Gyerekkorodban egy meleg, nyári napon a házatok előtt játszadoztál mezítláb a homokban. Sok virág is nyílt arrafelé, odavonzva méheket, darazsakat, legyeket. Belefeledkezve a játékba, véletlenül ráléptél egy darázsra, amelyik persze azonnal beléddöfte a fullánkját. Sírva és a fájdalomtól sántikálva araszoltál az ajtó felé, hogy anyád segítségét kérd, amikor a küszöbön a másik lábaddal is beleléptél egy darázsba, újabb fullánkot szerezve. Miközben feljajdultál és még hangosabban kezdtél zokogni, arra gondoltál: "ejnye, lehet, hogy nem lesz nagyon könnyű életem?" Hát összességében nem is lett túl könnyű...

Erre nyilván megkérdezném, hogy akkor a díjak, kitüntetések, elismerések a zeneszerzőnek és a pedagógusnak...

...amire persze rögtön újabb anekdotával fűszerezett eszmefuttatás lenne a válasz az elismerések értékének viszonylagosságáról. Mert hiszen - mondanád -, akár bevalljuk, akár nem, jólesik minden elismerés, legyen az díj, kitüntetés, vagy csak egy elismerő mondat. De végül mégiscsak nekünk kell tisztában lenni saját valódi értékünkkel, nekünk kell megteremteni saját személyiségünket, kiteljesíteni mindazt, ami bennünk rejlik. S hiába minden elismerés, ha ez nem történt meg. A mérce nem mások teljesítményének elérése, hanem saját magunk minél teljesebb megvalósítása. "Életem végén - szól a személyre aktualizált anekdota - a Teremtő nem azt fogja számon kérni tőlem, miért nem lettem én is Bach, hanem azt, hogy miért nem lettem Sári."

Ez magas labda, önként jönne a következő kérdés: talán ezért éltél egy ideig távol tőlünk? Itthon nem lehettél eléggé Sári?

(Nem szívesen felelnél. Mert nem szívesen emlékszel azokra az időkre, amikor úgy érezted, sokan örülnének, ha kevesebbet lennél itthon, és ezt változatos módon képesek a tudomásodra hozni. Nem vagy ezzel egyedül: sokunk életében volt ilyen pillanat - van, akinél nem is egy -, amikor komolyan mérlegelni kellett, kell-e, szabad-e itthon maradni. Erre a mi közép-európai létünkre jellemző, hogy akárhogyan is döntött - ment vagy maradt, visszajött vagy sem -, kevéssel találkoztam, aki biztos lenne abban, hogy jól döntött. Te elmentél, majd visszajöttél, de még ma is sokat jársz Németországba. Valószínűleg maradandó nyomot hagyott benned a közeg, amelyben éltél, a baráti kör, amelyhez tartoztál akkor, amikor a tulajdonképpeni zeneszerzővé és zenetanárrá válásod megtörtént. Amikor egyhónapos berlini ösztöndíjat kaptam, és találkoztam azokkal, akikhez te ajánlottál be, tapasztalhattam, hogy te is maradandó nyomot hagytál magad után: mindenki a legnagyobb szeretettel beszélt rólad. Biztos vagyok benne, akármilyen jólesik a sok elismerés, amit itthon kapsz, szomorúan kell megállapítanod, hogy legfontosabb műveid valamiképp inkább Németországhoz kötődnek. Ott, Pforzheimban mutatták be eddigi egyetlen operádat, az Arthur Koestler életének epizódjait bemutató Sonnenfinsternist, és a magyar bemutatóra mindeddig nem került sor. Ha egyszer ez mégis megtörténik, bizonyára a magyar fülnek ismerős Sötétség délben címmel lesz látható-hallható.)

Ahogyan én hallgatom a darabjaidat, úgy hallom, azokban egyfajta barokkos szerkesztési fegyelem uralkodik. Ha külön-külön veszem szemügyre az elemeket, szintén barokk asszociációim támadnak: a nemritkán terjedelmes szakaszokat összefogó markáns ritmika - nagyon gyakran komplementer megoldásokkal vegyítve -, a gyakori ellenpontozás, a többrétegű szerkesztés mind ezt a benyomást erősíti. Talán szintén "barokkos" vonás, hogy a sokat komponáló szerzők közé tartozol, aki gyakran és szívesen ír kisebb, alkalmi jellegű, nemritkán etűdszerű kompozíciókat is. Ezek ugyanolyan szigorúan szerkesztett opuszok, mint a "nagy" művek - többnyire öntörvényű rend szellemében írt tizenkétfokú zenék -, ezért az ilyen irányban még nyitott zenetanárok gyakran és szívesen tanítják darabjaidat szinte minden korosztálynak. Tényleg ilyen "barokkos" korban élünk? Hogy viszonyulsz a világban ma jelen lévő, meglehetősen sokféle zenéhez?

