Mindezt azért idéztem fel, hogy érzékeltessem: az újbóli találkozást - Beethoven B-dúr versenyművében (op. 19) - részemről valóban várakozás előzte meg: érdekelt, vajon Richard Goode, egy másik, egyéniségéhez talán jobban illő mű előadójaként felszabadultabban muzsikál-e, s mennyit képes megmutatni önmagából és a zenéből. Nos, önmagát bizonnyal megmutatta, s visszatekintve úgy érezhetjük, ez alighanem egy éve is sikerült: amit idén májusban hallottunk, olyannyira egybevágott a tavalyi összképpel, hogy nincs okom kételkedni. Richard Goode csengő hangú, pergő billentésű, gondozott technikájú zongorista (bár korántsem játszik makulátlanul - a két saroktétel technikás, gyors meneteit például kissé összekente), és pallérozott ízlésű, elmélyült kottaolvasó. De nem a szuggesztivitás bajnoka - nem az, aki felráz; nem az, aki megragad; nem az, aki mélyen a szemünkbe néz. Inkább befelé játszik, önmagának: nem lehet véletlen, hogy koncepciójában éppen az Adagio mély, gazdag, jelentőségteljes mozzanatokkal teli olvasata vált a mű súlypontjává. A gyors szélső tételekben egyébként, mint oly sokan, ő is erősen érzékeltette a klasszika Beethovent megelőző fejezeteinek ösztönző jelenlétét - a többséggel ellentétben azonban nem annyira mozarti elemekre hívta fel a figyelmet, mint inkább haydniakra. Ezért sem lepett meg, inkább szerves folytatásnak tetszett, hogy az általam hallott első koncerten ráadásként is egy Haydn-capriccióval örvendeztette meg a közönséget.

A koncert a Fesztiválzenekar idei attrakciója, a Beethoven összes szimfóniáját felsorakoztató ciklus részeként két nagy, rokon szellemű alkotással keretezte a versenyművet: FISCHER IVÁN betanításában előbb a Nyolcadikat, majd a szünet után a Hetediket hallottuk. A karmesteri értelmezés biztos kézzel mutatott a közös gyökerekre: a művek hasonló vonásait jelezte a szélső tételek markáns ritmizálása és éles, drámai tagolása, a mindig telt hangzásra törekvő, hangsúlygazdag előadás. Fischer Iván tehát vérbő, életörömmel átitatott művekként állította elénk a 8.-at és a 7.-et - és persze nem véletlen, hogy a koncert sorrendjében a két mű helyet cserélt: így a 7.-ben, a koncert fináléjában az életöröm mámorrá, az utolsó tétel önkívületi állapotává fokozódhatott.

Mégsem szeretnék egysíkúan beszámolni az est zenei tapasztalatairól. Nemcsak temperamentum, lobogás akadt ezekben az értelmezésekben. A változatosság, a színes, körüljárható olvasat érzékeltetéseként említhetném a 8. szimfónia metronómketyegést utánzó Allegretto scherzandójában hallott finoman elegáns, részletgazdag zenélést, ugyanebben a műben a Tempo di menuetto népies agogikáit, majd a fúvós triószakasz bukolikus tájképjellegét, vagy a 7. szimfónia gyászindulójában a mű ritmikai alapsejtjeként itt is jelenlévő daktilus már-már táncos (!) lüktetését. Utóbbi nem volt sem túlzás, sem tévedés: Fischer Iván archaikus tisztaságot, a gyász személyes tartalmán felülemelkedni képes, egyetemes nyugalmat adott így a tétel indításának. Az Allegretto további megformálásában pedig egy menet vízióját vetítette elénk, nagy szerepet juttatva a crescendo-diminuendo ívekben rejlő drámai lehetőségeknek. (Május 14. - Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Csengery Kristóf

