Az esszékből kiderül: ez nem merő udvariaskodás az olvasóval, hanem mindkettejük részéről valóban átérzett s elfogadott állásfoglalás, szemlélet. A kis könyvben megvizsgált valamennyi téma: az európai zenei hagyomány, a "zenén kívüli", a "jó zene - rossz zene", a "régi zene - új zene", a zenei idő, a zenei tartalom vagy az esztétikai jelentés és a szimbolikus üzenet megvitatását lépten-nyomon annak fölismerése szegélyezi, hogy kategóriáink, sőt kérdésfölvetéseink is csak a történelmi reflexión keresztül ragadhatók meg. Eggebrecht mindezt érzékletesen vetíti előre első esszéjében ("Létezik »a« zene?"): le kell tennünk a zenefilozófia kényelmes és makacs utópiájáról, az egyetlen történelem s az egyetlen zene eszméjéről, hiszen sem a zene, sem pedig az arról való gondolkodás nem abszolutizálható. Míg a jelenközpontú meghatározás mindig "egy álláspont valóságából és elevenségéből" indul ki, a történész nem tehet mást, mint hogy relativizál - mindent viszonylagossá tesz -, s a megnyilatkozásokat a maguk történeti helyzetében vizsgálja. Tudja: abszolút válaszokat hiába keres. Dahlhaus pedig akár Eggebrecht őt követő, eszmetörténeti kiindulású elemzéséből is levonhatta volna következtetését: "Ami marad, a kölcsönös megértés, amely a kezdetben idegennek ható Másikat nemcsak elfogadja a maga másságában - a tolerancia könnyen jár együtt lekicsinyléssel -, hanem tiszteletben is tartja" (13.). A két zenetudós itt valójában Gadamer nagy hatású hermeneutikai történelemszemléletét emeli be a zenetudomány elemzéseibe.²

Ez azonban nem jelenti a kölcsönös megértés fogalmával való visszaélést, a szélsőséges relativizmus sivatagi tájain való reménytelen és végeláthatatlan bóklászást: éppen ezt példázzák a könyv esszéi. Dahlhaus és Eggebrecht vállalják, elfogadják a történeti reflexiót, ugyanakkor annak is tudatában vannak, hogy ők történészi Énként jogosan viszonyulhatnak a zene filozófiai kérdéseihez saját, eleven valóságukból. Tulajdonképpen már az esszétémák kiválasztása is az ő valóságukat határozza meg. A kis kötet nagy erénye azonban az, hogy a válaszokat nem erőltetik az olvasóra; konszenzusra sem törekednek (mégis oly sok az egymásra rímelő gondolat), így akaratlanul is egy sajátos diskurzust alakítanak ki az olvasóval: arra késztetik, hogy maga értékeljen, foglaljon állást, alakítson ki saját, eleven perspektívát, s gondolja tovább a föltett kérdéseket. Éberségre, kritikus viszonyulásra intenek az abszolutisztikus látásmóddal szemben.

Dahlhaus és Eggebrecht kérdéseire valóban nincs abszolút válasz. A zenén kívüli, a zenei tartalom, jelentés és a zenei érték kérdéseinek megválaszolása kapcsán folyton olyan feloldhatatlan dilemmák kerülnek előtérbe, amelyek szükségszerűen szegélyezik a válaszhoz vezető végeláthatatlan utat. Talán a zenei megismerés örök érvényű, a nyugati világ filozófiájában történelem fölöttivé váló dilemmái ezek: érzelem és mathészisz (vagy racionális megismerés), statikus szerkezet és folyamat, vagy tartalom és forma kettőssége. Ha hihetünk Robert Watson briliáns elemzésének - egy olyan társtudomány képviselőjének, amelyet a két német zenetudós soha nem utasítana el -, akkor a lélek és a viselkedés kutatásának egész történetét éppen effajta történetietlen nézőpontok harcaként értelmezhetjük. ³ Pontosan ezek a dilemmák köszönnek vissza Dahlhaus és Eggebrecht esszéiben.

