- A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem már a hetvenes években egyetemi rangot kapott, ami annak elismerése volt, hogy a Zeneakadémia ugyanolyan fontos a magyar tudományos és kulturális életben, mint az ELTE vagy a SOTE. A kilencvenes évek közepén ismét fölmerült a kérdés, hogyan illeszkedhet a legjobban a Zeneakadémia az egyetemek nagy családjába. Hogyan adhat egyetemi fokozatokat, hogyan nyújthat posztgraduális képzést. Közös nevezőre akarták hozni az intézményt a többi egyetemmel. Ennek vannak előnyei és hátrányai. Előnye, hogy közös rendszerben vagyunk, nálunk is megvalósulhat a kétszintű képzés és a kreditrendszer, lehetségessé válik az átjárhatóság az egyetemek között, ami kiterjedne a külföldi zeneakadémiákra is. Hátránya az új rendnek, hogy az egyetemi keretek között nehéz megőrizni a Zeneakadémia speciális oktatási hagyományait, különösen pedig megmagyarázni a fenntartónak, miért kerül a zeneakadémiai képzés a többszörösébe egy bölcsészhallgató képzésének. Nálunk ugyanis egy növendéket két-három tanár tanít, ellentétben a többi egyetemmel, ahol a hallgatók megtöltenek egy nagy auditóriumot, hogy meghallgassák egy tanár előadását.

- Miért pályázta meg a rektori állást?

- Két éve, még rektorhelyettesként jutott eszembe, hogy pályázzam. Érzelmileg nagyon erősen kötődöm az intézményhez.

- Végtére is ez volt eddig az egyetlen munkahelye, és kölyökkora óta tartozik ide...

- Valóban: végigjártam az itteni szamárlétrát, közlegénytől a tábornokig. Nekem nagyon sokat számít, hogy most ebben a szobában ülve beszélgetünk, ahol a magyar zene legnagyobbjai ültek az utóbbi kilencvennyolc évben, miközben természetesen tudom, hogy az én rektorságom nem ugyanaz, mint Dohnányi Ernőé vagy Hubay Jenőé volt, igaz, ma nem is olyan emberre van szükség ezen a poszton. Más a feladat. A Zeneakadémia ma már nem képez szigetet a felsőoktatásban. Nincs meg a biztos állami fenntartása, mint korábban. A Zeneakadémiát ma úgy kell működtetni, mint egy vállalatot vagy valami nagy céget, amelynek az a feladata, hogy tehetségeket adjon a világnak, akik interpretálják a zenét, és a kulturális piacra kikerülve mutassák meg magukat. Nem tartom kizártnak, hogy én vagyok az utolsó olyan egyszemélyi vezetője az intézménynek, aki még zenei végzettséget szerzett. Elképzelhetetlen, hogy ezt az állást gyakorló muzsikus töltse be.

A rektor reggel nyolctól este tízig itt van, és végzi hivatali munkáját, eleget tesz reprezentációs és egyéb kötelezettségeinek. Ez rektorhelyettesi időszakomban vált számomra világossá. Ekkoriban ismerkedtem meg sikeres vállalatvezetőkkel, akiknek a példáján megtapasztaltam, hogyan lehet feladatcentrikusan dolgozni. Ez a tapasztalat nyitotta rá a szememet, hogy nem lehet már kényelmes, várakozó álláspontról vezetni a Zeneakadémiát, mondván, mi vagyunk az elsők, a legjobbak, az egyetlenek, és ezért tartson el bennünket az állam. Az állam ugyanis széttárja a kezét, és azt mondja, hogy jó, de neki az orvos- és a bölcsészképzés is nagyon fontos. Egyértelmű volt, hogy nekem is ezt a vezérigazgatói attitűdöt, ezt a feladatközpontú gondolkodást kell alkalmaznom. Elhivatottságot éreztem, hogy - mintegy hídként a múlt Zeneakadémiája és a jövő menedzsere között - én kössem össze a régi intézményt a 21. század Zeneakadémiájával. Én tényleg kölyökkorom óta kötődöm ide, tehát vigyázok a hagyományokra, a tudásra, az épületre, de nyitottságot érzek magamban az új "job" megtanulására is.

