A 2004-es Decca-album, amely öt kompaktlemezen az egykor javarészt Mercury megjelenésű Doráti-felvételekből válogat, a Fricsay, Solti, Doráti magyar származású triót nevezi a háború utáni LP-korszakot meghatározó Bartók-dirigenseknek. Illenék ugyan szóvá tennünk, hogy jóval kevesebb Bartók-lemeze ellenére azokban az első évtizedekben, a Bartók-dirigálás hőskorában Reiner Frigyes hatása legalább akkora volt az utókorra, mint a három másiké, de a számok talán mást bizonyítanak. Nos, a számok! 600-nál több lemezfelvételével Doráti Antal alighanem minden más karmester pályatársát lekörözte (első lemezei még Orosz Balett-korszakából, a háború előtti évekből valók), de a mennyiség természetesen nem minden. Lemezdirigensi népszerűségének több jó oka volt. Például rendkívül rutinosan mozgott a stúdiómunkában, egy-két nap alatt hosszú felvételeket abszolvált. A most közreadott Bartók-anyagból egy-egy nap alatt elkészült a Concerto vagy a 2. szvit, két nap alatt a Fából faragott, s csak a Kékszakállúra kellett három nap, feltehetően elsősorban az énekesek miatt. Az egyik legizgalmasabb felvétel, a Menuhin játszotta Hegedűverseny-lemez a Carnegie Hallban, a kimerítő esti koncert után egyetlen délelőtt megszületett - talán kétszer játszhatták el, néhány javítás-részlettel. Vagyis lemezeinek legtöbbje közel áll a ma újra divatos live performance rögzítés ideáljához.

Ennek a gyakorlatias-gyors stúdiómunkának egyik magyarázata persze az lehetett, hogy sokkal több idő sem hozta volna meg a minden részlet tekintetében makulátlan (mondjuk Solti-szerűen perfekt) együttjátékot - és ezt Doráti mester pontosan tudta. Talán nem kegyeletsértés, ha kimondjuk azt, amit a zenekari zenészek próbákon-hangversenyen tapasztaltak: nem volt jó keze. Zenekarának egy-egy régiója (például a mély vonóskar) gyakran bizony hanglemezen is sleppel a diszkant mögött. Miközben bárki számára nehéz állásokat virtuózan levezényelt, más részleteket nem tudott stúdiószínvonalú precizitással és áttetszőséggel produkálni a mikrofon számára.

Mármost milyen zenekarokkal készített hanglemezeket? Ez is amolyan tyúk-tojás kérdés. Kétségkívül nem a legeslegjobb szimfonikus együttesek hívták vezetőjüknek. Amikor Bartók Bélával New Yorkban közelebbről megismerkedett (a Concerto tervezett balettelőadásához betanító anyagként hanglemezre játszotta a zenekari kompozíció zongoraletétjét), elsősorban még balett-társulatoknál dolgozott. Bartók halálának évében lett egy szimfonikus zenekar vezető karmestere - Dallasban. 1949-ben Mitropoulostól átvette a Minneapolis Symphony Orchestra irányítását, amely ugyan nem vetekedett Reiner, Ormándy vagy Széll amerikai zenekaraival, de velük turnékra utazhatott, és megindult a hanglemezfelvételek sorozata. Az első számú munkaeszköz, a zenekar tekintetében Doráti karrierjének legfényesebb korszaka minden bizonnyal 1960-1966 volt, amikor a London Symphony Orchestra, még inkább a BBC Symphony Orchestra élén megvalósíthatta hangverseny- és lemezfelvétel-álmait (ebből a periódusból való most újra kiadott Bartók-dirigálásainak zöme). Ezek az angol együttesek, nyugodtan bevallhatjuk, jobbak voltak, mint amilyenek élén 1969/70-ben Budapesten a Bartók-összkiadás számára felvételeket készített, de persze a londoni színtér sztárzenekara a New Philharmonia Orchestra volt, s náluk inkább csak a szólista (például Yehudi Menuhin) kedvéért jutott pódiumra Doráti. London után a Stockholmi Filharmonikusoknál töltött egy évtizedet, majd két, voltaképpen vidéki amerikai zenekar következett (Detroit, illetve Washington). Ekkorra jószerivel már elfogyott a lemezre dirigálható repertoár, s ezek a szimfonikus együttesek nem ígértek komoly bevételt a világcégeknek. Doráti mester derűvel és a tőle megszokott lelkiismeretességgel vezényelt tovább, de egyre szívesebben ült le a zongora mellé, vállalt szerepléseket különféle jó ügyekért (például Bartók op. 15-ös dalainak népszerűsítéséért a Magyar Rádióban), vagy fordult újra a zeneszerzés felé (egyébként már az 1950-es évek közepétől, s talán jelez valamit műveinek kvalitásáról, hogy egyik opuszát Holliger és Schiff játszotta lemezre).

