A két album együtt: egy-egy portré, mely ugyanarról az arcról több mint negyedszázadnyi eltéréssel készült. A vonások itt is, ott is markánsak, a személyiség ugyanolyan erővel sugárzik, mégis meglátszik az eltelt idő, mert a hangsúlyok és arányok megváltoztak, a tapasztalatok és a lélek belső változásai átalakították az arc karakterét. (A hasonlat csak annyiban sántít, hogy az 1970-es évekbeli kompozíciókat a zeneszerző később átdolgozta, és a lemezen hallható felvételek a legutolsó változatokból készültek - de mindez nem változtat a lényegen.)

Az első lemezen szereplő darabok magától értődően kerülhettek egymás mellé. Az 1974-ben befejezett, 1981-ben átdolgozott Intervalles-Intérieurs és az 1975-ben írt, majd 2002-ig többször is átkomponált A szél szekvenciái Eötvös Péter ma is aktuális érvényű, a második világháború utáni magyar zeneszerzés történetében is nagy jelentőségű alkotásai közé tartoznak. Mindkét mű összefoglalás, melyekben az akkor harmincas éveinek elején járó komponista a Stockhausen melletti munka közben szerzett élményeket összegezte; emellett a kor experimentális zenéjének ösztönző ereje és az elektronika új távlatokat nyitó technikai leleményei Eötvös pályájának ezen a pontján kapcsolódtak össze a tanulóévek és fiatalkori művek során már megszerzett tapasztalatokkal. Egyéni stílusát már ekkor különösen jellegzetessé tették a kor romantikaellenes zenei ízlésétől kifejezetten elütő, költői hangulatú programok.

Az Intervalles-Intérieurs (Hangköz-enteriőrök) utalás egy képzeletbeli akusztikus utazásra, melynek során a hangközök belsejében zajló folyamatokból kiépített dallami és harmóniai képződmények hozzák létre a kompozíciót, A szél szekvenciáiban pedig a hetvenes években megélt zen-élmény jelenik meg abban a formában, ahogyan azt egy európai zenekultúrán felnőtt alkotó megjeleníteni képes. A két mű ellentétes karakterű ugyan, valamiképpen mégis kiegészíti egymást. Az előbbi nagyszabású, szabadon csapongó fantáziának tűnik az utóbbi zártabb formájú, rövid tételekből építkező szerkezete mellett. Az Intervalles-Intérieurs ritmikus szabadságával szemben A szél szekvenciáiban igen lényeges a ritmusképletek időtagoló szerepe és az egyenletes mozgások formaépítő funkciója. A statikus és a dinamikus hangzás ekkor vált állandó feszültségkeltő és -oldó eszközként Eötvös zenéjének oly nagy jelentőségű alapgondolatává, hogy gyakran az lehet az érzésünk, a nyugalom és a mozgás zenei kontrasztjainak változatos formái az ő műveiben valójában a klasszikus értelemben vett dallamokat helyettesítik.

E két darab egyébként is tartalmazza már mindazokat a jellegzetességeket, melyek, ha nem is változatlan szerepben, de később is megmaradtak saját hangjának jellegzetességei között. Ilyen az olykor frivolitásig menő szélsőséges játék a hangszínekkel, a "súrlódó" és a "konszonáns" hangközkapcsolatok (és a belőlük kibomló hangzásfelületek) közötti állandó mozgás, a dallami gondolkodás konvencionálisnak aligha nevezhető meglepetései, vagy a zenei folyamatok hullámzó akciószerűsége, mely Eötvös minden művét izgalmassá teszi.

