A két szervező már hónapokkal korábban felhívást intézett a még diákéveit töltő zeneszerző-korosztályhoz: írjanak műveket kifejezetten az idei Ifjúsági Kortárs Zenei Estek számára. Mivel a "nagyok" jótékonyan elhárították maguktól a zsűrizés összetett feladatát, Győri Noémire és Madaras Gergelyre hárult a beérkezett több tucatnyi kompozíció megrostálása. Kilencvenöt százalékban jó döntéseket is hoztak, ráadásul a zenei megmérettetéseken oly gyakran tapasztalható tanár-diák viszony hatása nem érvényesülhetett.

A három hangversenyt egy-egy felnőtt zeneszerző - Tihanyi László, Dubrovay László és Madarász Iván - beszéde nyitotta meg, s alapvető kérdéseket feszegető, mégis személyes gondolataikkal jól illeszkedtek az estek alaphangulatát meghatározó, barátságos légkörbe. A főszereplők, vagyis maguk a kompozíciók szintén számos tanulsággal szolgáltak. A több száz év remekművei által elkényeztetett, műhelytitkokra éhes zenebarát szembesülhetett azzal, milyen zeneszerzés-technikai problémákat vet fel egy dalciklus, egy nagyobb előadóapparátus, vagy akár egyetlen hegedű. Nem beszélve az idővel való bánásmódról, a Kroó György által egykor annyit emlegetett ökonómiáról; mennyit bír meg egy motívum, egy karakter, egyáltalán: mikor legyen vége a műnek? Úgy érzem - és ezzel bizonyára nem mondok újat -, annak, aki érteni is kívánja a zeneműveket, óriási szüksége van arra, hogy ezeket a tapasztalatokat újból és újból megélje. A felhangzott alkotások látásmódjukban nem hoztak különösebb újdonságot; a fiatalok számára továbbra sem a clusterek és az aleatória jelentik a modernség fogalmát. "Még fejlődésben lévő szervezetekről" szólva természetesen nem helyes a hallott művek szigorú bírálata, sem az önálló hang számonkérése, néhány észrevételemet hadd osszam meg mégis az olvasóval.

Jól tudjuk, többfajta stílus egyidejű jelenléte - még a nagy szerzőknél is - a fiatalkori művek sajátja. A legtöbb alkotást itt is ez jellemezte, noha akadt egy-két érettebb kompozíció (például BARTA GERGELY Prológja), amelyik ilyen szempontból egységesebb arculatot mondhat magáénak. A zeneszerzéstanárok - akik közül többen meg is jelentek - nyilván tájékozottabbak, én azonban úgy láttam, növendékeik körében ma (is) a Verklärte Nacht-utánérzés a legnépszerűbb (lásd többek közt a magyar-ugandai MAGALA RONNIE Két Rilke-dalát). A majd' száz éves Allegro barbaro dübörgése szintén több kompozícióban visszhangzott, így SZTOJANOV GEORGI Létösszegzés című hegedű-zongora-duójában, valamint SIMON DÁVID A mészáros című zongoraművében. A koncertek során többször visszatérő jazzes akkordok mellett más színfoltot képviselt az Arvo Pärt-féle statikus diatónia (ZOMBOLA PÉTER Postludium című négykezes zongoradarabjában), valamint a SZIGETI MÁTÉ CSABA által jegyzett, hallhatóan Webern bagatelljei ihletésére született hat vonósnégyes-miniatűr.

Két ifjú zeneszerzőnél éreztem, hogy kompozíciójukkal nem csupán a felhívásnak kívántak eleget tenni, hanem leírt hangjaik személyes közlendő hordozói is. Egyikük ZARÁNDY ÁKOS, a Zeneakadémia elsőéves növendéke (tanára Vajda János), aki Sír a tó című alkotásában feltűnő érettséggel használta ki a kamaraegyüttes nyújtotta hangszerelési lehetőségeket, színeket. Bár az ő darabját is némileg hosszabbnak éreztem a kelleténél, meglepett - s ezzel a már kiforrott zeneszerzők körében is csak ritkán találkozhatni -, hogy a zenei anyagba integrálni tudta az ütőhangszereket. Tíz játékost foglalkoztató siratója egy volt azon két mű közül, amelyik nemcsak néhány ütem kedvéért alkalmaz nagyobb hangszer-összeállítást, hanem a szólamokat a zenei folyamat végéig ki is használja. A másik, ebből a szempontból kedvezően értékelhető munka MATKÓ TAMÁS-é (Orbán György növendéke), bár ő az egymás mellé illesztett, egyébként értékes gondolatait nem tudta egységes kompozícióvá összedolgozni. A bevallottan Lutosławski, Ligeti és Feldman zenéjét ötvöző, körülbelül négyperces mű volt az egyetlen a huszonhárom alkotás közül, amely túl rövidnek bizonyult a benne felhalmozott zenei ötletekhez képest.