Május 18-án rossz idő volt Magyarországon, Budapesten is szakadt az eső. A NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR ezen az estén két monumentális művet játszott: Brahms fiatalkori d-moll zongoraversenyét és Bruckner 4. szimfóniáját. Csak a cudar időjárást okolhatom, amiért a koncertet a Nemzeti Hangversenyterem kapacitásához képest közepes érdeklődés kísérte. Számomra ugyanis a karmester személye garanciával szolgált arra, hogy a két darab magas szakmai színvonalon hangzik el. A végeredmény azonban előzetes várakozásaimat is felülmúlta. KOVÁCS JÁNOS karmesteri munkájáról rendszerint az Operaházban alkothatunk véleményt - mozdulatkultúrája, technikája a színház sötétjében, a zenekari árok takarásában rejtve marad a kíváncsi szemek elől. Most a dirigens figyelmünk középpontjában állt, láthattuk biztonságot sugárzó, pontos és kifejező, a muzsikusok számára könnyen értelmezhető intéseit. Kovács csendes virtuóz, aki még Bruckner Esz-dúr szimfóniáját is képes kockázatmentesen, fejből elvezényelni. Erre utalt a nyugalom, amelyet a zenekari muzsikusok körében tapasztaltam. Abban is éreztem valami jelképeset, hogy mellőzte a karmesteri dobogót: egy milliméterrel sem állt magasabban zenekaránál. A zongoraverseny kíséretét pedig olyan intenzitással és fegyelemmel oldotta meg, hogy akár egy hisztérikus primadonna is ülhetett volna a zongoránál.

A 31 éves finn zongorista, HENRI SIGFRIDSSON mögött máris tartalmas múlt áll: neves tanároknál végzett mesterkurzusok, egy weimari Liszt-verseny első helyezése, a zürichi Anda Géza-verseny második helye és közönségdíja, skandináviai és finn elismerések. Életrajzában az interneten neves dirigensek és zenekarok sorát olvastam. A Brahms-versenymű nyitótételében magabiztosan, értelmesen játszott. A nyaktörő részeket könnyedén uralta, a technikailag egyszerűbb szakaszokban azonban talán túlságosan is ellazult, így olyan pontokon csúsztak be apróbb hibák, ahol erre a legkevésbé lehetett számítani. Valószínűleg zavarta hangjának karcos színezete, mely levált a zenekari hangzásról. Megmagyarázhatatlan, mi történt a tétel utolsó két percében, de váratlanul megszületett az ideális tónus, amely aztán a lassúban kárpótolt mindenért. Az elcsendesülő pianissimók tökéletesen simultak az éledező zenekar hangjaiba, egy-egy lecsengő vonósakkordból pedig szinte észrevétlenül sarjadt ki ismét a következő melódia. A fináléban nemcsak Sigfridsson erejét és technikáját figyelhettem meg, képet alkothattam formáló tehetségéről is. Stílusérzékét dicséri, ahogy a bachi, mendelssohni, schumanni hangütések keverékéből megteremtette a félreismerhetetlen brahmsi hangot. A ráadásként játszott Sibelius-tétel előadásmódjából kiderült, hogy számára a kedélybetegség zenei megjelenítése sem okoz nehézséget.

A koncert második részében Kovács János nagy tettet hajtott végre: az előadás után végre senkit sem kellett győzködni arról, hogy Bruckner valóban jelentős zeneszerző. Idehaza az elmúlt öt-hat évben ennél jobb Bruckner-tolmácsolást nem hallottam. Bruckner kényes szerző: nemcsak a rossz, az átlagos interpretációt is megsínyli. Már azt hittem, csak az olyan öntörvényű zsenik előadásaiban bízhatom, mint Jochum vagy Celibidache. Most azonban Kovács János meggyőzött: nem kell a sziklaperem széléig merészkedni ahhoz, hogy felfogjuk egy szelíd dombokkal tagolt vidék végtelennek tűnő dimenzióit. Előadásmódját mértékletesség és kiegyensúlyozottság jellemezte. A dinamikai fokozások soha nem kulmináltak velőtrázó harsogásban, a tetőpontok dramaturgiai jelentőségét így is tökéletesen érzékelhettük. Kovács általában lendületes tempóban vezényelt, nem élt az alaplüktetéshez képest nagy gyorsításokkal, lassításokkal. Irányítása alatt az egyes tételek határozottan és kerülőutak nélkül bontakoztak ki, működésbe léptek a mű belső törvényei. Brucknerrel kapcsolatban ritkán beszélünk izzó szenvedélyről, derűről, forradalomról. Most azonban a 4. szimfónia szenvedélytől izzott, a lassú tétel nem hajlott a ködös misztikára, inkább valamiféle belső derűt sugárzott, a scherzo pedig levedlette a vadász-zsánert. Végre kiderült, hogy 1880-ban e tétel triója után visszalapozni a főrészhez: valóságos forradalom. Kovács János karmesteri teljesítményében muzsikusi nagyság nyilvánult meg, a zenekar pedig az évad során tapasztalt egyik legjobb formáját nyújtotta. (Május 18. - Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Molnár Szabolcs

