Művészi szuverenitása leginkább az estét nyitó Bach-műben - a magát Francia ouverture-nek álcázó szvitben (BWV 831) - és Chopin h-moll szonátájában (op. 58) volt érzékelhető; persze lehet, hogy a két Szymanowski-ciklusban is, ám a lengyel szerző Metopék (három poéma - op. 29) és Három maszk (op. 34) című műveit illetően nincs összehasonlítási alapom. A Bach-szvit szabadon lélegző nyitányából Anderszewski kíméletesen eltüntette a francia uralkodó egykori peckes lépteit, s rögtön a koncert második percében olyan intim piano-hangzással lepte meg a közönséget, hogy talán a jegyszedők sem mertek levegőt venni a folyosón. Úgy tűnik, a művész szívesen tartózkodik e szinte "hallhatatlan" régióban; fantáziáját, technikáját egyaránt dicséri, hogy ezen belül azután rendkívüli változatosságot kínál. Gyakran állította egymás mellé egyazon téma eredeti és egy oktávval magasabban fekvő vagy homlokegyenest ellenkező karakterű - bőséges pedálozással támogatott legato-, illetve kicsipegetett staccato- - alakjait. Ám hogy az élénk képzelőerő fölött mindig a hallás az úr, arról a plasztikus szólamoknak köszönhetően szinte háromdimenzióssá váló Sarabande-on kívül a szvit kerettételeiben győződhettünk meg. Feledhetetlen maradt az érzékenység, amellyel Anderszewski az Ouverture zengő akkordjaiból előhúzta, majd továbbszőtte a fényes dallamszalagokat, s ahogy a záró Echóban remek érzékkel találta el annak az apró szünetnek a hosszát, amelyik elég volt a fortékból kibújó visszhang érzékelésére, a folyamatot viszont nem törte meg.

A Zeneakadémia közönsége a koncert mindkét részében intenzív Szymanowski-kurzuson vehetett részt - Anderszewski talán úgy gondolta, a magyar hallgatóságot is megfertőzi a nálunk ritkán játszott szerző iránti szeretetével. Bevallom, a dór templomok domborműveinek Odüsszeusz-jelenetei alapján készült Metopék utáni szünetben nem rohamoztam meg az aula CD-árusait Szymanowski-felvételek után érdeklődve. A háromrészes ciklusban meghökkentően kevés a tartalom; teljesen mindegy, hogy a tétel címe Szirének szigete, Kalüpszó vagy Nauszikaa: mindegyik szereplő ugyanazzal a trilláktól és végeláthatatlan futamoktól bugyborékoló szósszal van nyakon öntve. Az elemzők - joggal - Debussy és Ravel hatását emlegetik, az ő zenéjük virtuóz villódzása helyett azonban a Metopékban csak egy meghibásodott neoncső vibrálására futja. A Maszkok ciklusát - amely, helyet cserélve a Chopin-szonátával, az est zárószámaként hangzott fel - jóval tartalmasabbnak találtam. A három "hangköltemény" alakjait Szymanowski itt is beborítja flitterrel, de Seherezádé, Tantrisz bohóc és Don Juan azért egyéni vonásokkal is rendelkezik. Bár nehéz betelni a billentyűket alig érintő, leheletfinom zongorázással, amely annyiszor fojtotta belénk a levegőt a koncert során, most felvillanyozó volt hallani, milyen, amikor Anderszewski ragadozómadár-csőröket megszégyenítő élességgel csap le egy-egy sforzatóra, vagy amikor - hogy Wagner is forduljon egyet a sírjában - keményen és "kicsit ázottan" játssza az Izolda hálószobájába igyekvő ál-lovag daktilusait.

A második részben az életrajzi filmek által leányregény-hőssé degradált, nebáncsvirág Chopin-figura rögtön a h-moll szonáta első hangjaira szertefoszlott: a karakter, mellyel a nyitótétel főtémája megszólalt, egy bécsi klasszikus szonátának is jól állna. Józan melegszívűség - talán így jellemezhető Anderszewski Chopin-játéka. A művész nem hatódott meg minden szívfájdító dallamtól, az agogikákat inkább a nagyobb formahatárokra tartogatta; haladjunk, kérem, haladjunk. Arra irányuló kísérleteit azonban, hogy az éppen csak érzékelhető hangerőszintet megtalálja, a szonáta második tételében is folytatta. Három ráadás bizonyította, hogy a közönség szívesen követte a művészt irreális útjain. Biztos, ami biztos. Ki tudja, mikor nyithatjuk rá megint az ajtót. (Március 1. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft., Strém Koncert Kft.)

Gyarmati Eszter

Március elején adta háromrészes bérleti sorozatának utolsó koncertjét VÁRJON DÉNES. A sorozat összeállítása is mutatta, hogy a zongoraművész számára fontos az egyensúly az interpretációs megnyilatkozások három fajtája között: az első esten a szólóirodalom kiemelkedő alkotásait tolmácsolta, a másodikon versenyművek előadójaként lépett közönség elé, ez alkalommal pedig kamaramuzsikusi szerepkörben hallhattuk. Partnere a KELLER VONÓSNÉGYES volt - a brácsaszólamot Gál Zoltán betegsége miatt Konrád György játszotta. A hangversenyt a nemrég elhunyt hegedűművész, Kovács Dénes emlékének ajánlották.

Bár kamarakoncerten ritka a telt ház, ezúttal megteltek a széksorok. A programon három olyan zeneszerző szerepelt, akiknek személye sok szálon és szorosan kötődik egymáshoz, a felhangzó művek azonban más-más periódusban íródtak, így jó keresztmetszetét adták a romantikus német kamarazenei repertoárnak. Két ismert alkotás: Brahms c-moll zongoranégyese (op. 60) és Schumann Esz-dúr zongorás kvintettje (op. 44) mellett az est műsorán helyet kapott Schumann feleségének, Clara Schumann-nak egy kompozíciója is. Ez utóbbi - Három románc hegedűre és zongorára (op. 22) - ideális nyitószámnak bizonyult. Bájos darabok sora, megkapóan közvetlen líraisággal, derűs gondolatvilággal. Mindegyik egy-egy aprócska zenei gondolat megfogalmazása, kibontása. Az első áradó dalolás a gondtalan öröm hangján, a középső nyitó ütemei Chopin világát idézik, megjelenik benne valami különös, népies szín, s a moll alaphangnemű tétel befejezése pizzicato dúr akkorddal: igazi fricska. A harmadik pedig - egy dal hegedűn - származhatna akár Mendelssohn Lieder ohne Worte sorozatából is. Mindhárom darab szép, csiszolt előadásban szólalt meg, Várjon Dénes és Keller András dús hangon, hajlékonyan és ötletgazdagon játszott.

