultúra különböző szereplői két idősíkban élnének.

- A minisztérium dolgát nyilván nem könnyíti meg, hogy a zenekarok érdekérvényesítő képessége sokkal jobb, mint a névtelen munkavállalóké. Ezért aztán kérdés, hogy a kormányzat hogyan érje el a rendszerváltást: hagyja, hogy spontán módon végbemenjen, vagy álljon az élére és irányítsa?

- A kultúra egészét nem szabad kitenni a spontán piaci folyamatoknak. Ezzel együtt nem árt tudnunk, hogy a világban a kulturális termékek, szokások, gyakorlatok versengenek egymással.

- Törvényi úton kell rendezni a dolgokat, mint ahogy azt a filmtörvény esetében tették?

- A kultúra támogatása nem lehet mennyiségi kérdés. A filmek esetében bizonyos mértékben az volt. Azt mondtuk, hogy azt akarjuk, a filmgyártás hagyományait megőrizve legalább évi tizenöt film szülessék. Viszont azt kimondani, hogy akkor most mindenképpen évi x számú koncertet rendezzenek, y számú képet fessenek, vagy hogy garantáljuk z számú zenekar fennmaradását, nem lehetséges. A filmnél sem azt mondjuk, hogy x vagy y rendező kap pénzt, és csinál vele, amit akar. Ott a szakmai közalapítvány mondja meg, hogy az adott évben - pályázata alapján - ki kap lehetőséget közpénzből a filmkészítésre.

- A világban többféle működőképes modell létezik, nálunk viszont a vezető muzsikusok érdekérvényesítő képességén múlik, mennyit sikerül kiharcolniuk. Ha pedig nincs pénz, eljönnek tüntetni. Nem lehetséges, hogy mindennek elejét lehetne venni, ha a kulturális kormányzat szabályozott mederbe terelné a vitákat, ha rendezné a viszonyokat?

- Ez stratégiai jellegű feladat. Én egy kormányzati ciklus utolsó évében, harmadik miniszterként kerültem erre a posztra. Tíz hónap van még hátra a választásokig, tehát az időfaktor szerepet játszik egyes programok elindításában. Abban viszont igaza van, hogy az időhiány nem akadályozhat meg a stratégiai gondolkodásban. Ez hosszabb távra szól, de az elindulás ténye önmagában is fontos. Ezzel persze nem lehet megakadályozni, hogy valakik holnap idejöjjenek tüntetni a minisztérium épülete elé. Akármennyi időnk van is a választásokig, ki kell dolgoznunk egy új stratégiát a zenekarok támogatására. A minisztériumban dolgozik egy kulturális stratégiai csapat, amelynek feladata e kérdések újragondolása. Az NKA átalakítására január elsejétől kerül sor. Az átfogó rendezés elveinek kidolgozásával őszre készülnek el. Társadalomkutatóként és politikusként szeretem a világot rendszerben látni, ezért magam is nagy híve vagyok a normatív rendezésnek. De mindig abba ütközöm, hogy a kultúrában már-már a kivétel vált szabállyá. Az egyes szereplők, alkotók, zenekarok, együttesek hagyománya, története annyira egyedi, hogy elképzelhetetlen valamiféle elvágólagos, fűnyíróelv szerinti rendezés. Ez viszont arra kényszeríti az embert, hogy a lényegről, a művészet belső világáról gondolkodjék.

Kovács Géza, a Zenei Tanács alelnöke, a Szimfonikus Zenekarok Szövetségének társelnöke

- A 2002-es kormányváltást követően, Görgey Gábor miniszteri kinevezésekor az új vezetés ígéretei azt a reményt keltették, hogy a kulturális kormányzat foglalkozni fog a magyar komolyzene helyzetével, a szimfonikus zenekarok támogatásával, és hogy ezek az együttesek hosszabb távra, kiszámítható, tervezhető támogatást kapnak, amely lehetővé teszi az eredményes munkát. Mára a remények szertefoszlani látszanak: a zenekarok kilátástalan helyzetéről sajtóhíradások hosszú sorát idézhetem.