A tapasztalat azt mutatja, Verdi Requiemje nehézség nélkül bűvöli a pénztárablakok fölé a minden jegy elkelt táblát. Azon az estén, amelyen RICCARDO CHAILLY vezényelte a művet a milánói GIUSEPPE VERDI SZIMFONIKUS ZENEKAR ÉS ÉNEKKAR élén, mégsem telt meg a Nemzeti Hangversenyterem: egy második emeletre száműzött kritikus magasleséből sok üres széket láttam a földszinten, és még többet az első emeleten. A koncert megérdemelte volna az élénkebb érdeklődést: a Requiem ezúttal méltó előadásban szólalt meg. Visszagondolva egy korábbi kudarcra, Joshua Bell és a St. Martin in the Fields Kamarazenekar kínosan foghíjas nézőtér előtt lezajlott áprilisi estjére, a Művészetek Palotája menedzsmentjének érdemes lenne átgondolnia, hol kerül homokszem a közönségszervezés gépezetébe.

Riccardo Chailly aligha tartozik a karizmatikus karmester-egyéniségek közé, de tudatos művész, kitűnő muzsikus és idegen tőle a vulgarizálás szelleme. Nem mintha liturgikus zeneként vezényelné a partitúrát: tisztában van a drámaiság, sőt az operaműfaj domináns jelenlétével. Az Asz-dúr Libera animas hatnyolcada például úgy ringatózik a pálcája alatt, mint valami érzéki barcarola egy szerelmi jelenetben. Olvasatát azonban a hatásosság mellett méltóság és tartás jellemzi. Amit ezen a kereten belül érvényesít, elég ahhoz, hogy a mű lehetőségei felragyogjanak. Sok színt, leleményt mutatott fel vezényletével az előadás, melynek hallgatója elsőként a kórus kvalitásaival szembesült. Chailly a pianókat, sotto vocékat gyakran dallamos suttogásként értelmezte: requiem aeternam - mondja a vonósok bevezető a-moll dallama után a kórus, és valóban úgy érezzük, hogy nem énekel, hanem fojtott hangon könyörögve, intonáltan beszél. Ez az effektus azonban (mellyel később is többször találkoztunk, például - érthető módon - a Quantus tremor szakaszban) nem válik olcsó naturalizmussá, mivel ROMANO GANDOLFI karigazgató énekesei kiválóan képzett zenészek, előadásukban a Verdi-requiem énekkari szólamai olyan hangminőséggel, olyan plasztikusan és árnyaltan hangzanak fel, ahogyan ezt a művet Kodály és Bárdos országában ma hazai énekkartól nem hallani.

A szimfonikus együttes is kitűnő. Csak a reális értékítélet kedvéért emlékeztetek arra, hogy a Tavaszi Fesztiválon Zubin Mehta vezényletével itt járt a Firenzei Maggio Musicale Zenekara - nos, náluk a milánói Verdi Zenekar sokkal jobbat nyújtott. Hallatlanul szuggesztív, egyszerre félelmet keltő és abszolút pontos volt hangszereiken a mágikus timpani- és nagydobütésekkel központozott Dies irae, és fenségesen ünnepi, ércesen tiszta a Tuba mirum, melynek megszólaltatásakor a karmester indokoltan használta ki a Nemzeti Hangversenyterem tágas belső tere nyújtotta lehetőségeket.