A románcok után a Brahms-mű nyitótételének indítása éles kontrasztként hatott. A zongora határozott, komor színe, a rá feleletként sóhajtozó vonósok egy másik világba vezették a hallgatót. A legnagyobb vivőerőt Keller András képviselte, az ő temperamentuma uralkodott, a kitűnő összjáték is sok esetben az ő egyértelmű intéseinek, gesztusainak volt köszönhető. Példaértékű volt figyelme és alkalmazkodó készsége, visszafogottsága olyan pontokon, ahol más hangszereknek, például a brácsának jutott szólisztikus szerep. Különösen, mivel Konrád György játéka ezekben a szólókban kicsit erőtlennek bizonyult. Néhány részletet kivéve azonban ideális közreműködő partner: hangszerének hangja belesimult a hegedű és cselló hangzásába. A vonósok homogeneitása volt az előadás egyik nagy erénye. A másik: a zongorista hallatlanul intenzív, átható játéka, amely mégis mindig kamarazenei hatású maradt, és nem fedte, inkább összeolvasztotta a vonósok tónusát. Várjon Dénes, Keller András, Konrád György és Rafael Rosenfeld ideálisan muzsikáltak együtt, interpretációjuk megtelt jelentős mozzanatokkal. Az első és negyedik tétel sok pianója, a scherzo hatalmas energiája, feszültsége, könyörtelenül zakatoló témája remekül érvényesült ebben az előadásban. Kivételesen emlékezetes hatást keltett a harmadik tétel indításának csellószólója, majd ennek a témának exponálása a zongorán, a brácsa és cselló hárfázó kíséretével, a hegedű sóhajaival.

A szünet után Pilz János csatlakozott az együtteshez, s a második részben kiváló előadásban szólalt meg Schumann Esz-dúr zongoraötöse. Nehéz szavakkal kifejezni azt a különleges légkört, amelyet a művészeknek ez alkalommal sikerült megteremteniük. Ha a produkció egészére érvényes, legtalálóbb jelzőt keresem, talán a költőiséget említhetném. Az első tétel álomszerű hangja, melegsége, a brácsa és a cselló bensőséges felelgetése, a lassú tétel gyászindulójának pianissimóban elsuttogott, megrendítő szomorúsága, a dúr téma emlékképszerű, lebegő tercek és zongoratriolák nyomán felsejlő valószerűtlen világa, a tremolo felett visszatérő indulótéma lidércessége, a vidám, sodró Scherzo, a látomásos első és a virtuóz, olykor manók táncát idéző második trióval, végül pedig a nagyszabású fináléban újra megszólaló első téma fugato megjelenése - mindaz tehát, ami Schumann költői világát jellemzi: benne volt ebben az interpretációban. A zongora vezető szerepe egyértelmű. Várjon Dénes rendkívül sokszínűen játszott, különleges színpalettát tárt a közönség elé, de a vonósokat is csak felsőfokon említhetem. A hangosan bravózó közönség hosszú tapsát a művészek Brahms f-moll zongoraötösének Scherzo tételével köszönték meg. (Március 2. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kft.)

Kelemen Anna

Rahmanyinov monumentális egyházzenei alkotását, a Vesperást szólaltatta meg SZABÓ SOMA betanításában a CANTEMUS VEGYESKAR. Nagy kihívás ez a kompozíció minden kórus számára, a nyíregyházi együttes azonban már hozzászokott a jelentős feladatokhoz. A darab nehézségét és hatalmas terjedelmét meghazudtoló, kristálytiszta intonációjú és drámaian kifejező produkció hallatán úgy éreztem, az előadás többletenergiákkal gazdagodott volna, ha lemond a koncertteremről, háttérbe vonul, és a hallgató figyelmét megosztja a templomi látvány, a liturgia és a zene között - vagyis ha a mű saját, alkalmasabb közegébe és funkciójába kerül, magába fogadva a pap intonációit és imáit, a szertartás eseményeit. Ily módon egyúttal komplexebbé is válik, egy szinttel feljebb lép: új kapukat nyit a hallgató külső és belső, esztétikai és spirituális elmélyüléséhez.

Persze nem érdemes vitatni, hogy az egyértelműen még a szerző által sem funkcionalizált, középkori liturgikus dallamokkal átszőtt ószláv szövegű kompozíció mit nyer vagy veszít a hangversenytermi vagy a templomi előadással. Hiányérzetem szubjektív, semmit sem von le a produkció érdemeiből - annál is kevésbé, mivel Szabó Soma érezhetően másféle célt tűzött ki önmaga és a kórus elé. A hangsúlyt a tiszta, koncentrált a cappella zenére helyezte, így a koncepció, amelyet a környezet hitelesített, a zenei tartalomra irányította a hallgató figyelmét. A kórus így a nehezebb utat választotta, hiszen a koncertteremben minden hiba felnagyítva jelentkezik. A jelenlévők nevében állíthatom, így sem csalódtunk.