- Vissza kell mennünk a rendszerváltásig. 1989-90 körül tizenkét hivatásos szimfonikus zenekar és két vidéki hivatásos énekkar működött. Az akkori aggodalmak, hogy a kultúra és a piac kibékíthetetlen ellentétben állnak majd, nem igazolódtak: most tizennégy hivatásos zenekar dolgozik az országban. Viszonylag korán sikerült megoldani a zenekarok közpénzből való támogatását is. A kilencvenes évek elején az önkormányzati rendszer kialakításával rendeződött az úgynevezett önkormányzati együttesek sorsa: a hat vidéki zenekart és a két vidéki énekkart az önkormányzatok működtetik. Az országgyűlésben pedig e zenekarok állami támogatását is sikerült kiverekedni. Az önkormányzatokat felügyelő belügyi tárca - a kulturális tárca javaslatára - évről évre növekvő mértékű támogatást folyósít: ugyanannyit, amennyit az önkormányzat is rászán a zenekarra. Ez a kilencvenes évek elején néhány tízmillió forint volt, tavaly léptük át az egymilliárdos határt. Nőtt a támogatottak köre is, mivel a Liszt Ferenc Kamarazenekar a szolnoki önkormányzat státusába került, és hivatásossá vált a szintén önkormányzati fenntartású Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar. E zenekarok helyzetét ugyan nem nevezném megnyugtatónak, de a támogatásuk rendszere nehezen megváltoztatható, és pozitívum, hogy a támogatás összege minden évben nő. Gond a nem központi költségvetésből finanszírozott és nem is önkormányzati fenntartású zenekarok finanszírozása körül mutatkozik. Ilyen a Filharmóniai Társaság Zenekara, a Danubia Zenekar, a MÁV Szimfonikusok és a Magyar Telekom Szimfonikusok. Görgey Gábor minisztersége idején a kulturális tárca elkülönített egy keretet ezeknek az együtteseknek a támogatására. Ez afféle gesztus volt a kulturális kormányzattól - annak elismerése, hogy felelős a zenei életért.

- Az akkori sajtótájékoztatón ezt zenekari konszolidációs programnak nevezték. A miniszteri keretből e célra elkülönítettek 250 milliót.

- Igen, ez így volt. A kulturális tárca felkérte a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségét, valamint a Zeneművész Szakszervezetet, hogy dolgozzon ki tárgyszerű feltételrendszert a pénz igazságos, de legalábbis legkevésbé vitatható elosztására. Nagyon nehéz munka volt, több mint egy évig folytak a tárgyalások a kritériumokról. Azt gondolom, a rendszer, amely létrejött, alkalmas a zenekarok teljesítményének megítélésére.

- A külső szemlélőben fölvetődhet, hogy egyfelől demokratikus dolog az érintettekre bízni ennek megítélését, másfelől azonban nem mentes a cinizmustól, hiszen óhatatlanul megvan a lehetősége, hogy az érintettek összevesszenek a morzsákon.

- Ha nem a szakemberek dolgozzák ki a rendszert, akkor ki más? A laikusok?

- Amennyire tudom, nem kell semmi újat kitalálni, a világban működnek ilyen rendszerek. Hogyan?

- Különböző módokon. Az Egyesült Államokban például sehogy. Az amerikai zenekarok nem kapnak közpénzt, alapítványi formában működnek. Európában például nagy hagyományai vannak a német és francia zenekarok központi támogatásának. Németországban a Deutsche Bühnenverein köt kollektív szerződést a szakszervezetekkel és a kormánnyal. Az önkormányzatok kezelik a költségvetési pénzt. Ott a szakma és a központi kormányzat megegyezése alapján kapják a pénzt a zenekarok.

- És van zenekari törvény, amely alapján besorolják az együtteseket... Német pedantériával rendezett helyzet.

- Túlságosan is rendezett. Ettől mi távol állunk. A skandináv államokban az önkormányzatok közvetítésével jut el a pénz a zenekarokhoz. Ott helyi alkuk köttetnek. De nehéz a külföldi példákat az adaptáció reményével emlegetni, hiszen nálunk más az adózási és a költségvetési struktúra.

