Május 29., vasárnap

"Barokk maraton" - hirdették a szervezők a fesztivál nyitónapját némi anakronizmussal, s ha nem futtattak is a zenészekkel 42 kilométert, sikerült hellén hőséget varázsolniuk a Zeneakadémia nagytermébe, ahol Philip Pickett és együttese, a New London Consort néhány órán belül két koncertet adott különböző műsorral, ami, tekintettel a teremben uralkodó klímára, önmagában is tiszteletre méltó teljesítmény.

A délutáni koncerten kevéssé ismert 17. századi angol kamara- és szólódarabokat, többek között Paisible, Playford, Williams és Purcell műveit játszották magas színvonalon, de nem minden pillanatban magával ragadóan. A historikus kamaraegyüttesek többségéhez hasonlóan a New London Consort tagjai is rokonszenvesen közelítenek a zenéhez, akkor is jelen vannak és figyelik egymást, amikor éppen nem játszanak, s számukra szemmel láthatólag nem vált rutinná a mindennapi - sőt napi két - koncert. Philip Pickett, a barokk furulya egykori sztárja maga is beállt a zenészek közé, s nagy lelkesedéssel játszotta a zenei szempontból vegyes minőségű darabokat.

Pickették célja a korabeli angol zeneélet sokszínűségének bemutatása volt, s e célnak maradéktalanul meg is feleltek, amiben nagy szerepet játszott a kitűnő csembalista, David Roblou, és a nagy virtuozitásról és zenei érzékenységről tanúbizonyságot tevő hegedűs, Pavlo Beznosiuk. A hangversenyt Playford kortárs népdalokra írott, vaskos humorú művével zárták, melynek során az együttes tagjai kis híján táncra perdültek, a súlyos ütemrészeken hatalmasakat dobbantva a Zeneakadémia csodálkozó színpadán. Szórakoztató koncert volt egy zenei szempontból hallatlanul gazdag korszakból, bár ahogy a zenét hallgatva csendben folyt rólam a veríték, azon járt az eszem, hogy e művek autentikus közege mégiscsak egy 17. századi külvárosi angol kocsma, ahol az esztétikai és kulináris élmények még nem szakadtak le egymásról, vagyis a zenehallgatás természetes velejárója volt egy korsó hideg sör.

Még aznap este a két oboással és öt énekessel kiegészült együttes Händel népszerű masque-jával, az Acis és Ga-lateával folytatta a "barokk maratont". Az 1718-ban Chandos hercege számára írott mű a jóképű ifjú Acis, a tengeri nimfa, Galatea, és a rettentő küklopsz, Polyphemus szerelmi háromszög-történetét dolgozza fel, s bár szólistákat és kórust is alkalmaz, Philip Pickett rövid ismertetője szerint az eredeti változatot pusztán öt énekessel adták elő, így ők is ezt a gazdasági és zenei szempontból egyaránt előnyös verziót követték.

Különös élmény volt a nagy énekkultúrájú angol szólistákat hallgatni, kórusként ugyanis tökéletesen szóltak, amikor azonban szólószerephez jutottak, egyszerre mintha megfakult volna a hangjuk, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a mű első felének előadása meglehetősen laposra sikeredett. Nem arról van szó, hogy ne énekeltek volna mindvégig tisztán és mély zeneiséggel - egyszerűen a drámai műfajokhoz elengedhetetlen színpadi jelenlét hiányzott az előadásukból. Az Acis szerepét éneklő Andrew King már feltehetően énekesi pályája alkonyán jár, a Galateát éneklő Julia Goodingnak pedig talán csak rossz napja volt. Vagy csak rossz másfél órája, mert a koncert második felében azután minden megváltozott. Talán hálásabb is az akciódús második felvonás, hiszen ekkor lép színre a kikosarazott és feldühödött Polyphemus, hogy egy hatalmas sziklával agyonzúzza riválisát, de nemcsak a cselekmény felgyorsulása, hanem a Polyphemust megszemélyesítő Simon Grant tökéletes és hallatlanul drámai előadása is nagyot lendített a produkción. Megrázó volt Galatea és a kórus szelíden szomorú gyászéneke, és csodálatosan szólt a legnagyobb händeli kórusokkal egyenrangú, sajnálatosan kevéssé ismert zárótétel.