Eggebrecht világos vázú, filozófiai-eszmetörténeti fogalomértelmezésekből, nagy kategóriákból kiinduló elemzéseit Dahlhaus árnyaltabbnak-töredezettebbnek ható, a zenetörténeti reflexiót középpontba állító esszéi ellenpontozzák, s bár esszéiket egymástól függetlenül fogalmazták meg, a két szerző olykor látatlanban is továbbszövi egymás következtetéseit. Az európai zene fogalmának, lényegének körüljárása során például Eggebrecht az érzelem és a mathészisz ("megismerés, tudomány, tan") kettősségében véli fölfedezni a nyugati zene magvát, örökérvényű elvi alapját. Ehhez izgalmas ellenpontot ad Dahlhaus elemzése, aki az európai zene fogalmát a hangmagasság s a hangrendszer (ritmus és más zenei paraméterek fölötti) elsőbbségéből kiindulva határozza meg. Dahlhaus a statikus szerkezet és a zenei folyamat kettősségét éppúgy az európai zene jellegzetességeként elemzi, mint a zeneszerzési szabály, a mű és az eredetiség viszonyát; s végül briliáns történeti elemzéssel ragadja meg a mű és a forma fogalmait.

A "zenén kívüli", a "régi" és "új" zene vagy éppen a jó és rossz zene kapcsán minduntalan arra a következtetésre jutunk, hogy fogalmaink értelme egy, a szemlélődő által elfoglalt "eleven állásponttól" függ. S ennek tudatosításában a történeti elemzés segíthet. Eltérő hangsúlyokkal elemezve hasonló következtetésekre jut a két tudós a régi és új zene dichotómiája kapcsán, amikor rámutatnak, miként csontosodott meg a "réginek" és "újnak" a zenetörténet során mindig különböző jelentéssel bíró ellentéte a 20. századra - ekkorra azonban már egy hármas elhatárolássá. A mai zenészek és a zeneértő közönség számára ugyanis a "zene" a 18-19. század muzsikájára, a "régi zene" az 1730 előtti termésre, az "új zene" pedig az 1910 utáni zenére utal, s talán az új zenének ez a bejáratott és elhasznált kategóriája - és vele együtt az eredetiségkeresés kényszere - képezheti akadályát annak, hogy a kortárs művek zeneként születhessenek meg. (Nota bene: érdekes fejlemény a könyv eredeti, német változatának 1985-ös megjelenése óta, hogy a régizene - így, egy szóban - ma inkább jelent nézőpontot, reflexív, történeti szemléletet, semmint repertoárt.)

Dahlhaus és Eggebrecht különböző érvekkel, de egyformán pontos logikával és figyelmes érzékenységgel mutatja meg, hogy eltérő zenék - így könnyű- és komolyzene - nem mindig értelmezhetők közös vonatkoztatási keretben. A "jó" és "rossz" zene kettősségének szükségképpen eltérő jelentése van a komoly- és a könnyűzenében, hiszen a legtöbb esetben ezek funkciója, s ezért esztétikai értelmezésük is eltér (azért csak a legtöbb esetben, mert már a használati zene és a könnyűzene, valamint a "szabad" zene és a komolyzene kategóriái sem fedik egymást). Ezek a meggyökeresedett kategóriák egyébként is meglehetősen heterogének s nehezen körülhatárolhatók. De azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül - fejti ki Dahlhaus figyelmes pszichológus módjára -, hogy az érték- és az esztétikai ítélet a csoportnormákkal is szorosan összefonódik.

Mégis: az, hogy egyszerre többféle zenére lehet és van szükségünk, ember mivoltunk jellemzője. A zenéből származó öröm forrásaira, a zene megértésének módjaira a szubjektív zenei jelentés, tartalom kérdését érintő fejezetek mutatnak rá. A két zenetudós következtetéseit megdöbbentő pontossággal visszhangozzák a legközelebbi társtudomány, a zenepszichológia modern elméletei. A zene jelentéseinek (legalább) három rétege van: egy velünk született, egy személyes emlékekhez-élményekhez kapcsolódó, valamint egy kognitív, vagyis a zenei szerkezet, a zene belső szabályainak fölismeréséből származó rétege (zenehallgatás közben a következő pillanatok zenei eseményeire elvárásokat fogalmazunk meg gondolatban - túlnyomórészt nem tudatosan -, s az elvárások beteljesülése vagy be nem teljesülése nyomán érzelmek születnek). ⁴ A zenei időt tárgyaló fejezetben pedig a zenéből származó öröm egy újabb magyarázatáról olvashatunk - ismét párhuzamosan a lélektan, sőt a humánetológia elképzeléseivel. ⁵ A zenélés és a zenehallgatás olyan tevékenység, amely képes arra, hogy felfüggessze a kérlelhetetlenül haladó objektív, fizikai időt, s azt egy olyan időélményt nyújtó világgal helyettesítse, mely egyszerre sajátunk és társainkéval közös - mások élményeivel való egyesülés vagy az együttzenélés révén.