- A mi nemzedékünk szocializációjával ez hihetetlenül nagy váltásnak tűnik.

- Az is. Mondhatnám, hogy föláldozom magam a közért, de ez azért így nem igaz, hiszen ülök egy gyönyörű irodában, magas fizetést kapok, és élvezem a reprezentációt, a találkozásokat, learatom mindazt a babért, amit az intézmény százharminc esztendős története terem. Tehát nem akkora áldozat ez. Ugyanakkor persze áldozat, hogy szüneteltetem zenetörténészi pályámat. Kimarad egy csomó idő. De ha a tervezett nagy reformok megvalósulnak, az már egy életmű, megér annyit, mintha írnék egy, két vagy akár három könyvet. Döntésem mellett szólt, hogy ma olyan történelmi pillanat van Magyarországon, amikor óriásit változik a felsőoktatás, készülőben az új felsőoktatási törtvény, amelynek az alapelveivel egyetértek, mert biztosítja az egyetemi autonómiát, az önállóságot, az egyetem vállalkozhat, hasznosíthatja a tudást vagy az infrastruktúrát...

- A Zeneakadémia esetében kiadhatja a hangversenytermet...

- Sietek hozzátenni, hogy az eredeti profil megtartásával, tehát nem japán üzletembereknek kell berendezni kaszinót, ahogyan az elterjedt.

- Valóban ezt mesélték?

- Igen. Amikor az üzleti világ néhány képviselőjét bemutattam az Egyetemi Tanács tagjainak, különböző zenei berkekben szárnyra kapott a hír, hogy japán üzletemberek kaszinója lesz itt.

- Megnyugodhatunk?

- Meg. Nem lesz kaszinó.

- Említette az egyetemi autonómiát, mint fontos vívmányt. A finanszírozás szempontjából ez - gondolom - problematikus...

- Behatárolt az állami támogatás. Költségvetésünk egy része saját bevétel, amit eleve belekalkulálnak a finanszírozásunkba.

- A terembérből befolyó összegről van szó?

- Igen, és a külföldi diákok tandíjáról. Az állami támogatás évről évre csökken egy kicsit, a terembért és a tandíjat viszont nem lehet a csillagos égig emelni, hiszen ezen a téren a piaci viszonyok szabják meg a lehetőségeinket. Olyan pénzforrásokat kell találnunk, amelyekből tartalékokat is képezhetünk, most ugyanis máról holnapra élünk. Ez mindennek a rákfenéje, hiszen tervezhetetlen a működésünk. Ma, 2005. március harmincadikán nem tudom megmondani, hogy valamelyik tanszéknek tudunk-e annyi pénzt biztosítani, amennyiből szeptemberben egy mesterkurzust rendezhetnek. Ez a nagy szabadság árnyoldala. Modernizálni kell az akadémia belső működését. Ebben most nyakig benne vagyunk. Új menedzsment állt fel - szándékosan használom ezt a szót -, hiszen a gazdasági igazgatónk és a főtitkárunk is multinacionális cégtől érkezett. Ők több nyelven beszélnek, és projektcentrikusan gondolkodnak.

- Hogyan tudja elfogadtatni a változásokat? Végtére az emberek egy egészen más kultúrában nőttek fel, és többnyire félnek az üzleti világból érkezőktől. Azt hiszem, ez a probléma az egész magyar közszférát érinti.

- Így van. Mindenesetre tapasztalatom szerint senki sem akarja megakadályozni a változásokat. Rólam mindenki tudta, hogy át akarom alakítani az intézmény működését, törekvéseimet messzemenően támogatta elődöm, Falvai Sándor és rektorhelyettes társam, Tihanyi László. Valószínűleg azért sem volt ellenállás az egyetem részéről, mert mindenki tudta: nincs más választásunk. A passzív várakozás csődhöz vezetett volna. Így legalább előre menekülhetünk. Nem állítom persze, hogy a változások mindenkit boldoggá tesznek.