- Vissza a zenekarokhoz: egy zenekarnak hosszú, de legalábbis középtávra tervezhető bevételekre van szüksége, ezek nélkül nem dolgozhat eredményesen. A politika ezt Magyarországon - kormányoktól függetlenül - láthatóan nem érti, vagy ha érti, figyelmen kívül hagyja. A zenekarok működési ciklusai nem esnek egybe a politikai kampányok ciklusaival. A rendszer a kulturális élet résztvevőit rövid távú alkukra kényszeríti. Ráadásul különalkukra, amelyek veszélyeztetik a kollektív érdekérvényesítés lehetőségét. Eddig stimmel?

- Kénytelen vagyok egyetérteni.

- A zenekari konszolidációs elképzelés bejelentésekor abban bíztam, hogy egy kormány végre felismerte a helyzet tarthatatlanságát.

- Nem biztos, hogy a magyar kulturális életnek használt, hogy a politika három év alatt három kulturális minisztert fogyasztott el. Így nem dolgozhattak ki hosszabb távú koncepciót. A kulturális tárca éppen ezekben a napokban kéri be az irányítása alatt álló intézményektől a középtávú terveket, mivel felismerték, hogy egy intézmény vezetője törvényt sért, amikor két-három évadra előre aláír egy szerződést, vagyis "éven túli kötelezettséget" vállal. Ezt a törvény tiltja. Eközben az előadóművészet összeomlana, ha működése nem lenne tervezhető. A tavalyi konszolidációs keret nagy segítséget jelentett az érintett nyolc együttesnek. Ez a pénz most nullára csökkent. Megszűnt. Hivatkoztak a költségvetés nehézségeire, a megszorításokra és arra, hogy ez a pénz nincs kőbe vésve. Adható, de a minisztert semmiféle jogszabály nem kötelezi, hogy adja is. Ez a döntés annak tükrében különösen lehetetlennek és védhetetlennek bizonyult, hogy ugyanez a tárca a főváros zenekarának közel négyszázmilliós támogatást ad, nyolc másik kiváló, a maga posztján nélkülözhetetlen együttesnek pedig egy fillért sem. A kulturális tárca vezetői - szembesülve a következményekkel - bejelentették, hogy nem egészen ötvenmilliót el tudnak különíteni erre a célra. Aki jártas a mi szakmánkban, tudja, hogy április-májusban ki kell lépni a porondra a következő évad bérleteivel, különben üresek lesznek a koncerttermek. A sajtó útján mindenki értesült róla, hogy a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara bejelentette, nem tud bérletet tervezni. Hasonlóra eddig csak a nagy világégések idején került sor. Arra kell gondolnunk, hogy valami nem működik a kulturális életben. A sebtében odaadott negyvenkilencmillió olyan, mint mikor a betegnek nem adják oda az aszpirint, hogy lenyelje, csak nyalogatnia szabad... Amikor a Filharmóniai Társaság Zenekara a minisztérium elé vonult tüntetni, Vass Lajos államtitkár megígérte, hogy összekaparnak még egy kis pénzt a zenekarnak, amit - tartalékok nem lévén - máshonnan kell majd elvenni. Akkor majd ott keletkezik lék a hajón. Valami itt nem stimmel. A zenei szervezetek levelet küldtek a miniszternek, amelyre eddig nem érkezett válasz. Nem tudjuk, mire számíthatnak az érintettek. Megengedhetetlen és botrányos lenne, ha bármely zenekarnak fel kellene oszlania. A Danubia Zenekar például nemrégen megérdemelten kapta a "nemzeti ifjúsági zenekar" címet, hiszen túl azon, hogy rendre érett, nagyszerű produkciókkal lép elő, a zenekari utánpótlás legfontosabb műhelye is. Ráadásul - éppen kormányzati biztatásra - korábban állandósult. Emberi egzisztenciák épültek erre a bátorításra, sokan választották, hogy főállású muzsikusok legyenek a Danubia Zenekarnál. Bár a kormányzatot jogilag valóban semmi sem kötelezi, vállalhatatlan és cinikus döntés a kulturális tárca részéről a támogatás megszüntetése.