A zenekar játéka vegyes benyomást keltett. A már délután is kitűnően szereplő csembalista valószínűleg ismét remekül kísérte volna a zenekart, ha az első részben nem teszi értékelhetetlenné játékát rakoncátlankodó kottája, amely a csembaló kottatartójának dőlésszögét kihasználva újra és újra úgy döntött, ő inkább pihen, s tíz másodperces rendszerességgel be akart csukódni. Egy idő után Acis és Galatea egymásra találásánál izgalmasabbnak tűnt David Roblou reménytelen küzdelme a kottájával, s e küzdelemben az első felvonás folyamán sajnos végig a csembalista maradt alul. A két oboás inkább visszavetette a színvonalat, semmint emelte volna, gyakori intonációs hibáik olykor a hegedűsökre is hatottak, s bár ezzel együtt is vállalható volt a produkció, biztos vagyok benne, hogy Philip Pickett-től és a New London Consorttól fogunk még hallani jobb előadást.

Május 31., kedd

A Budapesti Történeti Múzeum alatt megbújó varázslatos hangulatú gótikus teremben a gombamód szaporodó, nyugati típusú, kis létszámú hazai énekegyüttesek egyik legkiválóbbja, a Voces Aequales adott különleges koncertet Győri István lantművész társaságában "Chansonok és madrigálok Bakfark Bálint lantfantáziáiban" címmel. Közismert tény, hogy a politikatörténet szempontjából meglehetősen viharos 16. század legjelentősebb magyar zenésze és zeneszerzője Valentin Bakfark volt - akit csak a May Károlyok és Verne Gyulák keresztapjának számító 19. század nevezett Bálintnak. Bakfark korának legelismertebb lantvirtuózaként számos udvarnak dolgozott, s élete során egész Európát beutazta, amit jól dokumentál, hogy életművének több mint kétharmada intavoláció, vagyis korabeli vokális művekből készített lantátirat. Ezekből válogatott a koncert, melyen többek között Arcadelt, Mouton, Verelot és Josquin chansonjai és madrigáljai hangzottak el a belőlük készített Bakfark-átirat társaságában.

A hat fiatalembert (Bárány Péter, Gavodi Zoltán, Gyulai Csaba, Koncz András, Mizsei Zoltán, Demjén András) számláló együttes bármelyik világhírű kamarakórussal felvehetné a versenyt: nevükhöz híven valóban egyenlő hangokról van szó, hangzásuk tökéletesen homogén, s bár az est során akadtak kisebb bizonytalanságaik, lenyűgöző magabiztossággal és természetességgel énekelték az olykor meglehetősen komplex műveket. A koncert közepén elhangzott ötszólamú Josquin-chanson (Faulte d'argent) pedig szó szerint hátborzongató élményt jelentett.

Győri István lantjátéka ezzel szemben nem volt igazán meggyőző. Csodálatos pillanatok váltakoztak banális bakikkal, hangszerének bensőséges hangját túl gyakran zavarták meg a játékából fakadó, oda nem illő zörejek, s bár hallatszott, hogy otthon érzi magát Bakfark világában, nem miatta marad emlékezetes a hangverseny. Sokkal inkább attól, hogy a nagyszerű zenék élményén túl zenetörténeti összefüggésekbe is beleláthatott az ember: egy olyan korszakba, amikor Európa legjelentősebb zenéi már keletkezésük után néhány évvel eljuthattak a szerencsésebb magyarországi udvarokba.

Június 1., szerda

A világhírű csembalista, Christophe Rousset és együttese, a Les Talens Lyriques éppoly kevéssé ismert Magyarországon, mint az alaprepertoárjuknak számító 17-18. századi francia zene. Pedig Rousset a régizene-mozgalom harmadik nemzedékének egyik legfoglalkoztatottabb művésze, a Leonhardt-tanítvány Bob van Asperennél tanult, s számos jelentős díjat kapott Rameau és Couperin összes csembalóművének felvételéért. Fiatal együttesével először járt Magyarországon, s megdöbbentő intenzitású zenélésükkel bizonyították, hogy a nagy holland-francia régizenei hagyomány méltó kezekben él tovább.