Hogy az énekkar rövid pihenőkhöz jusson, a mű tizenöt tétele az est során nem egyetlen lendületből szólalt meg: a darabot háromtételes egységekben hallhattuk. A beosztás furcsa módon nem a liturgia esti és reggeli imaóráinak eseményeihez igazodott - ezek a darabot logikusan három részre osztják: a tényleges alkonyati vesperásra, a reggeli istentiszteletre és egy függelékes dicsőítésre -, a karnagy ehelyett a tételek hangulatát, a zenei vonulat dramaturgiáját vette alapul. Különleges akusztikai élményben lehetett részünk a második egységben, a mű legcsendesebb, bensőséges hangvételű szakaszában (4-6. tétel), ahol a kórus egyetlen élő körívben fonta körül a publikumot. Úgy éreztem, itt a megoldás! A koszorúalakzat szülte atmoszféra a termet szentéllyé lényegítette át, korábbi hiányérzetem pedig pillanatok alatt mérséklődött. A női szólamok ragyogó fénye, a tenor és basszus hangszínek lágysága, vagyis a kórus kontrasztokra felépített hangzása az előadás körülményeiből adódó természetes esetlegességekkel, a tempó apró pontatlanságaival, a szólamok közötti egyensúly alkalomszerű megingásával együtt így közelítette meg leginkább az általam elképzelt ideális előadást. A természetes dolby-surround hangzás a nyíregyházi kórusok szabadalma.

Ezzel azonban nem ért véget a tér akusztikai lehetőségeinek merész, kreatív kiaknázása. A 10-11. tételekben a férfi és női szólamok helyet cseréltek a pódiumon, összhangban Rahmanyinov szándékával: a zeneszerző itt a férfikart helyezte előtérbe. Kíváncsian vártam a basszus különleges mélységeit, az 5. tétel végén megszólaló pianissimo kontra bét. A partitúra e hangjaitól még az 1915-ös bemutató karvezetőjét, Nyikolaj Danyilint is kirázta a hideg, pedig tény, hogy kórusa nem volt híján pravoszláv szertartásokon edződött orosz férfi énekeseknek. Szabó Soma sem bízta a véletlenre ezeket a hangzásokat. Az előadás kuriózumaként a Cantemus Vegyeskar sorait erősítette többek között a Tallis-kórus szuperbasszusa, Francis Steele. A női szólamokban pedig Sally Duncleyt fedezhettük fel, a híres, negyvenszólamú Spem in alium motetta első kórusának páratlanul meleg hangszínű altját, aki kivételes hajlékonysággal és egyszerűséggel énekelte a mű altszólóit, sőt hangsúlyoznom kell, hogy minden sztárallűrtől tartózkodva vett részt a kórustételek megszólaltatásában is.

A rahmanyinovi színek, szólamtömbök zenekarszerű kavalkádja a Cantemus Vegyeskar virtuóz előadásában újabb bizonyítéka annak a már-már közhelyszerű ténynek, hogy a "nyíregyházi kórusiskolában" bármi megszólal: ennek nincsenek sem énektechnikai, sem szervezési akadályai. Üdítő az a rugalmasság és lendület, amellyel a karnagyok a műveket kórusaikra alkalmazzák, ügyesen kidomborítva azt, amit ez az iskola tud és érez. Nem lepődtünk meg azon, hogy most is a női szólamok homogén hangszíne által meghatározott angyali hangzásra került a hangsúly. Talán épp ebben rejlik a nyíregyházi titok. Úgy vélem, a Cantemus név hallatán ezután is biztosra mehetünk: a színvonal immár harminc esztendeje garantált. (Március 5. - Kodály Zoltán Általános Iskola, Nyíregyháza)

Gilányi Gabriella

Johann Sebastian Bach János-passiójának VASHEGYI GYÖRGY vezényelte, jelentős és megindító előadása után kevés dolga akad a koncertkritikusnak. Úgy érezheti, nem koncertről távozott, hanem egy istentiszteletnek is beillő nagyböjti elmélkedésről. Bach zenéje olyan szakrális teret hozott létre, amely mind a muzsikusokat, mind a közönséget hatalmába kerítette. Zavarban is volt az ünneplésre mindig kész pesti publikum, és kérdőn nézett körbe: illik-e tapsolni egy templomban? Úgy tűnt, az ORFEO ZENEKAR és a PURCELL KÓRUS tagjai is kiestek megszokott szerepükből, tanácstalanul fordultak felénk, félszeg mosolyuk jelezte, helytelennek tartják önmaguk ünnepeltetését.

A kritikusnak így aligha marad más, mint hogy a lelkében mindig ugrásra kész ördögöt szólaltassa meg, aki elmondja helyette, hogy a passió nyitókórusának esetlegességei még nem a fenti csodát előlegezték. Az Evangélistával viszont már meggyűlt a baja szegény ördögnek, hiszen a remek JULIAN PODGER számára elég volt néhány perc, hogy bemelegedjen. A passió első áriáját előadó NÉMETH JUDIT jó formában énekelt, ekkor még csak jelezve, milyen művészi és érzelmi tartalékokat tud majd mozgósítani a második rész altáriájában. Ebben ugyanis valószínűtlenül súlyos és fojtottan komor tónussal érzékeltette a Jézus halálával az emberre nehezedő éjszaka sötétjét, majd harcos riadót fújt, Júda győztes hőséről énekelve.

Körülbelül tizenöt perc telt el, amikor egy angyali hang végleg ellehetetlenítette a kritikus működését. Felállt ZÁDORI MÁRIA, elénekelt egy áriát, olyan ártatlanul, üdén és boldogan, hogy nemcsak a közönségnek, de az éppen pihenő vonóskarnak is leesett az álla. Rendkívüli magaslatra ért ebben a pillanatban az előadás, mindenki nagyot szippantott a friss levegőből, az ördög pedig elment aludni. Sorra jelentkeztek a jobbnál jobb hangszeres szólók, külön kell említeni a két fuvolást, a két oboást, a második altáriában remeklő viola da gambást, az orgonistát és mindenekelőtt a continuo csellistáját.

A szólamát gyakorlatilag kívülről énekelő Julian Podgernek az est legnagyobb részében csak tökéletes pillanatai voltak. Ha kellett, remek tempójú és tisztán artikuláló, távolságtartó krónikás volt, amikor pedig kiesett szerepéből, nem szabott gátat szenvedélyének: együtt érzett Péterrel, felháborodott a Barabbást kiáltó tömeg láttán. Feltétlenül meg kell említeni (és meg kell köszönni) a passió szövegének magyar fordítását, mellyel Vashegyi megtisztelte közönségét. A tételek pontos számozása pedig megkönnyítette a betoldások azonosítását.

