Mindezek tudatában is meglepőnek találtam Fischer új kísérletét: szeretné közönségével megosztani azt a hangzásélményt, amelyet karmesterként a színpadon hall. Így vall erről: "Inkább feláldoznám a terem jótékony hatását, ahol összecsengenek a hangok, hogy több részletet halljunk, de ennél is fontosabb lenne, hogy egyszer azt az élményt rögzítsük a felvételen, ami nekünk, zenészeknek adatik meg: hogy a zenekart a zenekarból halljuk. Ez semmihez sem hasonlítható! A zene emberivé és élővé válik, körülvesz, mint egy drámával és érzelemmel teli rengeteg. Megpróbálhatjuk? Meghívhatnánk egyszer mindenkit, hogy onnan hallja, ahol én állok?"

A 2004-ben megjelent Rahmanyinov- lemez felvétele során egy különleges mikrofon-beállítással mindez lehetővé vált. Köszönet illeti érte Hein Dekkert és Jared Sacksot, a Channel Classics munkatársait. Az eredmény tökéletesen igazolja az elgondolást. A 2. szimfónia mindjárt az első tétel elején, a hegedűk belépésekor olyan hőfokon, olyan intenzív jelenléttel szólal meg, amilyent zenekari CD-n ritkán hallani. A hangzáskép itt is kiegyensúlyozott, de a hangszercsoportok egyensúlya másképpen alakul, felerősödnek a vonós szólamok. A hegedű- és csellószólam szinte átölel, magával ragad, a zene körülvesz bennünket. Nem biztos, hogy a stage sound, a színpadi hangzás rögzítése más művek esetében is mindig célravezető, itt azonban sokat hozzátesz a darabokhoz, mivel a szimfóniában a széles dallamívű témák nagy részét a vonóskarra, az első hegedű szólamára bízza a szerző, a Vocalise-ban pedig teljességgel a hegedűké a vezető szerep.

De nemcsak az ötletet, a hangmérnöki bravúrt: az együttest is elismerés illeti, hiszen a lemez nem attól kiváló, hogy a zenekart a karmester pozíciójából hallgathatjuk, hanem attól, amit onnan hallunk. A Fesztiválzenekar vonóskarának hangzása kiemelkedő. Kifogástalan, hajlékony közös játék, töretlenül, folyamatosan áradó, érzékeny hang jellemzi őket. Előadásukban olyan magától értődő természetességgel és tökéletességgel szól a zene, hogy másként szinte el sem tudjuk képzelni. A hangzás, amely itt uralkodik, puha, fényes, áradó, a vonósok szólamába a fúvós szólók is szépen beleolvadnak (különösen kiemelkedő a szimfónia harmadik tételének klarinétszólója). Fischer Iván nagy egységekben gondolkozik, bátran felvállalja, hogy megszólaltassa, sőt el is túlozza a már-már közhelyes érzelmeket - mindez mégsem hat túlzásnak.

A kísérőfüzetben olyan instrukciókat olvashatunk (Fischer Iván tanácsai, hogyan játsszuk Rahmanyinov zenéjét), amelyekben a karmester felhívja hallgatói figyelmét arra, mi ezúttal a lényeges, mit tart fontosnak. Akárcsak "beszélgetős" koncertjein, most is kulcsot ad a megértéshez. Hadd idézzem néhány gondolatát: "Először is meg kell tanulnunk hallani a harmóniákat, miközben a saját szólamunkat játsszuk. Ez segít, hogy megtaláljuk a dallam érzékeny és fontos tagjait. Engedjük meg magunknak, hogy a lényegtelen hangokat lényegtelen módon játsszuk. Ne legyünk túl merevek és pontosak. Belesiethetünk, nyújthatunk, rövidíthetünk, legfőképpen különös színt vihetünk az egyes hangokba. Valósítsuk meg a teljes zenekari rubatót, hogy életre keljen a zene." Ennél érzékletesebben nehéz volna megfogalmazni, mit is hallunk a lemezen: a leírtak pontos megvalósulását. A közlés szabadsága pedig a hallgatót is felszabadítja.

Egyszer egy barátom azzal hárította el koncertmeghívásomat, hogy a műsoron szereplő Csajkovszkij-mű meghallgatásához ő nem elég szentimentális. Hasonló kifogással élt az az ismerősöm, aki egy koncert első része után hazament, nehogy addigi élményét elrontsa a szünet után következő Csajkovszkij-darab. Mégsem hiszem, hogy a többség a fenti véleményt osztja, bízom benne, hogy a komolyzenét kedvelő, koncertlátogató közönség nagy része örömmel hallgatja Pjotr Iljics szimfóniáit, nyitányait, híres b-moll zongoraversenyét, Hegedűversenyét - hogy csak a gyakrabban hallható műveket említsem -, goszpogyin Csajkovszkij nem megy ki a divatból. Akiknek pedig épp a divat ellen van kifogásuk, azoknak ajánlom, hallgassák meg a Fesztiválzenekar nemrég megjelent, Csajkovszkij-műveket tartalmazó CD-jét, hátha megváltozik a véleményük.