A négy szólistáról beszámolva elsőként azt kell megállapítania a kritikusnak, hogy a menedzserek ezúttal figyelembe vették az aranyszabályt: egy oratorikus mű vokális kvartettjét azonos nagyságrendbe tartozó művészekkel kell előadatni. Ez itt és most megvalósult: a Verdi-requiemben hallott négy muzsikus mind kvalitásos hang, formátumos egyéniség. MASSIMO GIORDANO ugyan olykor engedett bizonyos olaszos tenormanírok - rácsúszások, megcsuklások - kísértésének (ezt példázta mindjárt legelső szólója a Kyriében), ám ilyesmihez valóban csak elvétve folyamodott, s még ezért is kárpótlást nyújtott, hogy a négy énekes közül ma az ő hangja a legdélcegebb, a teljes sértetlenség állapotát élvezi. A szopránnal eleve mostohán bánik Verdi a Requiemben: kevés figyelemreméltó megszólalást juttat számára, s LUBA ORGONÁŠOVÁ hangja ezekben is kissé megfakultnak, vivőerő dolgában fáradtnak mutatkozott - viszont egyetlen pillanatra sem lehetett kétségünk az énekesnő kultúrája, kifinomult ízlése, arányérzéke felől. A legtöbbet talán a basszustól és a mezzoszoprántól kaptuk ezen az estén: FERRUCCIO FURLANETTO hangja sűrű, sötétvörös óbor, megszólalásaiban nemcsak a Mors stupebit szavaknál, másutt is mindig ott a fenyegető félelem jelenléte. Az est legszebb pillanatait megteremtő MARIA JOSÉ MONTIEL pedig képes volt egyesíteni énekében az átszellemültséget és a szenvedélyt, dallamvonalait olyan széles ívekbe fogta és olyan személyes tónussal, szuggesztivitással telítette, mint ahogyan azt a Dies irae Liber scriptus-áriájában tapasztaltuk tőle.

Sok értékes mozzanat érdemelne még említést. A mű elején, a Requiem tételben az Et lux perpetua felhangzásakor a kórus bensőségesen telt tónusa, a hangzás lágy tisztasága. A Querens me sedisti lassus megindítóan könyörgő szoprán-mezzo duettje. A Sanctus súlyos és mégis mozgékony harmóniatömbjei. Az Ingemisco tenorária lírát és heroizmust egyesítő tartalmassága. Az obligát hangszeres kísérőszólamok mindig finom, kommentárszerű jelenléte. A négy szólista énekének intonációs biztonsága és kidolgozott dinamikai arányai a kíséret nélkül magukra maradó, nehéz a cappella részletekben. Mégis, azt hiszem, aki jelen volt ezen az estén, emlékként a részletek helyett alighanem egy átgondolt és ihletett Verdi-requiem egészének élményére emlékezik. (Május 24. - Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Csengery Kristóf

Richard Strauss 1886-ban (23 évesen) komponált művével, egy ritkán játszott szimfonikus költeménnyel indította évadzáró koncertjét a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR. A Macbeth - melyet korábban sem koncerten, sem felvételről nem hallottam - állhatna egy hasonló című opera vagy színdarab élén is. Amit Liszt szimfonikus költeménnyé bővített, Strauss klasszikus formálású operanyitánynyá alakította vissza. Strauss témái már egyértelműen Wagner utáni képletek, de ez az anyag itt újra egy kétértelműségektől és csavaroktól mentes, tiszta szonátaformában jelentkezik. KOCSIS ZOLTÁN vezénylése nyomán mindkét elemet - a zenei tónust és a formálás fegyelmét - könnyen azonosíthattuk. Előbbiért Kocsis nem riadt vissza még a rücskösebb felületek, a partitúra nyersen fogalmazott lapjainak kiemelésétől sem. Meggyőző volt, ahogy a témakaraktereket valóban karakteressé - szabálytalanná, olykor kifejezetten elrajzolttá - alakította. A tempó - bár nincs összehasonlítási alapom - ezúttal is élénknek tűnt, a formaérzethez pedig döntően hozzájárult, hogy az egyes szakaszok szellősen illeszkedtek egymáshoz. Így a lendület sodrása mellett arra is felfigyelhettünk, hogy mindenre maradt idő. Ez a tágas, lélegző és természetes előadásmód a szünet után Brahms 2. szimfóniájában is visszatért, izgalmas pillanatokat eredményezve. Mint a koncertévad során több alkalommal, most is meg kellett állapítani: érdemes a megszokott repertoáron túlnézni, felfedezve-felfedeztetve egy-egy ritkán játszott művet.