Kellemes meglepetéssel szolgált a Jézus szólamát éneklő HÁMORI SZABOLCS. Érdesebb, nyersebb hangra számítottam. A békét és harmóniát sugárzó Jézust visszafogottan, lágy és puha tónussal személyesítette meg. Két tenoráriában és egy ariosóban hallhattuk TIMOTHY BENTCH-et: talán ő volt az egyetlen, aki nem hívta fel magára figyelmemet, előadását ezúttal csupán tisztes minőség jellemezte. A műalak, amelyet Vashegyi György elénk tárt, két helyen tért el a János-passió 1724-es első változatától: az első részben egy korállal kombinált basszusáriát hallhattunk, a művet pedig a Christe, du Lamm Gottes kezdetű korál-kórus fejezte be. E két tételt Bach az 1725-ös második változathoz komponálta. Az ehhez készült, igen nehéz basszusáriában tűnt fel először RAIMUND NOLTE, aki később Pilátus szólamát is énekelte. A nehézségeken nem mindig sikerült felülemelkednie, érzésem szerint a tempó is túl gyors volt számára. A későbbiekben viszont igazolta, hogy érdemes volt vendégként hívni a produkcióba.

A Purcell Kórus - egy-egy kiegyenlítetlen megmozdulást leszámítva - ragyogóan szerepelt, különösen a kórusturbákban, melyekben jó tempóérzékkel szolgálta a Vashegyi által követett feszes dramaturgiát. A jelenetek mozgalmassága, a rövid vágások gyors egymásutánja már-már filmszerű hatást keltett. Talán nem elhamarkodott a kijelentés: Vashegyi György új fejezetet nyitott karmesteri pályáján. Nem is oly rég, a Máté-passió előadásakor úgy érezhettük: láttató és emocionális, ellentétek megjelenítésére összpontosító felfogása a János-passióban elementárisabban érvényesülne. Ezek után egy kiélezetten drámai, már-már színpadias János-passióra számítottunk. Úgy látszik azonban, időközben Vashegyi magatartást váltott. Nem muzsikusai elé állt, nem húzta magával az Orfeo Zenekart és a Purcell Kórust, hanem ellenkezőleg: visszavonult muzsikusai mögé, és hagyta kibontakozni a spontán zenélést. A drámát nem provokálta - megszületett az magától. Mintha többet bízott volna a pillanat sugallatára, az ihletre, mint korábban. De hát miért is ne tette volna, hiszen felépített egy remek zenekart, hosszú munkával összecsiszolta hangszereseit, most már nyugodtan elengedheti a kezüket. (Március 6.- Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kft.)

Molnár Szabolcs

Schubert gazdag négykezes-terméséből hat művet tűzött koncertjének műsorára KLUKON EDIT és RÁNKI DEZSŐ: a B-dúr Grande Sonate, a dörzsölt és/vagy szentimentális kiadónak köszönhetően Lebensstürmeként ("Az élet viharai") elhíresült a-moll Allegro, kétszer Nyolc variáció, az A-dúr rondó és az f-moll fantázia szólalt meg előadásukban. A művészházaspár ujjai nyomán született Schubert-portré a mester klasszikusan nemes, és inkább a 18., mint a 19. század felé forduló profilját emelte ki, amely minden új jegye mellett is erőteljesen magán viseli az "ízlés és mérték" korának vonásait. Klukon és Ránki Schubert-játékának pedig éppen ez a két szó a kulcsa: tévedhetetlen biztonsággal érzik, mi különbözteti meg a szenvedélyt a pátosztól, a kiegyensúlyozottságot a jólfésültségtől, s így a fegyelmezett magányosság mindközönségesen Schubert zenéjének nevezett világában olyan közvetlenséggel és biztonsággal mozognak, mint kevés kollégájuk.

A szűrt fényekkel megvilágított interpretációban különösen jól érvényesültek Schubert hirtelen felvillanó ötletei, a művészek pedig sem előzetes figyelmeztetéssel, sem túldimenzionálással nem rontották el meglepetéseinket. Ártatlan arccal hagyták, hadd sétáljunk bele a Grande Sonate 3. tételének elején a csak utólag észrevehető harmóniai ingoványba, hadd kapjuk fel a fejünket, amikor az A-dúr rondó egyik alaphangnemű zárlatának hálójából az utolsó pillanatban csúszik ki (és landol F-dúrban) a záróakkord. A karakterekhez elképesztő érzékenységgel megválasztott billentés-variánsok mindkét zongorista részéről különleges szépségű hangzásokat eredményeztek. A Grande Sonate első tételének Klukon Edit-féle kíséretében szinte megfoghatatlanok maradtak az egyes hang-láncszemek, a dallamok alatt csak egy homogén, puha felület hullámzása volt érzékelhető; az A-dúr rondó egy pontján pedig a szín alapján úgy tűnt, mintha az ide-oda suhanó tizenhatod-menetek kedvéért Ránki Dezső egy időre cselesztává változtatta volna a hangszer felső harmadát. Klukon Edit játéka szintén kisebbfajta érzékcsalódást keltett az f-moll fantázia elejének abban a hátborzongató pillanatában, amikor az egyszólamú sóhaj-motívumokhoz váratlanul a jobb kéz is csatlakozik: láttuk ugyan az oktávokat játszó kezeket, hallani viszont nem egy új szólam belépését, csupán az eredeti motívum hirtelen felizzását, kifényesedését lehetett.

Az olvasó talán aránytalannak érzi, hogy egy ilyen terjedelmes műsorból olyan apró mozzanatokat emel ki a recenzens, amelyek körülírásához elhangzásuk idejének sokszorosa szükséges, s amelyek kevéssé feltűnőek. De bármilyen energikusak voltak is az a-moll allegro "viharos" akkordjai, bravúrosak az Hérold-variációk ujjtörő mutatványai, az utóbbi műből is a Ránki által "dal szöveg nélkül"-ként eldúdolt 7. variáció maradt számomra emlékezetes, együtt az eredeti témára írt sorozat Beethoven Hetedikjének gyászindulóját idéző, gyengédségükben is kérlelhetetlen variációival (amelyek után a záró Siciliano Allegro moderatója felért egy felszabadító akcióval).