Erről a felvételről kiderül, hogy Csajkovszkijt nem feltétlenül a szentimentalizmussal, a romantika e sokat használt fogalmával azonosíthatjuk, létezhet teljesen másféle megközelítés is. Olyan interpretáció, amely érvényre juttatja a kifejezést, mégsem veri nagydobra érzelmeit. Érdekes, mennyire különbözik ez a felfogás a Rahmanyinov-lemezen hallottaktól! Mintha nem is ugyanaz a zenekar játszana. A két felvételt alig pár hónap választja el, az együttesnek azonban ennyi idő is elég volt, hogy ismét valami újat mutasson, egy másik kísérletének lehessünk tanúi.

Ezen a lemezen visszafogottság uralkodik. A pontos kontúrok, jól követhető formahatárok mind-mind azt mutatják, a felkészülési szakaszban nagy hangsúlyt kapott az analizáló, feltáró munka. A zeneszerző leveleiből tudjuk, ebben a szimfóniájában maga is megkülönböztetett fontosságot tulajdonított a formának. A felvétel alapján teljesen világossá válik a zeneszerzői koncepció. Fischer Iván igyekszik az objektív, távolságtartó, személyességében sem kitárulkozó zenei tartalmat megragadni, ezzel elkerüli, hogy érzelgőssé váljon. Nem csupán horizontális síkon szab pontos határvonalakat: vertikálisan is átvilágítja a textúrát. Nem csak főszólamokban, inkább teljes partitúrában gondolkozik. Keze alatt a zenekar legutolsó mellékszólamának legapróbb történéseit is nyomon követhetjük. Szimfonikus zenekarnál ritkán fordul elő, hogy egy olyan nagy apparátust foglalkoztató mű, mint az f-moll szimfónia, ennyire kamarazenei jelleget öltsön.

Az első tétel ebben az olvasatban polifonikussá válik. A kísérőszólamok nem olvadnak bele a dallamba, nem alkalmazkodnak, nem háttérként szólnak. Egymással párhuzamosan többféle zenei megszólalásmód jelentkezik itt. A teljes tételt feszültté, vibrálóvá teszi, hogy a mellékszólamok, a ritmuskíséretek ilyen fontos szerepet kapnak. Példaként a kromatikusan lehajló, rugalmas valcertémát említhetném, amely a vonósok szívdobbanásszerű osztinátóritmusával társul. A pontos, kidolgozott frazeálás és a lendületes tempók révén a témákban rejlő tánckarakter is kiválóan érvényesül. Kiemelkedik ezek közül az Andantino in modo di canzona oboaszólója, a scherzo sok csipkelődő fúvós állása, valamint a finálé "nyírfácska"-dallama, amely oboán és fagotton Csajkovszkij balettzenéit idéző könnyed eleganciával szólal meg. Ez utóbbi tételben a vonóskar virtuóz képességeiről is meggyőződhetünk: a játékosok megmutatják, hogy bármilyen tempóban képesek oldottan muzsikálni, nyoma sincs hibáknak, fölényesen győzik a nehéz részleteket. A Rómeó és Júlia előadásában is a szigorú tempótartás tűnt fel, melyet első hallásra kicsit gyorsnak találtam, később azonban rájöttem az előnyére: a szerkezeti tagolódás követhetőbbé vált, a különböző frázisok összefogottabban szólnak, a nyitó korálsorok sokkal erőteljesebb benyomást tesznek a hallgatóra. A szerelmi téma visszatérésekor Fischer feladja a tartást, és ellenállhatatlan sodrással jut el a befejezésig.

Eddigi eredményei alapján nagyon biztatónak tűnik az együttműködés a Channel Classics hanglemezkiadó céggel, amelynél a zenekarnak eddig ez a két felvétele jelent meg. Ami a lemezek küllemét illeti, mindkettő igényes megjelenésű, gondos kivitelű munka, kellően informatívak a művekről a kísérőfüzetben megjelentetett ismertetőszövegek. (NB: egyetlen hibával, amely nyilvánvalóan elírás, mégiscsak találkoztam: a Rahmanyinov-szimfónia negyedik tételének tempójelzése Allegro vivace helyett Adagio vivaceként szerepel.) A lemezborítókon látható képek is sugallnak valamit a felvételek mondanivalójából. Az egyiken egy varázslót látunk, a másikon egy elmélyült, mindent tudó arcot...

Hogy a Fesztiválzenekar rendkívül sokoldalú, egy adott stíluson belül is számos közelítésmódot talál, most is megmutatta. Vajon milyen újabb meglepetésekkel szolgál majd új lemezük, Mahler 6. szimfóniájának felvétele?