Prokofjev 1. hegedűversenye (op. 19) a szerző népszerű kompozíciói közé tartozik, gyakran szólal meg a koncertpódiumokon. A darab szólistája, a 23 éves ILYA GRINGOLTS, úgy sejtem, nem egykönnyen engedi majd, hogy sztárt faragjanak belőle. Nem először tapasztalom, hogy egy-egy ifjú sztárjelöltnek már puszta megjelenése is eltér a reklámfotósok által készített képektől. A törékeny alkatú orosz hegedűművész hiába növesztett szakállat, egy érettségi előtt álló, félszeg fiatalember megkapó bájával jött be a színpadra. Elfoglalta helyét, és szinte mozdulatlanul végigjátszotta a koncertet. Arca nem rángatózott, tekintete nem csillogott gyanúsan, tömött, göndör haját egyszer sem rázta meg. Észrevétlen maradt. Tökéletes egyetértésben zenélt Kocsissal, aki készséggel elfogadta és követte a hegedűs introvertált előadásmódját. A versenymű nem a kevés fortéról, hanem az ezer árnyalatú pianissimókról szólt: Gringolts megmutatta, hányféleképpen lehet köddé válni. Máskor azt az érzést sugallta, hogy a darabot jó ötven évvel később írták. Nem volt igazán hatásos ez az interpretáció (fájjon a feje a sztárcsinálónak), még a virtuóz mutatványnak beillő középső tétel is határozatlan nosztalgiát sugárzott. Első benyomásom az volt, hogy szép hangon ugyan, de megfoghatatlanul szólalt meg a darab. Ez az érzés két-három nap múltán visszájára fordult: a hegedűversenyre egyre nyugtalanabbul gondoltam, végül az egész koncertből szinte csak erre tudtam visszaemlékezni. Ilyen elhúzódó és kései reakciót korábban nem tapasztaltam, Gringolts ügynöke nyilván nem is a magamfajta koncertlátogatóra épít. A hegedűs a szünetben átöltözött, és beült a nézőtérre, meghallgatni Brahms 2. szimfóniáját. Az az érzésem, nagy muzsikus válhat még belőle. (Május 26. - Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Molnár Szabolcs

Egy koncert rangját általában jól mutat- ja, hogy a szakmai elitből hányan kíváncsiak rá. Június elején a magyar zenei élet számos kiemelkedő személyisége jött el a Zeneakadémiára, ahol NICHOLAS CLAPTON, az itthon is jól ismert angol férfialt doktori hangversenyére került sor. Aligha tévedek azonban, ha feltételezem: a kitüntető figyelem ezúttal nemcsak neki szólt, hanem az őt kísérő DOBSZAY LÁSZLÓ-nak is. Dobszay bizonyosan egyike a legsokoldalúbb hazai muzsikusoknak, de zongoristaként csak egészen kivételes esetekben hallható. Például olyankor, amikor Claptonnal működik együtt.

Nemcsak a fellépők személye miatt ígérkezett azonban különlegesnek a hangverseny, hanem az általuk összeállított program okán is: öt Purcell- és hat Schumann-dal az első részben, majd Haydn-dalok és Bartók Ady-dalai a szünet után - férfialt fekvésben. E műsorral szokatlanul nagy kihívás elé állították magukat a művészek: egyetlen este négy teljesen különböző zenei világot kellett megjeleníteniük, amelyek - többek közt - részben eltérő énektechnikát és előadói habitust követelnek meg. Ráadásul (a Bartók-művet leszámítva) lemondtak arról a Haydn és Schumann esetében is kínálkozó lehetőségről, hogy egy-egy teljes dalciklust szólaltassanak meg; ehelyett vállalták az életműben való - természetszerűleg szubjektív - válogatás kockázatosabb feladatát. Jól tették. Az egymás után következő dalok így végül is nagyobb változatosságban, ugyanakkor egymást erősítve mutatták be egy-egy zeneszerző sokféle arcát. Rá kellett döbbennünk: nem ismerjük eléggé Purcellt, de talán Haydn életművében sem becsüljük kellőképpen a dalműfajt. Az angol komponista merész harmóniai fordulatai, virtuóz és expresszív énekszólama révén ejt ámulatba, Haydn kései, Londonban komponált canzonettái és különálló dalai pedig kifejezésbeli gazdagságuk és formai tökéletességük alapján sorolhatók a szerző remekművei közé.