A nagy koncertek másnapján elhangzó, obligát "milyen volt?" kérdésre nehéz volt megfelelő választ adni. Klukon Edit és Ránki Dezső előadásában ugyanis Schubert e művei nem ilyenek vagy olyanok - azok, amik. (Március 7. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Gyarmati Eszter

A NEMZETI FILHARMONIKUSOK koncertje a 19. század második felében kialakult műsorok jól ismert felépítését követte: nyitány, versenymű, szimfónia - jelen esetben Rossini, Brahms és Dvořák. Az egymást kölcsönösen nagyrabecsülő Brahms és Dvořák közötti személyes és zenei kapcsolat közismert, hogy Rossini miként került a programba, nem tudom, de nem is fontos: A tolvaj szarka könnyed és virtuóz nyitánya minden csinnadrattájával együtt lenyűgözően zseniális zene.

KOCSIS ZOLTÁN a Rossini-művekhez elengedhetetlen energiákkal feltöltve robbant be a színpadra, s meg sem várva, hogy a zenekar tagjai elhelyezkedjenek a székükön, beintette az ütősöket - de úgy tűnt, valamilyen átviteli hiba következtében a kocsisi energia az első néhány percben nem érkezett meg a színpad hátsó részébe. Álltak az ütősök, némileg unottan pergették a kisdobot, s ez a petyhüdtség a nyitány bevezetőjében mintha átragadt volna a többi zenészre is: az első fagottos egy jókora gikszerrel indította estéjét... Aztán szerencsére történt valami. Ahogy a gyors részben megjelentek az ellenállhatatlan Rossini-dallamok, a zenekar is magához tért, s a későbbiekben olyan pianissimókat és fortissimókat hallhattunk, a záróakkord pedig olyan mérhetetlen erővel szólalt meg, hogy ezen a néhány percnyi zenén hónapokig csámcsoghatnak majd az új terem akusztikai elemzői.

Brahms utolsó szimfonikus műve következett ezután, az a-moll kettősverseny hegedűre és csellóra (op. 102), mellyel a zeneszerző a korszak legjelentősebb hegedűséhez, Joachim Józsefhez fűződő, némileg megromlott barátságát kívánta helyreállítani - mint utóbb kiderült, sikerrel. Persze nehéz elképzelni két ember között annyira elhidegült kapcsolatot, amit egy ilyen mértékig személyes zene ne tudna helyreállítani. Tudható, hogy Brahms a hegedűvel Joachimot, a csellóval önmagát jelenítette meg, s ahogy a darab folyamán a hegedű- és a csellószólam kérdez és válaszol, ahogy átvesznek egymástól témákat és azokat külön-külön és együtt továbbfejlesztik, ahogy egymásba bonyolódnak, vagy éppen oktávban ugyanazt játsszák - mindezzel Brahms mintha azt mondaná, hogy két ember között nem létezhet kapcsolat kommunikáció nélkül.

Aznap este Brahms szerepében PERÉNYI MIKLÓS, Joachim szerepében KELEMEN BARNABÁS játszott, s akik hallották már őket együttműködni, sejthették, hogy nem vállalnak nagy kockázatot a koncertjegy megvásárlásával. Ráadásul Perényi és Kelemen Kocsis Zoltánnal is sokszor dolgozott már együtt, e három nem akármilyen művész között tehát a zenei információáramlás jól bejáratott csatornákon folyik. Koncerten nem sokszor hallottam a művet, de hogy ilyen előadásban jó darabig nem is fogom, abban biztos vagyok. Az első tételt indító tutti akkordokat követő csellószólóval Perényi megforgatta a világot, megváltoztak a terem fényei, s az akusztikai törvényeket meghazudtolva pizzicatóival éppoly dúsan töltötte be a hatalmas teret, mint amikor vonójával ért a húrokhoz.

Amikor pedig Kelemen Barnabás hegedűszólója ráúszott erre a csellóhangra, arra gondoltam, most fel kellene állni, gyorsan hazamenni, bekapcsolni a tévét, s elveszni valamelyik kereskedelmi csatorna buta műsorában, mert kibírhatatlan, hogy ennyire kiszolgáltatottak vagyunk, hogy két hangszer ilyen könnyedén képes ilyen messzire kirántani az embert a mindennapok valóságából. Talán a hallatlanul intenzív előadás feledtette el a közönség néhány tagjával a koncerteken elvárt egyik legalapvetőbb illemszabályt: az első tétel után valakiből kibukott egy "brávó", mire a tételszünetben többen megkönnyebbülten tapsolni kezdtek. Kocsis Zoltán erre hátrafordult, és morózus arccal azt mondta: "Hölgyeim és uraim! Haydn volt az első, aki tiltakozott ez ellen!"

A varázslat tovább folytatódott, és a lassú tétel oktávpárhuzamban megszólaló, már-már puccinisan érzelmes dallama, vagy a tételt záró hegedű-kvint leírhatatlan tökéletességgel szólalt meg. A harmadik tétel elején Kelemen Barnabás játszott egy olyan kristálytiszta üveghangot, hogy azt hittem, kilyukad fölötte a plafon, s komolyan felmerült bennem, hogy Brahms az egész művet azért írta, hogy száznegyven évvel később Kelemen Barnabás eljátszhassa ezt a hangot.