A két lemez egymás után hallgatva persze annak megfogalmazására is késztet, mi az, amiben Eötvös Péter zenéje látványosan változott az elmúlt negyedszázad alatt, részben az alkotói gondolkodás belső logikájának folyamatos átalakulása, részben a kompozíciós lehetőségek lényeges kitágulása miatt. A második lemezen szereplő Snatches of a Conversation (2001), Jet Stream (2002) és Paris-Dakar (2000), úgy tűnik, igencsak mást kínál a hallgatónak - és mást is kíván tőle -, mint a hetvenes években készült darabok. A fiatal Eötvös minden hangja lépés egy olyan úton, amely ismeretlen távlatok felé vezet. Bennük van a "mindent megpróbálni, ami csak lehetséges" intellektuális vibrálása, s ebben a zeneszerző olyan társnak tekinti hallgatóját, akinek rá kell hangolódnia gondolataira ahhoz, hogy ezen az úton követni tudja őt. Az utóbbi tíz évben készült kompozíciók ezzel szemben mintha már abban a világosan körvonalazott világban játszódnának, mely felé a fiatalkori művek céltudatosan törekedtek. A kísérletezés izgalmát felváltotta a hangzás szinte érzéki szépségű gazdagsága, a zenei akciók tökéletesen kidolgozott hatásmechanizmusa és a kompozíciós arányok egyensúlya. Műveinek szerkezetében és a választott műfajokban újra helyet kaptak a zenetörténeti hagyományokra is hivatkozó ötletek, s mindez együttvéve a hallgató számára jelentősen megkönnyíti az immár hatvanas éveinek elején járó zeneszerző gondolatainak megértését. (Érzésem szerint a fokozatos változás valamikor a kilencvenes években kezdődött az első nagyszabású zenekari művekkel - Psychokosmos, Atlantis -, majd először a Három nővér című operában teljesedett ki igazán.) Míg a fiatalkori művek legtöbbször néhány nagy körültekintéssel átgondolt harmóniai vagy strukturális alapötlet köré épültek, és a dallamosság nem tartozott feltűnő jellemzőik közé, a mostani darabok szerkezete lazább, több szerepet kapnak bennük a hangulati csúcspontok, általában véve melodikusabb lett az összhatásuk. Az idővel való gazdálkodás experimentális módjait az évek során felváltotta egy másfajta kompozíciós időérzék, amely - főként a nagyzenekari darabok és az operák esetében - a hagyományos szimfonikus nagyformák arányideáljaira emlékeztet. Bizonyára egyszerű lenne ezeket a jellemzőket a szokásos zenetudományi terminológia szerinti "érett" zeneszerzői stílus címkéjével ellátni, ha nem maradtak volna meg Eötvös zenéjében továbbra is olyan vonások, melyekben ma is a fiatalkori kísérletező kedvre ismerünk. Talán ilyen területnek tekinthetjük a nem színházba szánt vagy a tisztán hangszeres műveket is átszövő jelenetszerű gesztusokat, az emberi beszéd gyakori használatát zenei eszközként, vagy az idegen elemekkel (madrigalizmusokkal, népzenei áthallásokkal, szignálszerű idézetekkel) való játékot, mely fiatal kora óta vissza-visszatérő jellemzője kompozícióinak.

A második lemezen hallható művek jelzik, hogy az utóbbi években e stílusjátékok között fontos szerepet kapott a jazz, bár talán az indítékok itt kissé bonyolultabbak, s - a lemezkísérő füzet zeneszerzői visszaemlékezése szerint - legalább annyira személyesek, mint szakmaiak. Eszerint a jazz iránti rajongás Eötvös gyerekkorára nyúlik vissza. Igen figyelemreméltó, hogy - bár sohasem titkolta a műfaj iránti vonzalmát - a jazz közvetlen hatását mégis sokáig távol tartotta műveitől. Pedig (mint például az Álmodozások kora című filmből is kiderül) zeneszerzőként már a hatvanas években otthon volt ebben a stílusban, sőt már akkoriban hozzá tudott tenni valamiféle személyes hangot is. Úgy tűnik azonban, hogy amikor az ezredfordulón jazz-ihletésű darabokat kezdett komponálni, nem az utánzás volt a célja, hanem az, hogy a jazzt kompozíciós alapanyagként vagy szerkezeti elemként alkalmazza, valahogy úgy, ahogyan annak idején Stravinsky tette néhány művében.

Mint tudjuk, a jazz sokszínű, gazdag hagyományú és igencsak átütő zenei nyelv, amely könnyen bekebelezheti a tőle független (vagy idegen) zenei gondolatokat. Talán éppen ezért enged Eötvös csak forgácsokat a jellegzetes motivikus és ritmikus fordulatokból műveinek felszínére, igaz, minden darabban más módon és más intenzitással. E zene (s annak is talán leginkább a cool névvel jegyzett irányzata) ott van a hangszerelésben, a hangszínekben, a dallamvonalakban, a hangulatban, mégsem Miles Davis vagy más nagyságok imitációjaként halljuk ezeket a fordulatokat, hanem Eötvös összetéveszthetetlen zenéjének egyik alkotórészeként. Mindaz, amit általában jazznek nevezünk, legfeltűnőbben a Paris-Dakar ritmikájában és hangzásában jelenik meg, legkevésbé a Jet Streamben feltűnő, és a Snatches of a Conversation szólamait szövi át a legrafináltabban. A jellegzetes fordulatok gyakran a szólószerepben fellépő hangszerekhez, máskor hangszercsoportokhoz (azokon belül is leginkább a fúvósokhoz) kötődnek.