- Milyen személyzeti, politikai változásokat hozott eddig a Batta-éra? Kellett-e munkahelyeket megszüntetni, embereket elbocsátani?

- Le kell építeni munkahelyeket. Egyrészt a 65 évesnél idősebb kollégáink közalkalmazotti státusát a törvény erejénél fogva meg kell szüntetni, másrészt pedig a bérhiány miatt kell racionalizálni.

- Az ember azt gondolná, hogy ez éppen a zenészek esetében ésszerűtlen, hiszen egy hatvanöt fölötti karmester nem veszíti el a munkavégzéshez szükséges képességeit, sőt.

- Igen, ez így van, de a professzorok hetvenéves korukig taníthatnak, az intézkedés következtében nyugdíjazott docenseket és egyéb oktatókat pedig nyugdíjasként lehet foglalkoztatni. Az érintettek életében ez csupán a közalkalmazotti védőháló megszüntetését jelenti, az egyetem számára viszont olcsóbbá válik a foglalkoztatásuk. A modernizálás jegyében korszerűsítettük az egyetem informatikai rendszerét. Ez több a tanulmányi osztály és a bérosztály közötti informatikai kapcsolat megteremtésénél. A Zeneakadémia sajátos vonása, hogy míg az adminisztráció viszonylag szervezett, itt ülnek a dolgozóink az irodáikban reggeltől este fél ötig, a tanárok és a diákok viszont csak az órákra jönnek be. Tevékenységük természetéből fakadóan sokat utaznak és gyakorolnak, nem találkoznak, és nem feltétlenül kommunikálnak egymással. Az informatikától remélem a kapcsolat megteremtését.

- Említette a rózsásnak nem mondható finanszírozási helyzetet, a bérhiányt, a bevételeknek a piaci feltételekből következő felső korlátjait. E téren milyen elképzelései vannak?

- Sok esetben még a piaci árakat sem érvényesíthetjük, zeneiskoláknak vagy jótékonysági koncertek céljaira kell odaadnunk a termet. A többletforrást egy alapítványtól várom. Most intézi a bíróság a Genie oblige alapítvány bejegyzését. Alapítónktól, Liszt Ferenctől való a mondat, miszerint a zsenialitás kötelez. Kötelezi a tehetséget, hogy jól sáfárkodjon a tehetségével. És kötelezi a tanárt is, hogy zseniálisan tanítsa a zseniális tehetségű diákot. De a zsenialitás kötelezi az üzleti szférának a kultúrához kötődő tagjait is, hogy támogassák a zsenit. Meggyőződhettem róla, hogy igenis vannak az üzleti életben olyanok, akik - a legkülönbözőbb motívumoktól vezéreltetve - fontosnak tartják, hogy támogassák a kultúrát. A Zeneakadémia, Liszt Ferenc Zeneakadémiája igazán nagy márka, amely mellé büszkén oda lehet állni. Őszintén be kell vallanom, hogy korábban mit sem tudtam róla, hogy ebben a világban sokan vannak olyanok, akiket meg lehet szólítani, és akik örülnek, ha hozzájuk fordulnak. Ez egy kiemelten közhasznú alapítvány lesz, amely a művészeti és az üzleti élet neves személyiségeiből áll, ami azt szimbolizálja, hogy milyen kör övezi a Zeneakadémiát. Az alapítvány főleg pénzgyűjtéssel foglalkozik majd.

- Mekkora összeget képzeljek el? Az intézmény teljes működésének mekkora hányadát fedezi majd ez a pénz, és mire költik?