A csembaló mellől dirigáló Rousset jazz-zenészeket megszégyenítő energiával ug-rik neki hangszerének, s rántja magával könnyen feltüzelhető partnereit a közös zenélés örömébe. Félreértés ne essék: ha arra van szükség, zenélésük hallatlanul kifinomult, ám a nyugodt felszín alatt állandóan fortyogó energiák egy-egy pillanatban félelmetes erővel törnek a felszínre. Continuo-játékosként pedig Rousset felülmúlhatatlan: a ritmikailag óramű pontosságú, gazdagon felrakott csembalószólam ritkán hallható minőségben kel életre a keze alatt - nem tudom, mikor szólt így utoljára a Filharmónia sokat megért hangszere.

A műsorban egy Händel-triószonáta (op. 5., no. 4) és egy Alessandro Scarlatti-kantáta (Arianna) mellett 17-18. századi francia darabok hangzottak el, J-M. Leclair, M. Montéclair és Lully művei, ám a legnagyobb élményt a koncertet nyitó néhány M. Lambert-ária jelentette. Nem elsősorban azért, mert Lully apósának zenéjéről csak azt tudom írni - bármily kevéssé szeretem is e kategóriát -, hogy "méltatlanul elfeledett", hanem mert a közreműködő Céline Scheen (szoprán) felejthetetlen alakítást nyújtott e néhány áriában. Túl azon, hogy Céline Scheen gyönyörű nő, hogy tökéletes technikával énekel, hogy minden egyes szó tökéletesen érthető az előadásában, olyan mélyen átéli a zenei-drámai történéseket, hogy egy-egy tragikusabb pillanatban azt hittem, pályafutása itt, Budapesten, a szemünk láttára fog véget érni. Amiért igazán kár lett volna.

Június 3., péntek

Ha az 1600 körüli Anglia két legjelentősebb lantjátékosa és dalszerzője, John Dowland és Robert Johnson háromszáz évvel később született volna, most mindkettejüket Franz Schubertként tartaná számon az utókor: amit ez a két szerző leírt, azt egyetlen dalszerző sem múlta felül a későbbiekben, ahogy minden gazdagsága ellenére a drámairodalom se volt képes lényegileg újat nyújtani Shakespeare után. Az ő műveikből válogatott a régizenei körökben jól ismert Carolyn Sampson (szoprán) és Matthew Wadsworth (lant).

Dowland és Johnson rendkívül egyszerű dalai hallatlan erővel ragadnak meg egy-egy hangulatot, bár tematikájuk nem túl változatos: jó eséllyel tippelhettünk, hogy ha épp szerelmes dalt hallottunk, akkor a következő dalban vagy újra a szerelemről vagy a halálról és az elmúlásról lesz szó. De talán ebben sem változott sokat a későbbi dalirodalom. Matthew Wadsworth - bár játéka nem volt makulátlan - lenyűgöző fantáziával és szabadsággal kísérte Carolyn Sampson éteri hangját, s bár az estnek a dalok között szóló lantműveket is előadó Wadsworth volt a főszereplője, a hangverseny mégis Carolyn Sampson miatt marad felejthetetlen. Ahogyan a világtalan lantjátékost a színpadra kísérte, majd székére ülve, kezében egy aprócska kottakönyvvel mosolyogva figyelte, amint partnere egy Dowland-prelúdiummal megkezdi a koncertet, ahogyan pusztán sugárzó személyiségével elvarázsolta a közönséget, azt éreztem, akár énekelnie sem kellene. Aztán természetesen énekelni kezdett, a helyén ülve, olykor a kottás könyvecskébe pillantva, tökéletes technikával, hallatlanul finom hangon, megdöbbentő pianissimókkal a magasabb regiszterekben, ám előadása épp attól volt oly magával ragadó, hogy semmi jelentősége nem volt annak, miként énekel. Ott ült a színpadon egy világtalan lantos, mellette egy varázslatos nő, és másfél órán keresztül a szerelemről és a halálról meséltek a körülöttük ülőknek.

Június 4., szombat

Miközben az egész világ a 2006-os Mozart-évre készül, még a zenésztársadalom is észrevétlenül siklik el Luigi Boccherini halálának kétszázadik évfordulója fölött. A Máté Balázs vezette, korabeli hangszereken játszó Tomasini Vonósnégyes (Paulik László, Rácz Erzsébet, Posvanecz Éva, Máté Balázs) szembeszállva a közízléssel, kitűnően összeállított Boccherini-estet adott a Budavári Városháza mérhetetlenül visszhangos fedett belső udvarán.