Ahogy belépett Nicholas Clapton és Dobszay László a Zeneakadémia pódiumára, az volt az érzésem, két teljesen ellentétes művészegyéniség érkezett. Egyikük választékos eleganciával öltözött, fesztelen világfi, aki a színpadon van csak igazán elemében, másikuk ingujjban játszó, a deszkákon láthatóan kissé idegenül mozgó, szinte morózus úr. Az első néhány taktus alatt azonban kiderült: a zenéről valószínűleg nagyon hasonlóan gondolkodnak. Mindkettejük muzsikálását nagyfokú szellemi igényesség, érzékenység és nyitottság jellemzi. Előadásukban olyan módon vált élményszerűvé egy-egy hangnemváltás, késleltetés vagy ritmikai játék, ahogyan csak az igazán nagy művészekében. Ugyanakkor mi sem áll távolabb tőlük, mint a hatás keresése - valószínűleg akkor sem játszottak volna másképp, ha otthon, négy fal között muzsikálnak. E puritán szemlélettel magyarázom, hogy a Haydn-dalok után is maradt még bennem némi hiányérzet: azt a bizonyos "nagy pillanatot", a "lehellet megszegik" érzését hiányoltam, melyet végül az Ady-dalok lendületes, átélt interpretációja hozott meg ezen az estén. (Június 3. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem)

Kerékfy Márton

A hangversenytermi évad legvégén a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR Beethoven szimfóniáit bemutató sorozata is záró estjéhez érkezett. Két terjedelmes, viszonylag ritkán hallható, nagy mű került egymás mellé ebben a programban - magam legalábbis a koncertre készülődve elgondolkodtam azon, milyen régen hallottam utoljára hangversenyteremben a Pastorale-szimfóniát. A Kilencedikkel persze más a helyzet: az emblematikus tartalmakat hordozó mű, mint a legújabb kori kultúra egyik megkerülhetetlen szimbóluma, újra és újra elhangzik - de persze (súlya, terjedelme és nehézsége okán is) jóval ritkábban, mint az "átlagos" Beethoven-szimfóniák.

Nem nehéz megfogalmazni, mit sugallt a hallgatónak FISCHER IVÁN olvasata a 6. szimfónia előadásakor. Ha egy hónappal korábban a karmester a 7.-et és a 8.-at úgy vezényelte, hogy a művek feszültségeivel és kisüléseivel minduntalan arra figyelmeztetett, működő vulkán tetején lépdelünk, most azt mutatta meg, milyen az, mikor egy terjedelmes szimfóniának még az energikus saroktételei is békések-szelídek. Betanításában a Pastorale-szimfónia nyitótételében feltűnt a mérsékelt tempó, a lekerekített frazeálás, és az a sajátos képesség, amely még a legnagyobb dinamikai kitárulásokhoz érve is megőrzi a textúra puhaságát. Mondhatni, Fischer a mű dramaturgiai ívét "a lágyságtól a lágyságig" el- és visszajutva rajzolta meg, hiszen keze alatt a nyitótételre (Vidám érzések ébredése falura érkezéskor) rímelve a finálé szélesen daloló Pásztoréneke is mentes volt mindentől, amit egy átlagos szimfónia-saroktétel feszesség, keménység, harcias energia terén felmutat. A második tétel Patakparti jelenete a karmester koncepciójában külön nyomatékot kapott - ennek kedvéért ültette a tétel két fúvós "madár-szólistáját" előre, a vonósok közé. Ami pedig a kontrasztot illeti, erről is gondoskodott Fischer Iván. A saroktételek lágy héján belül bőven mutatott fel temperamentumot a szokottnál is népiesebben értelmezett scherzo Vidám paraszti mulatsága, valamint a finálé előtt kibontakozó Vihar drámai-plasztikus megjelenítése - a karmester ez utóbbi hangsúlyait is bátran vette élesebbre a szokottnál.