A Jet Stream lényegében trombitaverseny, ha nem is a szó megszokott értelmében, a Snatches of a Conversation képzeletbeli kávéházának képzeletbeli "pincére" (a zeneszerző kifejezése) egy kéttölcséres trombita, a Paris-Dakar főszereplője a jazz-zenekari szólamok fölött improvizáló harsona. Úgy tűnik, kiváló jazz-zenészek virtuóz játéka is ösztönözte a művek létrejöttét, s a lemezt dokumentumértékűvé avatja, hogy a zeneszerző karmesteri jelenléte mellett azt a két szólistát (Markus Stockhausent és Gőz Lászlót) hallhatjuk rajta, akiknek az ajánlások szólnak. Mindez persze külsőséges szempont, hiszen a lemez minden szólistáját (a Snatches... trombitását, Marco Blaauwt és beszélőjét, Omar Ebrahimot is) csak a legnagyobb elismerés hangján lehet említeni. Virtuozitás és fantázia terén nem érheti kifogás a lemezt záró egy-egy szólóimprovizáció szerzőjét és előadóját, Szakcsi Lakatos Bélát (zongora) és Gadó Gábort (elektromos gitár) sem. Mindketten A balkon című opera témáira rögtönöznek tiszteletre méltó stílusérzékkel és eleganciával. Mégis, talán mert az általuk játszott zenékben - éppen az improvizáció sajátosságának megfelelően - igen markáns jazz-idiómák kerülnek egymás mellé, vagy mert - s ez is az improvizáció műfaji sajátsága - a jellegzetes zenei ötletek többször ismétlődnek (sőt formaképző elemmé válnak), a két tétel a gazdag ötletek ellenére is súlytalanná, illetve függelékszerűvé válik Eötvös művei mellett.

Ahogyan az a szerzői antológiák esetében gyakran előfordul, a két lemezen szereplő kamaradarabok és nagyobb apparátust igénylő művek előadógárdája igencsak változatos. A felvételek időben és földrajzi szempontból is nagy távolságokban készültek, szerencsére azonban a különböző koncert- és stúdiókörülmények között rögzített előadások meglehetősen vegyes akusztikai összképéről jótékonyan eltereli a figyelmet az a tény, hogy hangszeres együtteseiket tekintve a művek partitúrái is jelentősen különböznek egymástól. Az Intervalles-Interieurs-t az UMZE Kamaraegyüttes, A szél szekvenciáit a Klangforum Wien, a Snatches of a Conversationt a musikFabrik, a Jet Streamet a BBC Szimfonikus Zenekar, a Paris-Dakart a Budapest Jazz Orchestra játssza.

Az első lemez kamaraműveiben számos nagyszerű, szólisztikus igénnyel kidolgozott hangszeres teljesítményt hallhatunk, de a második lemez (különösen a Jet Stream) is bővelkedik olyan pillanatokban, melyekben átélhetjük a tökéletesen kidolgozott részletekből összeálló bonyolult zenei események szinte euforikus élményét. A kis és nagy együttesek közötti közös nevező Eötvös Péter most is magával ragadó karmesteri irányítása. Keze alatt a hangzás a legösszetettebb zenei folyamatokban is tisztán követhető, a zenészek összjátéka szinte makulátlan, így aligha lehet kétségünk afelől, hogy valóban azt halljuk, amit a zeneszerző a komponálás során elképzelt. Vajda Gergely tehetségét dicséri, hogy a Paris-Dakar karmestereként (itt a zeneszerző zenei rendezőként vett részt a produkcióban) ugyanilyen magas színvonalú előadást tudott létrehozni. A lemezeket sokszor meghallgatva sem kétséges: minden közreműködő tudása legjavát adta annak érdekében, hogy Eötvös Péter üzenetei megérkezzenek hozzánk. A többi rajtunk, hallgatókon múlik.