A Doráti Antal (1906-1988) generációjához tartozó karmesterek tekintélyes része valamikor, valameddig zeneszerzői álmokat dédelgetett. Már csak azért is, mert akkoriban nem lévén karmesterképző szak, zömük zeneszerzést és zongorát (hegedűt) végzett, majd a korrepetitorságból lépett pódiumra. Doráti Bartók-tolmácsolásában több vonatkozásban is meghatározónak vélem a zeneszerző-dirigens hallását és attitűdjét. Ezek részben kuriózumok, részben nagyon is a lényeget érintik. Inkább a kuriózumok kategóriájába sorolom bizonyos hangszerek-hangszínek iránti sajátos érdeklődését: amit más karmesterekhez mérten kidomborít, esetleg tompít. Például a celesta nála általában több és fontosabb, mint más dirigenseknél (nem csak a Zenében, hanem a Kékszakállúban is); a fojtott rezekből rendkívül érdekes zörejes színeket hoz ki (a Mandarinban és a Kékszakállúban egyaránt); a szaxofon végre világosan pozitív hangszer (ahogyan a Fából faragott-beli Bartók költötte népdalokat játssza).

A zeneszerzői beleérző képesség magasabb szintje mutatkozik meg abban, ahogyan a nagyforma felépítésében Doráti szét tudja választani a téglát a maltertól, vagyis a meghatározó tematikus anyagot az összekötő, kiegészítő, ellenpontozó mozzanatoktól - a zenei anyagok egymásutánjában és az egyidejű textúrákban egyaránt. Mert a hangok Bartóknál természetesen nem egyformán fontosak, saját zongorázása sokoldalúan tanúsítja muzsikájának ezt az alapvonását. A feszültség, a koncentráció csak akkor tartható, ha közben vannak ellazulások. Számtalan példa közül a Concerto I. tételének lassú bevezetését említem: megannyi túlfeszített mai tolmácsolás mellett üdítő élmény Doráti vezetésével végigjárni az utat, képtől képig lépdelve, majd belesodródva az accelerandóba.

A kreatív dirigálás, a zeneszerzőként való ráhangolódás magasiskolája a 2. szvit értelmezése. A mű nagyjából egyidős Dorátival, és kétszeri átdolgozása ellenére sokat őriz abból a magyar fin de siècle-hangból, amelyet Bartók ugyan hamarosan maga mögött hagyott, de amely egy diákéveire szeretettel emlékező budapesti zenésznek, Dorátinak egyetlen partitúrába tömörítve képes feleleveníteni azt a stiláris változatosságot, amit számára Dohnányi, Weiner, Kodály, Bartók egyidejű jelenléte kínált. Ebben a partitúrában távolról sincs még minden fontos részlet precízen kottába rögzítve. Itt érezni kell a hangütéseket, a stílusutalásokat. A 2. szvitnek talán nincs is tökéletes, kanonizálható előadása, hanem minden interpretáció csupán kísérlet - kockázatokkal. Doráti megközelítése, mellesleg ez az album legkorábbi felvétele, számos hangütéséért, kivált az első tétel szerenádjának bensőségéért feledhetetlen.

De vajon elvinném-e magammal 2. szvit előadását arra a bizonyos szigetre, ahová az ember csak a legeslegjobbat pakolja bőröndjébe? Valószínűleg nem. Mi több, az öt CD másodszori áttekintése, más Bartók felvételekkel való összehasonlítása, szúrópróbaszerű tesztelése után bevallhatom: Doráti itt közzétett Bartók-vezényléseinek talán egyike sem olyan, amit a lemezkínálat legjobbjaként mernék ajánlani a mai fiatal muzsikusoknak.