A szünet után Dvořák 7., d-moll szimfóniája következett. Az előadás apróbb maszatoktól, az egyébként kitűnően játszó első kürtös lassú tételbeli intonációs problémáitól és a zárótételben a zenei időt olykor lassabbnak vélő rézkórustól eltekintve nagyszerű volt: erőteljes, összeszedett, és minden pillanatban drámai. Örülök, hogy Kocsis Zoltán nem az unalomig ismert 9. szimfóniát választotta a Dvořák-életműből, hanem a zenei szempontból sokkal izgalmasabb, Brahms és Wagner zenei nyelvét egybeolvasztó, Mahlerig előremutató s ritkán játszott Hetediket. Ráadásként mi más következhetett volna, mint Dvořák egyik szláv tánca - sistergőn energikus előadásban. (Március 10. - Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

Fazekas Gergely

Koncert és cirkuszi produkció elemeinek sajátos ötvözte volt ARKAGYIJ VOLODOSZ szólóestje. Az akrobata-erőművész mezét az első részben még gondosan fedte az ünnepi ruha, bár Beethoven két Asz-dúr szonátájának interpretációjában (op. 26, op. 110) a szó szoros értelmében vett vadromantikus gesztusok már ízelítőt adtak a későbbi parádéból. Hangsúlyoknak és sforzatóknak a rendkívüli technikai képességekkel megáldott Volodosznál vérszomjasabb vadásza aligha él a zongoristák világában. Ez persze önmagában nem lenne baj, ha a Beethoven-művekben hemzsegő potenciális áldozatok leterítéséhez nem egyféle méretű (hatalmas) lövedéket használna a művész, azaz ha a hangsúlyok méretét az aktuális zenei környezethez arányítva választaná meg. Attól nem lesz jobb a vicc, ha üvöltjük a poént; pláne egy csokor válogatott vicc minden poénját - szinte ugyanúgy. Volodosz és Beethoven elképzelései e szempontból még talán az op. 26-os szonáta Scherzójának főrészében találkoztak a legszerencsésebben.

A szonáta-nyitótételek lírai témáinak és az Arioso dolente kissé darabos-szögletes interpretációi hallatán úgy találtam, a sima, kitöltött legato-játék, a billentyűk énekeltetése nem tartozik Volodosz erősségei közé (bár a koncert második felében elhangzott Liszt-mű, a Desz-dúr consolation e tekintetben valamivel jobb volt). Az op. 110-es szonáta harmadik tételének recitativója önmaga szenvelgő paródiájának tűnt: a széthulló, szélsőséges megfogalmazás hátterében alig sejlett fel a vokális eredet. Hasonlóan túlzónak éreztem ugyanebben a műben a második tételt indító periódus széttagoltságát, tempóingadozásait, és öncélúnak a záróakkord abszurd terjedelmét (ezzel az eszközzel Volodosz párszor kuncogásközeli állapotba hozta a közönséget). Különösnek találtam azt a differenciálatlanságot is, amely dallam és kíséret viszonyában többször is jelentkezett az est folyamán: a korábbi szonáta első tételének záró variációjában a középszólamban megszólaló téma, a későbbi mű harmadik tételében az Arioso dolente rovására tolakodtak előtérbe a kevésbé lényeges anyagok, s bár az utóbbi mű fúga-fináléja ígéretes visszafogottsággal indult, a célegyenesbe végül zavaros és összepedálozott hangtömeg érkezett - s ott hatalmas taps fogadta...

A második részt nyitó Szkrjabin-válogatást (h-moll fantázia, op. 28; fisz-moll mazurka, op. 25; g-moll prelűd, op. 27; Fragilité, Poème ailé, Danse languide, op. 51. no. 1, 3, 4; Poème, op. 71. no. 2; Vers la flamme, poème, op. 72) meggyőzőbbnek éreztem. Úgy tűnt, ha a művész nem mámorosodik meg korlátlan technikai lehetőségeitől és a hangerőtől, képes kifinomultan és "hallgatózva" zongorázni: a fisz-moll mazurkában, a Fragilitéban és a Danse languide-ban kiválóan érvényesültek az egyes dallami-ritmikai rétegek, és szellemesen röpködtek a Poème ailé fricskái is. A kontrolláltság azonban mindig csak rövid ideig tartott: a h-moll fantázia gyakorlatilag belefulladt a bal kéz dübörgő száguldásába, a zongorából vaskézzel kimarkolt, A lángok felé című poéma kőkemény hangjai után pedig nem annyira pislákoló parázs, mint inkább radioaktív hamu maradt.

A már említett Liszt-consolationt követő 13. rapszódia (mely Volodosz saját, rögtönzésnek ható és kétségtelenül stílusos betéteivel hangzott el), valamint a hatból (!) öt ráadásszám egyre inkább az extrém sportok körébe utalta a hangversenyt; az élmény jellege is a gumikötél-ugrók ájult bámulásához volt hasonlítható. Volodosz virtuozitása tényleg leírhatatlan; nem hiszem, hogy zavarba jönne, ha hirtelen Liszttel találná magát egy színpadon. A publikum sem sokban különbözött az említett komponista egykori közönségétől: a többség magából kikelve, kiáltozva és állva vastapsolt a művésznek. De nyolcvannyolc billentyűn tudni mindent, vagy arról a zenéről, amelynek a nyolcvannyolc billentyű csupán médiuma - nagy különbség. Van, aki zongorázni tudja. (Március 13. - Zeneakadémia)

Gyarmati Eszter

Pár nappal Perényi Miklós és Kelemen Barnabás Brahms-kettősversenye után ismét fellépett a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR, immár a NEMZETI ÉNEKKAR-ral kiegészülve, különleges alkalomból, különleges közönség előtt: a Művészetek Palotája hivatalos megnyitóján. S bár egy szaklapban nyilván elég lenne az est zenei vonatkozásairól írni, a szervezők sajátos ötlettől vezérelve a koncert részévé tették a protokollt, ami arra kényszerít, hogy erről is szóljak néhány szót.