A két német zenetudós kis kötete a magába zárkózó, részterületeken tevékenykedő zenetudományon belül új szellemiség hírnöke. Első kiadásával egy időben hívta föl figyelmünket a sokoldalú - újabban az "új zenetudomány" irányzatainak egyik elindítójaként tisztelt - amerikai zenetudós, Joseph Kerman a zenetudomány bezárkózásának veszélyeire, ⁶ s Dahlhaus és Eggebrecht párbeszéd-könyvének magyar változata ma - húsz évvel az első német kiadás megjelenése után - különös aktualitással bír. A Zeneműkiadó könyvkiadói tevékenységének kényszerű korlátozását követően a jelentős anyagi nehézségekkel küszködő magyar zenei könyvkiadás terén az Osiris Kiadó zenetudományi-zenei sorozatának szerkesztője, Dolinszky Miklós aligha találhatott volna ennél a műnél méltóbb s jelzésértékűbb kötetet a sorozat indítására. Nádori Lídia kiváló, gondos fordítása, a példás szerkesztői és olvasószerkesztői munka s a kötet ízléses kivitele az Osiris Kiadót dicséri. A könyvben minden zenegyűlölő, zeneimádó, zenész és zenetudós olvasó fontos kérdéseket és válaszokat talál önmaga számára - olyanokat, amelyekről egyszer vagy sokszor akaratlanul is elgondolkozott már, s vitatkozott másokkal. Hiszen nemcsak mi használjuk a zenét, a muzsika filozófiai aspektusai sem hagynak bennünket nyugodni. A híres fontenelle-i kérdésre (Sonate, que me veux-tu?) ez lehetne a válasz: valóban, a zene is követel belőlünk egy részt. Nagyon ajánlom ezt a könyvet figyelmes, lassú, kényelmes, gondolkodó olvasásra.

Jegyzetek

¹ Dahlhaust a szűkebb szakma a Pipers Enzyklopädie des Musiktheaters szerkesztőjeként vagy a Neues Handbuch der Musikwissenschaft kötetsorozat főszerkesztőjeként és egyik szerzőjeként, Eggebrechtet pedig a Handwörterbuch der musikalischen Terminologie szerkesztőjeként is számon tartja.

² Hans-Georg Gadamer, Das Problem des historischen Bewußtseins (1958), Tübingen: Mohr Siebeck, 2001; Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer (1960), Budapest: Osiris Kiadó, 2003.

³ Watson szerint a lélek megismerését olyan meghaladhatatlan dilemmák jellemzik nyugati fogalmi rendszerünkben, amelyek ellentétpárokkal fejezhetők ki, így például: funkcionalizmus-strukturalizmus (tevékenységeket vagy tartalmakat tekintünk-e alapvető kategóriákként), racionalizmus-irracionalizmus (a józan ész, értelem parancsaira vagy az érzelmi és akarati tényezőket követő jelenségekre helyezzük-e a hangsúlyt), staticizmus-dinamizmus (a maradandó aspektusokat vagy a változást s a változást létrehozó tényezőket emeljük-e ki). Lásd Robert Watson, "A pszichológia mint preskriptív tudomány" (1967), in Pléh Csaba, Győri Miklós (szerk.), Olvasmányok a kísérleti pszichológia történetéhez, Budapest: Osiris Kiadó, 15-27., 2004.

⁴ Vö. Stachó László, "Zenetudomány és lélektan: egymásra tekintve", Magyar Zene, 40/3 (2002), 339-354.

⁵ Csíkszentmihályi Mihály: Az áramlat: a tökéletes élmény pszichológiája, Budapest: Akadémiai Kiadó, 1997; Csányi Vilmos, Az emberi természet, Budapest: Vince Kiadó, 1999.

⁶ Joseph Kerman, Musicology, London: Fontana Press, 1985.