Érdekes módon a 9. szimfónia első három tétele a tempók kialakítása, a karakterek megformálása, a műfaji hangsúlyok elhelyezése dolgában nem tért el a konvenciótól - inkább azt nyugtázhattuk, hogy egy érett és letisztult, gazdag karmester-egyéniség munkájának élvezetes eredményét halljuk. A nyitótétel nagyszabású születészenéjét erő és tartás jellemezte, démoni volt a scherzo, és tiszta humánummal emelte dallamait egyre magasabb régiókba Fischer vezényletével az Adagio molto cantabile. Mindez vonzó volt, joggal nevezhetem felemelőnek is - de talán nem nevezném olyan zenélésnek, amely megmarad az emlékezetben. Viszont, azt hiszem, az Örömódára, ahogyan ezúttal megszólalt, sokáig fogok emlékezni. Nem elsősorban a négy kitűnő szólista miatt, noha Fischernek sikerült nemes hangmatériájú, kulturált énekesekből elegánsan homogén kvartettet összeállítania. Ám ők sem nyújtottak tökéleteset (kérdés: el lehet egyáltalán énekelni tökéletesen a 9. szimfónia vokális szólamait?): SERGEI LEIFERKUS nagyszabásúan, de darabosan formálta meg a basszus bevezető recitativóját; az alt, KATHARINA KAMMERLOHER kitűnően helytállt, de a mindig vonzón intelligens és kulturált szoprán, RUTH ZIESAK és az érces hangmatériájú tenor, ZORAN TODOROVICH hallhatóan küzdött a magasságokkal. Híréhez-rangjához méltón szerepelt a MAGYAR RÁDIÓ ÉNEKKARA (karigazgató: STRAUSZ KÁLMÁN), a tétel meghatározó élménye azonban Fischerhez kapcsolható.

A karmester ezúttal ismét tökéletes biztonsággal telibe talált valamit; megvalósított egy ötletet, mellyel rendkívüli mértékben megnövelte a hallgató élményét. Az Örömóda kórusát a karzatra ültette, a három harsonást még magasabbra, az orgonasípok alá, a négy szólista azonban egészen a basszus-recitativo előtti pillanatokig láthatatlan maradt. Ekkor hirtelen sürgés támadt: pódiumra léptek és elfoglalták helyüket a kvartett tagjai, velük együtt pedig jobbról és balról sok-sok muzsikus áramlott a színpadra: bőgősök (velük 12-re emelkedett a szólam létszáma!), hegedűsök, különféle fúvósok (fagottosok, fuvolások, oboások). Ezek két oldalt, félkaréjban felsorakoztak a zenekar szélén, és a továbbiakban a tuttit erősítették. Jelenlétük, noha zenei funkcióval is bírt, hiszen diadalmasan felerősítette a hangzást, elsősorban mégis mint látvány hatott. Mi ez? - kérdezte magában a hallgató, s azonnal felelt is: színház! Fischer Iván, mint kiváló színházi ember, olyasmit tett, ami a hangzás terén nagy nyereséget hozott (s az új teremben már pusztán emiatt is érdemes volt megvalósítani), de azt a bátor művészi döntést is magába foglalta, miszerint a karmester merheti az Örömódát színpadi szertartásként értelmezni. A sereglés, a pódiumra érkező és (ez fontos:) állva maradó játékosok csatlakozása mind akusztikus, mind vizuális értelemben beteljesítette azt, amit egyetlen szóval katarzisnak nevezünk. Mindig boldogság, ha a 9. szimfóniát hallhatom, mert minden rendű és rangú okosokkal ellentétben én ezt a zenét nem tartom sem "problematikusnak", sem kompozíciósan "megoldatlannak" - csupán kimeríthetetlennek és csodálatosnak. Katarzist azonban csak néha-néha élek át a művel találkozva - a megrendülésben legtöbbször maguk az előadások akadályoznak meg. Most tetőtől talpig elborítottak az apró tűszúrások, ellenállhatatlanul magával sodort a ritka érzés. (Június 10. - Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Csengery Kristóf