- Az objektivitás megkívánja, hogy megjegyezzem: a "főváros zenekarának" adott támogatás nem állítható szembe azzal, hogy a többiek semmit sem kapnak, mert a Budapesti Fesztiválzenekart 2003-ban nemzeti intézménnyé minősítették, költségvetését azóta az Országgyűlés szavazza meg, az elvonásról meg most döntött Bozóki András a populáris zene javára. A Danubia Zenekar a nemzeti ifjúsági zenekar címet és az azzal járó kedvező helyzetet csupán három évre kapta meg. Nyilván senki sem vitatja, hogy megérdemelné a támogatást, de tény, hogy ez a hároméves periódus lejárt. Egyébként a világ számos helyén esik szó arról, hogy túl sok a zenekar, a polgárok nem képesek ennyit eltartani. Aztán erre hivatkozva hozzányúlnak nagy hagyományú együttesekhez.

- Igen, ezt nálunk is napról napra szajkózzák. Senki nem néz körül a világban. A Magyarország lakosságánál kisebb lélekszámú Finnországban huszonöt (!) hivatásos szimfonikus zenekar működik. Hollandiában tizenöt. Valami, amire nagyon büszkék voltunk, kicsúszott a kezünkből. A közelmúltban a Finn Zenekari Szövetség ülésén megkérdeztem, hogyan történhetett meg a finn csoda, mi az oka, hogy az elmúlt évtizedekben Finnország valósággal ontotta a jelentős művészeket? Azt válaszolták, hogy ők a hatvanas években "egy az egyben" átvették a magyar zeneoktatási modellt. Ez a sikerük titka. Ez egy másik beszélgetés tárgya lehetne, nálunk meg a közoktatásban heti egyre csökkent az énekórák száma, hivatásos együttesek lehetetlenülnek el, miközben látjuk, hogy azok az összegek, amelyeket erre kellene fordítani, az ország költségvetésében megjeleníthetetlenül csekély hányadot képviselnek csupán.

- Nézzük, mit kellene tenni: mennyi pénz kellene a tavalyi állapot fenntartására, és vajon milyen szervezeti változásokra volna szükség? Korábban a zenekari törvényt véltük csodafegyvernek. A szintén nagyon várt filmtörvényről időközben kiderült, hogy nem oldja meg a filmes szakma gondjait, ezért a törvényi rendezéshez fűzött remények sem olyan vérmesek ma már…

- Nem tudom, mennyi pénz kellene az összes zenekar működtetéséhez, de az bizonyos, hogy legalább annyi, amennyi most van, megfejelve a tavaly óta eltűnt kétszázmillióval. A túléléshez elegendő lenne a 2004-es támogatás. 1995-ben a Zenei Tanács közgyűlésén én javasoltam a törvény létrehozását. Látva azonban, hogy a filmtörvény nem hozta meg a remélt eredményeket, módosult a véleményem. Gyimesi László, a szakszervezet elnöke vezetésével dolgozták ki és tették le - immár három éve - a kormány asztalára az előadóművészek jogállásáról szóló törvény tervezetét, amely azóta is ott kering a különböző hivatalok között. Legutóbb az Országgyűlés kulturális bizottsága rendezett róla meghallgatást. Ebben a kormányzati ciklusban ebből már nemigen lesz törvény. Már csak azért sem, mert az országgyűlés éppen most hosszabbította meg a színlelt szerződések tilalmára vonatkozó moratóriumot. Vagyis konzerválják azt a helyzetet, amelyben kimondatik a törvénysértés, ám nincs szankció. A döntéshozók nem mernek ujjat húzni az érdekelt lobbicsoportokkal. Kulturált országokban viszolyognak az ilyen megoldásoktól, amelyek az adó- és járulékfizetés elkerülésére, nem pedig az előadóművész szabadságára irányulnak. Ez egyébként a zenekarok közül csak négyet érint, a többiben alkalmazotti státusban dolgoznak a muzsikusok.