Nyolc óra után néhány perccel KOCSIS ZOLTÁN lépett színpadra, leintette a közönséget, beintette a zenekart, elvezényelte a Himnuszt, majd azzal a lendülettel, amellyel érkezett, távozott. Ekkor az est joviális házigazdája, Vitray Tamás lépett a színpadra. Vitray szerethető sportriporter, a kamerák előtti üldögélős társalgás népszerű mestere, de mint az est folyamán kiderült, teljesen alkalmatlan arra a feladatra, melyet a szervezők szántak neki. S hogy akkor miért éppen őt választották erre a szerepre? Nem ez az egyetlen kérdés, amely felmerült az est folyamán, a következő mindjárt Vitray köszöntője kapcsán: a jelenlévő három közjogi méltóság után ugyanis az est díszvendégeként José Carrerast jelentette be. Hogy miért? Mint utóbb kiderült, Demján Sándor hívta meg a sztárénekest, de Kocsis Zoltán - aki egy évvel ezelőtt kapott felkérést a nyitókoncertre - érthető módon nem hagyta, hogy a koncert előtt egy héttel az általa felépített műsort néhány népszerű áriarészlettel felhígítsák. Hogy Demján miért gondolta úgy: a koncertszervezés is a hatáskörébe tartozik, arról őt kellene megkérdezni, a körülöttem ülő külföldi vendégek mindenestre joggal csóválták a fejüket, hogy ha Carreras itt van, miért nem énekel, ha meg nem énekel, akkor miért van itt.

Rövid zenetörténeti felvezetés után Vitray bejelentette az est első hivatalos számát, Beethoven Házavatás-nyitányát (op. 124). A szerző ritkán játszott, a mostanihoz hasonló alkalomra komponált kései műve talán nem tartozik a legvonzóbb Beethoven-zenék közé, de kitűnően megírt darab, s a Nemzeti Filharmonikusok az alkalomhoz illő precizitással, áttetsző tisztasággal adták elő. Nem tudom, Kocsisék szokták-e meg az akusztikát, vagy az akusztikusok Kocsisékat, de varázslatosan szólt a zenekar: e néhány percnyi zenéből egyértelműen kiderült, hogy a világszínvonalú terem világszínvonalú zenekarnak ad otthont.

Az ezután következő bő háromnegyedórás (!) protokoll - a hivatalos megnyitó - viszont még jóindulattal sem nevezhető világszínvonalúnak, bár Monthy Python-jelenetként esetleg még nagy karriert futhat be az interneten. Vitray Tamás sorra színpadra szólította az épület létrejöttében szerepet játszott jelentős embereket: az építtető és a kivitelező cég képviselőit, az összes érintett kulturális minisztert, az összes érintett polgármestert, a miniszterelnököt, a világhírű akusztikust, Russell Johnsont, az épület vezető építészét, Zoboki Gábort, és kakukktojásként a számára ismeretlen szereplők között némileg anyátlannak tűnő José Carrerast. Hogy Vitraynak miért nem volt halvány fogalma sem arról, kit szólít éppen, s kivel fog kezet, hogy miért volt szükség négy beszédre, hogy miért kellett több mint húsz embert a színpadra hívnia - túl azon, hogy igen szépen mutattak egymás mellett az egyen-szmokingban -, nos, az emberben sorra felmerülő kérdéseket elemi erővel söpörte el az ezután következő vígoperai jelenet. Az épület-megnyitókon szokásos kulcsátadás-szalagátvágás rituáléjához érkeztünk el, de nem ám akármilyenhez. Nagy épületről lévén szó, mindjárt négy kulcsot hoztak be a hostessek, s bár Vitray próbálta felolvasni, hogy a szervezők elképzelései szerint ki kinek adja át az egyes kulcsokat, mivel senki nem figyelt a konferansziéra, jókora zűrzavar alakult ki a színpadon. Nagy épület, nagy emberek, nagy kulcsok, nagy káosz. Ez azután megismétlődött az ollókkal is, hiszen valamilyen különös okból a színpad előterében húzódó nemzetiszín szalag átvágását is négy szereplőre képzelte el a rendezés. Vitray persze próbálta menteni a menthetőt, s humorral kísérelte meg elvenni a kínos percek élét, valahogy mégsem volt kedvem nevetni. Itt van egy terem és egy zenekar, mely színvonalában a világ bármely pontján megállná a helyét, s amelyekre méltán lehetünk büszkék, és itt van mindehhez egy olyan megnyitóünnepség, mely legjobb esetben is a harminc évvel ezelőtti vidéki kultúrházavatások emlékét idézi.

Szerencsére a protokoll véget ért, s a színpad immár ismét a zenéé lehetett: Kocsis Zoltán társaságában RÁNKI DEZSŐ lépett a színpadra. Liszt A-dúr zongoraversenye Ránki régi kedvence, s talán a szólista és a mű közötti intim viszonynak volt köszönhető az előadás hallatlan intenzitása. Ránki a tőle megszokott magabiztossággal és poézissel játszott, ám amikor arra volt szükség, hihetetlen erővel ragadta meg a zongorát. Ott, ahol én ültem, kiegyenlített hangzásélményt nyújtott a zongora és a zenekar együttese, Kocsis érzékenyen kísérte Ránkit - a két nagyszerű művész sikerrel mentette meg az estét.

A szünet után három apró Bartók-zongoradarab (Burleszk, Ábránd, Scherzo) Kocsis-féle zenekari átirata és Kodály Psalmus hungaricusa következett. Érthető, hogy Liszt, Bartók és Kodály, a magyar zenetörténet három legnagyobb alakjának műveit választotta Kocsis a nyitókoncert programjául, különös azonban, hogy nem került egyetlen kortárs zenei mű sem a megnyitó műsorába. Persze tudom, a különböző lehetséges sértődések kereszttüzében egyszerűbb mindenki által elismert klasszikus szerzők művei közül válogatni, de a bennem Kocsisról kialakult képpel ellentétes az a fajta konzervativizmus, amely egy 2005-ös ünnepi koncertre olyan programot állít össze, mely 1924-ben is elhangozhatott volna. Az is különös, hogy miért éppen három kevéssé jelentős Bartók-darab volt hivatott képviselni Bartókot a koncerten, s ez még akkor is kérdés marad, ha épp ehhez a három műhöz fűződik az est legnagyobb zenei élménye. Kocsis hangszerelése 1999-ben készült, talán már a Nemzeti Filharmonikusok számára, mindenestre egyértelmű volt, hogy a káprázatos hangszereléssel nemcsak saját képességeit, de együtteséit is meg kívánta csillogtatni: azt az elképesztő virtuozitást, amellyel a színeket képes kezelni, s amelyeket aztán lenyűgöző gazdagsággal szólaltat meg zenekarán.