A fiatalkori c-moll vonósnégyest (op. 6, no. 2) a borzasztó akusztikai körülmények miatt csak nehezen voltam képes befogadni, a kései D-dúr kvartett-tétel (op. 64, no. 2) előadására azonban már sikerült megszoknom a viszonyokat. Ez utóbbi valóban nagyszerű zene, bár néhány suta zeneszerzői megoldás (például a nagyszabású, kitűnően felépített tételt kurtán-furcsán lezáró jelentéktelen kóda) jelzi, hogy Boccherinit miért nem a legjelentősebb szerzők között tartja számon a zenetörténet-írás. A Janzsó Györggyel (bőgő) kiegészült kvartett ezután az egyik legismertebb Boccherini-művet, az "Éjszakai őrjárat Madridban" alcímet viselő C-dúr quintettinót, majd a szünet után Kertesi Ingriddel Boccherini Stabat Materét adta elő. Ez utóbbi mű is számos nagyszerű részletet tartalmaz, egészében mégis az volt a benyomásom, hogy olykor kissé bőbeszédű, s kevesebb van benne, mint amennyit mutat magáról.

Ezzel együtt kitűnő koncertet hallottam, ami elsősorban az előadók teljesítményének köszönhető. A Tomasini Vonósnégyes tagjai kivétel nélkül nagyszerűen játszottak, érzékenyen figyeltek egymásra, dinamikai skálájuk óriási, hangszeres tudásuk feddhetetlen, lelkesedésük pedig irigylésre méltó. Kertesi Ingrid olykor talán feszültebb volt a kelleténél, de a tőle megszokott magas színvonalon énekelt, tiszta hangon, világos formálással. Azt pedig, hogy Boccherini nem Mozart, végül is előre lehetett tudni.

Június 5., vasárnap

Johann Peter Salomon, a 18. század végének jelentős hegedűművésze és impresszáriója, Haydn londoni útjainak szervezője volt a vasárnap esti koncert főszereplője, és természetesen maga Haydn, akinek három kései szimfóniája hangzott el Salomon kamarazenei átiratában, a magyar származású Kati Debretzeni és együttese, az Ensemble Florilegium előadásában. Tudvalevő, hogy miután Haydn élete legnagyobb sikerét aratta Londonban, a két londoni koncertsorozatra írott 12 szimfónia jogát eladta Salomonnak. Mivel a Haydn-zenéért rajongó Angliában viszonylag keveseknek állt rendelkezésére szimfonikus zenekar, Salomon kamarazenei átiratokat jelentetett meg a szimfóniákból 1798-ban, s a vasárnap esti koncerten ezek közül hallhattuk a 93. D-dúr, a 95. c-moll, és a 101. D-dúr ("Óra") szimfóniát.

Hadd szögezzem le előre: az Ensemble Florilegium tagjai - a rendkívül lagymatagon és alig hallhatóan játszó fortepiano-játékostól eltekintve - kitűnően zenéltek. Tökéletesen együtt voltak, a historikus együttesek legjobbjaihoz hasonlóan minden artikulációt, minden zenei gesztust kristálytisztán kidolgoztak, játékuk mégis spontánnak hatott, a csellista Jennifer Morsches és az első hegedűs Kati Debretzeni pedig egészen kivételes zeneiségről tett tanúbizonyságot, a koncert - néhány kivételes pillanattól eltekintve - mégis egyszerűen unalmas volt, mert nem szólaltak meg a művek. Haydn ugyanis - bármily meglepő - szimfóniáit szimfóniaként komponálta meg, kamarazenéjét pedig kamarazeneként, s a különböző idiómák között a 18. század végén már nem volt olyan zökkenőmentes az átjárás, mint néhány évtizeddel korábban, például Bach zenéjében.

Hogy Salomon mennyiben tehető felelőssé ezért, vagyis hogy milyen hangszerelő volt, s hogy miért éppen vonósnégyesre, fuvolára és fortepianóra írta át a szimfóniákat, annak vajmi kevés a jelentősége, tekintettel arra, hogy műkedvelők számára, házi zenélésre, nem pedig nyilvános előadásra készítette az átiratokat. Minden tiszteletem a historikus együtteseké, melyek kuriózumokat ásnak elő a 18. század végéről, annak azonban semmi értelmét nem látom, hogy csak a különlegesség kedvéért lemezre vegyenek és hangversenyen adják elő nagy művek ily módon életképtelen átiratait.