- Kezdetben természetesen csak a szükséges összeg töredékére számíthatunk, de elképzelhető, hogy előbb-utóbb már a működés nagy részét ebből lehet majd fedezni. Tehát nem néhány millióról van szó. Reményeink szerint több száz millió forint lesz majd az alapítvány számláján, ami lehetővé teszi, hogy ne jöjjünk zavarba, ha pénzre van szükségünk, és tartalékok birtokában tervezhessünk előre, ahogy azt a Juilliard School vagy a nagy amerikai egyetemek tehetik. Nekik volt erre száz évük, mi most kezdjük - de valamikor el kell kezdeni.

- Olvassuk az újságban, hogy az épületet bezárják, megújul a Zeneakadémia, aminek legfőbb ideje. Az intézményhez tartozik az egykori Nemzeti Zenede, a tanárképző, a Régi Zeneakadémia, valamint a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, illetve január elsejétől a kecskeméti Kodály Intézet is. Hol folyik majd a tanítás, ha kiesik a Zeneakadémia?

- A Liszt Ferenc téri épület felújításáról évek óta szó van. A Művészetek Palotája megnyitásáig ennek nem volt realitása, mert megbénult volna Budapest hangversenyélete. A másik akadály az volt, hogy nem állt a rendelkezésünkre olyan új épület, amelyben oktatni lehetett volna. Most jutottunk a közbeszerzési eljárás végső fázisába. A konstrukció ugyanaz, mint a Művészetek Palotája esetében: a magántőke felépíti, az állam, illetve a Zeneakadémia visszabérli.

- Az új épület a Zeneakadémia tulajdonában marad?

- Húsz évig biztosan béreljük, hogy azután kinek a tulajdonába kerül, még nincs tisztázva.

- Mindenesetre van hová menniük, ha itt majd a malteros vödröket kell kerülgetni.

- Igen, de az azért nem akármilyen épület lesz, nem menedékhely, hanem a 21. század színvonalán megépülő oktatási intézmény. Az épület 2007 őszére készül el. Két-három évig, amíg itt tart a felújítás, ott folyik majd az oktatás. Azután diadalmasan visszaköltözünk, de megtartjuk az új épületet is, hiszen az a mai igényeknek épül, gyakorlókkal és stúdiókkal.

- Hol épül az új ház?

- Négy helyszínre érkezett ajánlat, még nem született döntés. Mind a négy helyszín nagyon jó.

- Hogyan változik a tanítás, milyen új irányokban kívánja bővíteni az oktatást?

- A Zeneakadémiának óriási hagyományai vannak, főleg a szólistaképzésben ér el hagyományosan nagy eredményeket. Ezeket meg kell őrizni. Ugyanakkor el kell gondolkodnunk azon, mit vár ma a társadalom a Zeneakadémiától. Meg tudjuk-e állapítani, hány zongoristára van szüksége az országnak, tehát hogy hány növendéket kell fölvennünk? Kell-e törődnie az egyetemnek a kinti világgal, a társadalom igényeivel? Kroó tanár úr azt mondta, hogy az egyetem olyan, mint egy uszoda, meg kell tanítani úszni az embereket, és aztán menjenek ki a tengerhez, és ússzanak - vagy elsüllyednek, vagy nem. Ebben igaza volt, de a világ nagyon gyorsan változik, ezért nagyon oda kell figyelnünk, hogy mit tanítunk. Nyitni kell például a kortárs zene és a régi zene felé.

- Az előbb olyan problémát említett, amely szerintem a mai magyar - sőt az egész európai - felsőoktatás alapproblémája. Egyben hatalmas erkölcsi probléma is: az egyetemeken nagy a túlképzés, a felsőoktatás ontja a diplomás munkanélkülieket, és itt ülünk egy ketyegő időzített bombán. A magasan kvalifikált munkanélküliek tömege előbb-utóbb robbanáshoz vezet. Ráadásul az egyetemek rövid távon érdekeltek is ebben a túlképzésben, hiszen az állam "fejpénzt" fizet nekik: minél több a diák, annál több a pénz. Ez alól a Zeneakadémia sem kivétel.