A legtöbb esetben, ha mégoly szép is a tartalom, a megvalósítás gyarlóságai miatt - részben éppen Doráti emlékének védelmében - félnék lemezét modellként deklarálni. A játéktechnikai mélypont alkalmasint a Tánc-szvit (annak is II. tétele). A Philharmonia Hungarica 1958-ban Bécsben Haydn szimfóniáit talán már jó színvonalon abszolválta, de ez a partitúra számukra túl nehéznek bizonyult. A Két képé sem ideális előadás. Ramor Ervin magánszólama nem a legjobb hírvivője az akkori magyar hegedűsiskolának, a "Szeretőm táncol" groteszkben pedig Doráti esik túlzásokba. A CD-válogatás baklövései közé sorolom azt a Londonban rögzített, vérszegény kétzongorás-ütős Szonáta-előadást, amely sem Frid Gézának (Székely Zoltán egykori zongorista partnerének), sem a kamaraegyüttest moderáló Dorátinak nem állít méltó emléket, a mestermű vonatkozásában pedig, annyi kiváló kétzongorás-ütős Szonáta-lemez környezetében, végképp nincs relevanciája.

A karmesteri értelmezés szempontjából én a húros-ütős Zene előadása kapcsán óvom leginkább a mai fiatalokat attól, hogy Doráti lemezfelvételét bármilyen értelemben is autentikus forrásként kezeljék. Túl azon, hogy speciálisan ezzel a partitúrával kapcsolatban neki nem (tárgyszerűbben: neki sem) voltak közvetlenül a zeneszerzőtől származó instrukciói, itt Doráti valamilyen okból számos témát-anyagot keresetten másként - más karakterrel, más tempóban - próbál értelmezni, mint tette előtte Reiner Frigyes, Leonard Bernstein és több nagyformátumú dirigens. Egy sor jelenet puhaságán túl itt-ott egyenesen érzelmes hangot üt meg (NB. legjobb növendékeiről írt ajánló soraiban Bartók éppen a Sentimentalitätsmangelt dicsérte), s a finálé egyáltalán nem problémátlan formáját furcsa tempóival és karaktereivel alaposan szétdúlja. Apropó tempó. Ez a Zene-előadás minden porcikájában jelentősen lassúbb, mint amit Bartók javall, anélkül, hogy a részletek kibontása erre valamelyes felmentést adna. Végh Sándor kamarazenekarának hangversenyen rögzített Zene-fináléja jut eszembe, és egyben az a tanulság, hogy Bartók konkrét interpretációs elképzeléseiről, kottajeleinek pontos értelméről a legjobb kútfőnek azok a magyar muzsikusok bizonyultak, akik klasszikus, romantikus, 20. századi repertoárt gondosan próbáltak és pódiumon játszottak Bartókkal. Amit Reiner a zongoraversenyét játszó Bartók mellett megtanult, amit Végh az 5. kvartett budapesti próbáiról hozott, azt semmi nem pótolhatja.

Nem megyek részletekbe három további koncerttermi remekmű, a Hegedűverseny, a Divertimento és a Concerto kapcsán. Mindhárom partitúra Doráti-értelmezéséből sokat tanulhat a mai Bartók-dirigens, de végső soron egyik sem etalon. Ugyanakkor jó szívvel ajánlom, hogy vegyék komolyan a három színpadi mű előadását. A csodálatos mandarin Doráti legkedvesebb Bartók-partitúrája lehetett (a BBC Zenekar tagjai állítólag már meg sem lepődtek, hogy szezononként újra el kellett játszaniuk). Ha figyelmen kívül hagyjuk a hatalmas feszültséget akkumulálni tudó motorikus jeleneteket (a nagyvárosi utcazaj-nyitóképet, a hajsza fúgáját stb.), amelyek al fresco előadását valószínűleg nem fogadná el egy mai hanglemez rendezője, itt elemében van az óriási balett-tapasztalatokkal rendelkező karmester. Nagyszerűen érti-érzi, képzeli maga elé Bartók pantomimjének lehetséges mozdulattempóit, a gesztusok ritmusát, a szünetek funkcióját. Ez nem szimfonikus előadás, amit az eredeti librettót megvalósító vagy teljesen másról szóló történet hangszórón sugárzott zenéjeként egyaránt jól fel lehet használni, hanem a Lengyel Menyhért/Bartók Béla-darab egy konkrét előadása, amelynek spiritus rectora Doráti Antal. Így azután számomra közömbös, hogy Solti Mandarin-szvitjéhez vagy Boulez teljes Mandarinjához mérten hogyan hat lemezen.