A koncerten a fentiek mellett elhangzott még Haydn és a 11 éves Mozart egy-egy koncertáriája (Quando la rosa, Hob. XXIVb:3; illetve Conservati fedele, K. 23), Elizabeth Cragg kevéssé izgalmas előadásában. Cragg aprócska hangja olykor még a kamaraegyüttesen sem jött át, s bár tisztán énekelt, túlzott vibrátója elütött az Ensemble Florilegium játékmódjától, drámaiságnak pedig még a nyomát sem lehetett felfedezni az éneklésében. Remélem, hogy a kitűnő együttes mihamarabb újra Budapestre látogat, immár egy nemcsak zenetörténeti, de zenei szempontból is izgalmas műsorral.

Június 8., szerda

A Régi Zene Fórum záró koncertjére a historikus előadói gyakorlat egyik legjelentősebb alakja, Roger Norrington, és a Végh Sándor szárnyai alatt legendássá váló együttes, a Camerata Salzburg érkezett Budapestre Eredeti műsorukat az énekesnő, Sybilla Rubens megbetegedése miatt megváltoztatták, de a szerzőhöz szerencsére ragaszkodtak, így végül Bach 5. és 6. Brandenburgi versenyét (BWV 1050, 1051), a híres d-moll kéthegedűs versenyművet (BWV 1043) és a C-dúr zenekari szvitet (BWV 1066) játszották.

Mint azt Norrington jó kedélyű és utánozhatatlan angol poénokkal fűszerezett rövid bevezetőjéből megtudtuk, a Camerata Salzburg tagjai ugyan modern hangszereken játszanak, de játékmódjuk, tempóválasztásaik, hangszeres technikájuk hű a 18. század első feléhez. Az egyetlen ahistorikus jelenség a koncerten - miként Norrington felhívta rá a figyelmet - ő maga volt, mivel ezeket a kamarazenei jellegű darabokat Bach a zenekar tagjaként, nem pedig karmesterként vezényelte egykor. Megnyugtatásul azzal zárta bevezetőjét Norrington, hogy nem nagyon fog vezényelni, inkább csak hallgatja a zenét, s nézzük el neki, ha alkalomadtán esetleg táncra perdül.

A Camerata Salzburg tagjai vérlázítóan fiatalok, különösen annak fényében, hogy milyen színvonalon játszanak. A 6. Brandenburgi verseny előadásában ugyan hiányzott számomra a viola da gambák hangszíne, amit a historikus technikával megszólaltatott csellók képtelenek pótolni, de ezen túl keresve se találhattam volna fogást a produkción. Norrington valóban nem vezényelt, a tételek elején beintette a zenekart, majd leült a székére, s boldogan hallgatta a fiatalokat. Hogy nem érdemtelenül lett 1997-ben a nagyhírű együttes karmestere, arról nem elsősorban az árulkodik, hogy nem hadonászik feleslegesen, ha nincs rá szükség, hanem az, hogy milyen lenyűgöző színvonalú az általa vezetett Camerata Salzburg játéka. A d-moll kettősverseny szólóját két zenekari tag játszotta kristálytisztán, nagy szabadsággal és hátborzongató magabiztossággal, amit pedig a csembalista művelt az 5. Brandenburgi verseny szólójában, arra nehéz szavakat találni. Az első tétel legendásan virtuóz szólóját olyan könnyedséggel játszotta az alig harmincéves fiatalember, előadásával olyan feszültséget keltett, hogy amikor a zenekar a szólót követően végre újra belépett, szinte hallani lehetett a Zeneakadémia nagytermének megkönnyebbült sóhaját. A koncertet záró C-dúr szvit előadásában Norrington többet vezényelt, mint az azt megelőző számokban, bár vezénylése inkább afféle zenebohócéhoz volt hasonló. Pörgött, forgott, tánclépésekkel ment egyik hangszercsoporttól a másikig, olykor a közönség felé fordult és táncra invitált, olykor a fejét vakarta, vagy karlendítéseket végzett - az arcokra mosolyt csaló ténykedése azonban soha nem vált kínossá, hiszen ami eközben szólt, az pusztán az előadás minőségével elvarázsolta a közönséget. És akkor Bach zenéjéről még nem is szóltunk semmit.

Méltó koncert volt egy 15 éves, kamaszkorán régen túllépett, kitűnő fesztivál lezárásához.