A jócskán elhúzódó koncertet a Psalmus hungaricus előadása zárta - a MAGYAR RÁDIÓ GYERMEKKÓRUSÁ-val kiegészült Nemzeti Filharmonikusokhoz KISS B. ATILLA csatlakozott szólistaként. Nem gondolom, hogy ez volt életem legjobb Psalmus-előadása: a Nemzeti Énekkar basszusszólama az egyébként kitűnő Kiss B. Atilla olykor kissé indiszponált tenorjával együtt eltűnt a hangtengerben, s bár Kocsis szokottnál gyorsabb tempóválasztása jót tett a műnek, az egész valahogy nem állt össze - de talán csak a Liszt-zongoraverseny és a három Bartók-darab elképesztő előadása mellett tűnt némileg homályosabbnak az interpretáció. S persze még ez is fényévekre volt a protokoll színvonalától. Ami persze nem jelent sokat. (Március 14. - Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Fazekas Gergely

Az alapfelállásnál egy fővel bővebb lét- számban, mindössze egy alapító taggal is HILLIARD ENSEMBLE a Hilliard Ensemble - állapíthattuk meg a kecskeméti Kodály Iskolában a negyedik évtizedét taposó, kiváló angol együttes koncertjén. Persze a fenti mondat első fele nem egészen jóindulatú: Hilliardék nem vándormadarak gyülekezete, jelenlegi összeállításuk már vagy nyolc éve változatlan (Budapesten is jártak már mai felállásukban, Jan Garbarekkel társulva), s kumulatív taglétszámuk a King's Singersének csupán töredéke - igaz, amazok néhány évvel korábban alakultak, és nem négy, hanem hat alaptagot számlálnak. S ha már a cambridge-i konkurenciánál tartunk: a két kiváló együttes közül a Hilliard Ensemble mindig előkelő távolságot tartott az elengedettebb, sőt frivolabb előadásmódtól és repertoártól: ők a tudós megközelítést, a nem feltétlenül csillogó, de annál értékesebb darabok hallatlanul értő, elképesztően csiszolt és érzékeny megszólaltatását részesítik előnyben, s kortárs műsoruk nélkülözi ugyan az örökzöldeket és a remek vokális börleszkeket, annál gazdagabb fajsúlyos szerzők műveiben. Egyszóval: amolyan introvertált formáció a Hilliard Ensemble.

Az átlagéletkoruk persze, a tagcserék fiatalító hatása ellenére, ötven körül járhat, tehát lényegesen magasabb, mint a hetvenes évek végén megismert, szinte valószerűtlen hangi és technikai tökélyt megvalósító együttesé. Be-becsúsznak fátyolosabb vagy kevésbé kontrollált hangok, egyik-másik énekes olykor kissé markírozni látszik, ami a hangzás egyensúlyát is megbillenti. Az egyebekben tapasztalható kontrolláltság, egymás jelenlétének teljes és szüntelen érzékelése, az előadás magasrendű muzikalitása, lélegzete azonban ma is páratlan élmény a valódi polifónia szerelmesei számára. (Itt jegyzem meg, hogy fényképünkön a kontratenor-tenor-tenor-bariton felállású együttes állandó tagjai - tehát David James, Rogers Covey-Crump, Steven Harrold és Gordon Jones - láthatók; Kecskeméten David Beavan basszistával együtt léptek fel.)

Szerencsénkre a British Council jeles zenei munkatársa, Bonecz Ervin a valódi polifónia egyik ismert szerelmese, akinek - és persze intézményének - nem is egy kiváló angol énekegyüttes és kórus hazai vendégszereplését köszönhettük az utóbbi években. A kecskeméti Kodály Iskola eléggé kicsiny hangversenyterme akusztikailag megfelelőnek bizonyult (noha valamivel hosszabb utánzengés elkelt volna), a hallgatóság soraiban ülő sok fiatal pedig kellemes légkört teremtett.

A program gregorián tételekből és - két 14. századi olasz laudától eltekintve - latin szövegű motettákból állt, és valószínűleg a legfelkészültebb ínyenceknek is nyújtott valami újat. A hangverseny első felében a frottola egyik meghatározó mesterétől, Tromboncinótól, majd Festától, az első madrigálszerzők egyikétől hallottunk egy-egy motettát. Számomra a legnagyobb élményt azonban Paolo Bivinek, ennek a 16. század első felében alkotó arezzói komponistának a három nagyheti motettája adta: a csupa férfihangra írt (tehát az előadásban a kontratenor énekest mellőző), mély zengésű művek megkapóan szép és drámai gyászzenék. A második rész súlypontját két egyszólamú lauda és egy Palestrina-, valamint egy Fogliano-motetta után a Jeremiás siralmai-szöveg egy Palestrinának tulajdonított, ám kétes szerzőségű feldolgozása alkotta. Nos, a darab gyönyörű, és semmivel sem marad el Thomas Tallis Angliában oly szívesen énekelt Lamentációi mögött. Rendkívül hatásos zeneszerzői fogása a darabnak, hogy szinte mindvégig négyszólamú, csupán a Jeruzsálemet sirató szakaszokban csatlakozik a szólamokhoz ötödiknek a basszus, ezúttal a kitűnő David Beavan. Ebben a műben azután az együttes végleg feledtetni tudta minden korábbi kisebb gyarlóságát: nagyszerű színérzékről tanúságot téve, technikailag is ragyogó színvonalon, magával ragadó expresszivitással tolmácsolták a darabot, jóllehet szemlátomást megviselte őket kissé az ALEPH és a BETH szakasz között bekövetkezett lelkes beletapsolási kísérlet. A darab végére azután ez a kis disszonancia is feledésbe merült, s a hálás együttes az ünneplést egy mai szerző, Piers Hellawell Nicholas Hilliardnak, az együttes névadójának szövegére írt rövid kompozíciójával köszönte meg. (Március 16. - Kodály Iskola, Kecskemét. Rendező: British Council)

Malina János