A fából faragott királyfi is alaplemez. Nem vitatom, hogy Boulez Fából faragottja ma már klasszikus produkciónak számít, amely talán elsőként világított be a partitúra minden zugába; és természetesen tudom, hogy Fischer Iván dirigálása jobb kottaszöveget rögzít, mint előtte bárkié. (Bár több sebből vérzett az agyonszabdalt, régi operaházi Fából faragott-verzió, én Ferencsik tolmácsolását is feledhetetlennek tartom.) Doráti hangfelvételét mégis figyelmébe ajánlanám a fiatal dirigenseknek: megannyi téma karakterét, megannyi túlaprózott, pantomimszerű jelenet eseményritmusát ő dirigálja a legmeggyőzőbben. Nála nem kap klasszikus (klasszicizáló) aurát ez a Bartók számára is problematikus partitúra.

A kékszakállú herceg vára Doráti-lemezét természetesen a klasszikusok között tartja számon a szakirodalom, és immár több generáció fiatal Bartók-énekese hallgatja kíváncsian. Végtére a budapesti operaházi tradíció Kékszakállújának, Székely Mihálynak legendás előadása a Ferencsik vezényelte itthoni, korábbi Székely-Palánkay Klára-lemez mellett ezen a Doráti-féle, 1962-ben Londonban rögzített Székely-Szőnyi Olga-felvételen hallható. A lemezen jól tanulmányozható, hogyan működnek a Székely Mihály hangterjedelme miatt számára kialakított Bartók-variánsok (nos, az ötödik ajtó nem nyer ezekkel a mélyebbre tett hangokkal). Ennél fontosabb, hogy megcsodálható Székely magyar dikciójának-ritmizálásának természetessége, aminek érvényesítésében Doráti igazi partner (viszont Szőnyi Olga éppúgy nagyságrendekkel a basszista mögött van, mint ahogyan arra fiatalkorom operaházi előadásaiból is emlékszem). Persze bevallhatnánk, hogy Polgár László révén a jelen is felmutathat igazán nagy magyar Kékszakállút, aki továbbviszi a tradíciót és mindezt csodálatos hangmatériával teszi. De a Székely-Doráti-hangfelvételt azért érdemes kezünk ügyében tartani, akkor is, ha ez már nem Székely Mihály fénykora, ha énekeseivel láthatólag gyötrődik a dirigens, és a dinamika (nem egyszer az intonáció is), de még a ritmus is eleve a szólisták pillanatnyi diszpozíciójának kiszolgáltatottja. Noha sokat dolgoztak a hangrögzítésen, live performance-nak tekinthető Kékszakállú ez.

Voltaképpen szólni szeretnék még egy negatív tapasztalatról. Hogy tudniillik a valaha LP-n megismert, megszeretett, különböző mértékig koptatott, különféle hangzásúként emlékünkben megőrzött lemezek egy ilyen gyűjteményben a CD-technika (?) és a hangmérnöki munka (?) eredményeként kiábrándítóan hasonlóvá válnak, nivellálódnak. Aminek főként negatívumát észlelem. De ehhez hangtechnikailag nem értek, és talán csupán arról van szó, hogy fájlalom a hőskor egyik-másik Bartók-interpretációjának ilyen vagy olyan szempontból való trónfosztottságát.

Viszont, többszörösen zavarba ejtő tapasztalatként, elmondom, hogy a Kékszakállú után maradó hely kitöltése érdekében közreadott Alban Berg Három Wozzeck-töredék alkalmasint az album legharmonikusabb élménye. Ezt 1961-ben a London Symphony Orchestra élén dirigálta Doráti Antal, aki különben nem számított Berg-specialistának; Marie szerepét a feledhetetlen Helga Pilarczyk énekli. Gyönyörű előadás. Énekes, karmester, zenekar pontosan tudja dolgát, a stílus tökéletes ismeretében ihletetten, technikailag is igen magas színvonalon muzsikál, jobban, mint Bartók három egyfelvonásosában. Természetesen a 20. század egyik legnagyobb zeneművének három, "csillagos óra"-jelenetéről van szó. Berg partitúrája, már ha ugyan remekművek összemérhetők, hibátlanul tökéletes; a Kékszakállú kongeniális előadásához viszont olyan művészi és mesterségbeli többletek kellenének, amilyeneket ugyanaz a karmester ugyanazzal a zenekarral ez esetben nem tud produkálni. (Az énekesek kvalitását pedig egyáltalán ne firtassuk.) Nem tudom, van-e tanulság - ha csak az nem, hogy Bartók Béla számos nagy művének partitúrája valóban nehezebb előadóművészi feladat, mint a vele azonos nagyságrendű modern klasszikusoké.