Zarándy mellett Vajda János egy másik zeneszerző-növendéke vonta magára a figyelmet: KÁKONYI ÁRPÁD. Címadását (Változatok egy Haydn-témára) akár szemtelennek is tarthatnánk, de miért ne írhatna Brahmson kívül más is variációkat a szeretett mester egy-egy művére, dallamára? Ráadásul Kákonyi hegedűre és zongorára komponált opuszában - a romantikus mesterrel ellentétben - valódi Haydn-alkotást dolgozott fel, egy korai vonósnégyes menüettjét. A sorozatból két tétel szólalt meg, a negyedik, majd az első változat, s e kettőt hallva sajnáltam, hogy a többit nem játszották. A Poème extatique című anélkül tudott egyre emelkedő és telítődő érzetet kelteni, hogy a nagy eksztatikusra, Messiaenra emlékeztetett volna. Egyébként ebben, valamint a Perpetuum mobile megszólaltatásában találkozott az a két fiatal, akik számomra a háromnapos fesztivál előadóművész-felfedezettjeit jelentették: az egyik éppen a hét (!) műben is közreműködő Kákonyi, másikuk pedig Banda Ádám, a Zeneakadémia előkészítő tagozatának növendéke (tanára Perényi Eszter). A tizennyolc éves hegedűs abból a fajtából való, akire - amint játszani kezd - nem lehet nem odafigyelni. Elképesztő intenzitás és intelligencia sugárzik minden egyes vonóváltásából, s ha a hang tisztaságát és nemességét illetően akad is még csiszolgatnivalója, személyében olyan muzsikust ismerhettünk meg, aki minden bizonnyal sok-sok élményt tartogat még számunkra.

Tisztelet és köszönet illet minden ifjú muzsikust, aki komoly és felelősségteljes munkával, ellenszolgáltatás nélkül tett eleget a vállalt, nem könnyű feladatnak. Ugyanakkor a kortárs zenével való találkozásuk pedagógiai jelentőségével valószínűleg még ők maguk sincsenek tisztában. Az említett számokon és adatokon kívül a tolmácsolások minősége garantálta, hogy nem tanszaki koncertekben volt részünk - mert ennek a lehetősége is fennállt -, hanem valódi hangversenyekben. A nemrég diplomázott karmester, Werner Gábor teljesítményét azonban, éppen a több interpretációban betöltött kulcspozíciója miatt, nem hagyhatom szó nélkül. Inkompetens jelenléte, a dirigens alapvető kötelességeit (szólamarányok beállítása, tagolás) sem teljesítő ténykedése egyrészt a művek útjában állt, másrészt az előadók munkáját rombolta le. Így történhetett, hogy két olyan kitűnő énekes, mint a tavaly, Nádor Magda osztályában végzett Kis Viktória, valamint a tanulmányait a nagyhírű londoni Guildhall School of Musicon folytató Bodrogi Éva gondosan megmunkált énekszólama csak időnként bukkanhatott fel a medréből kilépett hangfolyamból.

Az utolsó koncerten Orbán György egyik negyedéves növendéke, JUHÁSZ BALÁZS örvendeztette meg ötletes darabjaival a közönséget. A Zeneakadémia ütőhangszer szakát is végző fiatalember maga adta elő három, marimbára írott Etűdjét, melyek közül az utolsó (Pasziánsz) valódi telitalálatként hatott. A tehetséges játékos egy kártyazsonglőr ügyességével addig rakosgatta hangszerén a hangokat - akár egy jól megkevert pakli kártyát -, míg ki nem jött a sor, a kromatikusan felfelé haladó skála. Biztos vagyok benne, hogy ez a trouvaille nem csak az én arcomra csalt gyermeki mosolyt.

A szervező páros ügyesen szerkesztette a Magyar Rádió által is rögzített három hangverseny műsorát, aminek köszönhetően a rendezvény végig színes és érdekfeszítő maradt. Annyira, hogy szívből remélem, a harmadik Ifjúsági Kortárs Zenei Estek újabb zeneművek megszületését eredményezi majd, még több fiatal zeneszerzőt, tehetséges előadót és nagyobb számú közönséget vonva be inspiráló közegébe.