- Ezzel foglalkozni kellene. Ha mi túlságosan nagy engedményeket teszünk a tömegképzésnek, akkor vége Liszt Ferenc Zeneakadémiájának. Az elitképzésre kell összpontosítanunk. A Zeneakadémia létrehozásakor évekig vitatták, hogy egyáltalán szükség van-e rá. A Nemzeti Zenede vezetői mindent el is követtek, hogy megfúrják. Amikor Liszt - saját mesterosztályára alapozva - megalapította a Zeneakadémiát, kódolta, hogy itt elit muzsikusképzést kell folytatnunk. Már csak ezért sem szabad engedni semmiféle nyomásnak. És már csak ezért is kell az alapítvány: hogy azt mondhassuk, köszönjük, nekünk csak ennyi és ennyi diák után kell a fejpénz. A többit kipótoljuk a támogatónk pénzéből.

- Megakasztottam a gondolatmenetét, térjünk vissza az irányokhoz. Említette a régi zene és a kortárs zene integrálását. Önálló tanszékek lesznek?

- Nem feltétlenül. A Zeneakadémia például kooperálhat egyes régizenei műhelyekkel. Meghívhatja egy-egy kurzusra az ottaniakat, vagy elküldheti hozzájuk a diákokat. Erre is jó a kreditrendszer. Ugyanez a helyzet a kortárs zenével is. Nagy vágyam, hogy az idén negyvenéves és világszínvonalú jazz tanszakot egyetemi szintre hozzuk fel, most ugyanis főiskolai szintű. Ugyancsak szeretném, ha - egyelőre főiskolai szinten - népzenész szak indulhatna. Erre jó alkalom a küszöbön álló Bartók- és Kodály-év. A népzene a revival-mozgalomnak köszönhetően ma ugyanolyan muzeális zene lett, mint Baché és Beethovené. Az oktatásban a Kárpát-medence népzenéjére és a magyarországi nemzetiségek zenéjére összpontosíthatnánk. Ezzel ráadásul Kodály elképzeléseihez és szelleméhez is hűek maradnánk, hiszen Kodály a zenetudományi szak beindításakor történeti és etnomuzikológiai szakban gondolkodott. Ez utóbbi szinte teljesen elsorvadt nálunk az elmúlt évtizedekben. A Zenetudományi Intézet és a Hagyományok Háza óriási népzenei gyűjteményt őriz, nagy szükség lenne rá, hogy a Zeneakadémia etnomuzikológusokat képezzen.

Nagyon fontosnak tartom a szólistaképzés, a csillagok ragyogása mellett a közösségi zenélést is. A kamarazenének nagy hagyományai vannak, hiszen itt tanított kamarazenét Weiner Leó, Mihály András, Kurtág György és mások. De mi a kamarazenében is individualisták vagyunk, hiszen itt mindig nagy szonátapárosokat vagy világhírű kvartetteket akartak képezni, hiányzik az a fajta állandó együttmuzsikálás, ami a finnországi akadémiákat vagy az amerikai egyetemeket jellemzi. Ezt a fajta csapatjátékot szeretném megerősíteni. Ennek jegyében kell a zenekari munkát is fejleszteni. A zenekar viharos évtizedeken ment keresztül. Most Pál Tamás irányítja, és az első eredmények nagyon nagy reménnyel kecsegtetnek. Az Alzira című Verdi-opera hangversenyszerű előadása roppant biztató volt. Terveim szerint a zenekar bérletsorozatot kap majd a nagyteremben. Egyáltalán, ez az egyik legjobb módja a Zeneakadémia iránti társadalmi igény felmérésének. Ha növendékeink rendszeresen megmutatkoznak, ha nyilvánosan koncerteznek, ha találkoznak a közönséggel és a budapesti zenei élet fellegváraival, a Zeneakadémia visszanyeri korábbi szerepét. Első lépés: a következő szezontól hangversenyrendezőként is jelentkezünk, és részt veszünk a fiatal közönség kinevelésében. A vájt fülűek mellé behozzuk ide az Amadinda közönségét, sőt: Boban Markovič közönségét, hogy a Zeneakadémia egyet jelentsen a jó zenével.