Erre válaszolva lenne mód kifejteni egyik kedvenc témádat: a zeneszerző és a korszellem kapcsolatát. Ebben taoista álláspontot képviselsz. Minden ember, így a zeneszerző kötelessége is, hogy saját boldogulása és a világ megértése érdekében felismerje a korszellemet, majd ehhez kapcsolja magát és minden tevékenységét. Ez egész életen át tartó folyamat, amelynek sikerességéről többségünk soha nem szerez teljes bizonyosságot. Azonban nincs más út, így a zeneszerző is arra kényszerül, hogy minden kompozíciójával igyekezzék legjobb tudása szerint a korszellemhez igazodni. Hogy ez a szellem "barokkos"-e, vagy hogy a mai korszellemhez "barokkos" eszközökkel is lehet zeneileg kapcsolódni, ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Talán ez magyarázza, hogy soha nem voltál egyetlen csoport, műhely vagy egyéb művésztársulás tagja, annak ellenére, hogy öcséd, Sáry László révén önként kínálkozott volna az Új Zenei Stúdióval való kapcsolat, te azonban a Stúdió meghatározó időszakában éppen nem éltél itthon. (Sajnálod?) Talán részben igen, hiszen kimaradtál egy intellektuálisan-művészileg nagyon termékeny és izgalmas időszakból, másfelől azonban biztos vagyok benne, lelked mélyén csak az egyéni útkeresést tartod a magad számára lehetségesnek. Különben is, a család megfelelően képviselve volt... (Itt számtalan anekdotára nyílna mód, kezdve a téves anyakönyvi bejegyzéstől - amely "i"-s és "y"-os formával választotta ketté a két testvért - egészen addig a külföldi hangversenyig, amelyre meghívást kapva elutaztál, és ott konstatálnod kellett, hogy a műsoron öcséd darabjai szerepelnek.)

Elérkeztünk ahhoz a bizonyos 70. születésnaphoz. Maros Rudolf egykor azt mondta - hogy én is anekdotázzak egy kicsit, anélkül, hogy versenyre kelnék veled -, Magyarországon a zeneszerző 60 éves koráig "fiatal ígéret", utána azonnal vagy "a haza nagy öregje" lesz, vagy teljesen leírják és elfelejtik. Úgy látom, ez ma már nincs így. A magyar kortárs zene hazai presztízse arra többnyire még elég, hogy érdemtelenül senkit ne felejtsenek el, de arra már nem, hogy - a "nagy öregek"-nek kijáró - nyugalmas öregkort biztosítsa a többségükben aktív idős zeneszerzőknek. Magyarországon az előző rendszerben sem volt igazán lehetséges "szabadúszó" zeneszerzőnek lenni, mára még sokkal távolabb kerültünk ettől. A többség, hozzád hasonlóan, tanít, az egyetemi oktatást azonban ma 70 éves korban be kell fejezni. Nem szorul össze egy kicsit a szíved, ha az ünneplések utáni időkre gondolsz?

Igyekeznél meggyőzni róla, hogy nincsenek ilyen félelmeid. Bár a tanítás és a rendszeres kapcsolat a fiatalokkal ebben a formában hiányozni fog, de számos tevékenységre megmarad a lehetőség, és te - szerencsére - sokféle formában vagy aktív. Hangsúlyoznád, milyen jó, hogy a legfontosabbakra - a komponálásra, új művek megismerésére, régiek újraelemzésére - most majd több idő jut. De belül tudod, hogy azért nem lesz könnyű. Találni kell erre is egy saját, önálló megoldást. Végül is ez nem különbözik döntően attól a feladattól, amivel a komponálás során lépten-nyomon találkozik az ember. Ha ott gyakran sikerült, itt is menni fog. A humor például sok mindenen átsegít. (Záró anekdotaként eszembe jut, jó húsz évvel ezelőtt együtt nyaraltunk családostul Galyatetőn. A Kékesre kirándulva és hazafelé tartva találtunk egy ismeretlen utat lefelé, ahol perceken belül fogódzó nélküli, csúszós és lejtős terepre jutottunk, és próbáltunk nem lezuhanni. Ahogy éppen megállva mérlegeltük a kockázatokat, így szóltál: "Sajnállak titeket, kispajtások, mert ti még fiatalok vagytok, élhettetek volna még egy kicsit...")

Nem lenne több kérdésem. Maradna a köszöntés: Isten éltessen még sokáig, bírd alkotóerővel, egészséggel, humorral és anekdotákkal!