Becsülettel megvallom azt is: ehhez a kontrollhoz az esetek jó részében ezúttal nem volt kedvem. Miután a szerkesztőség arra biztatott, bátran válogassak, éltem a lehetőséggel. Természetesen végighallgattam a négy koncert valamennyi műsorszámát, de bőséggel akadt opusz, amelynek esetében semmiféle csábítást nem éreztem az ismétlésre. Nincs mit kertelni: a Fészek Klubban esztendők óta megrendezett koncertsorozat évről évre sok jelentéktelen kompozíciót vonultat fel. Ez így is van rendjén. A szerkesztő, Lázár Eszter annak idején tudatosan vállalta, hogy egyfajta komolyzenei Hyde Parkot hoz létre, melyben a Speakers' Corner mintájára Composers' Corner működik. Az elvvel mélységesen egyetértek. Senkibe ne fojtsuk bele a szót. Legyen legalább egy helyszín, ahol bárki felállíthatja a hordóját, felmászhat rá, és elüvöltheti vagy elsuttoghatja kedvenc rögeszméit. Többesztendős tapasztalat alapján úgy vélem, a műsoroknak nagyjából egyötöde efféle fiatalkori zsengékből, vagy ami kínosabb: érett kori zsengékből áll. Van, aki minden alkalommal próbálkozik, ám haragszik rá a Múzsa. És sohasem fogja belátni, hogy felesleges a kínlódás. A művészet furcsa paradoxona, hogy már ahhoz is bizonyos fokú tehetség szükségeltetik, hogy felmérhessük tehetségünk hiányát. Észérvek nem segítenek, mert az egész nem ráció dolga. Az illető a maga részéről joggal hivatkozik rá, hogy ugyanúgy tesz, mint a "nagyok", szövi a motivikus hálót, "fejleszt", csúcspontig tornyozza az anyagot. Vagy "csak azért sem" fejleszt, mint más jeles példaképek, alkalmasint dúr akkordokkal, pentaton hanghalmazokkal spékeli a disszonanciákat, és így tovább. S közben gondosan ügyel arra, hogy melyik hangszernek mi a hangterjedelme, melyikből miféle effektus csiholható elő, ráadásul a legdivatosabb költők, írók ihletik fantáziáját. Mi hát a baj? A kritika tehetetlen ezzel a szemrehányó kérdéssel szemben. Hiszen nem mondhat mást, mint azt: minden. Lehet, hogy az elemek ugyanazok, mint Kurtágnál, Arvo Pärtnél, Steve Reichnél (hogy három nagyon különböző, ám egyaránt sikeres szerzőt említsek), az eredmény mégis keserves unalom. Nem tartok névsorolvasást: aki évek óta figyelemmel kíséri a koncertsorozatot, és olvassa a róla szóló recenziókat, nagy biztonsággal összeállíthatja a listát.

A művek másik, jóval nagyobb csoportja (becslésem szerint évről évre háromötödnyi) rendes, tisztességes munka, bármilyen fesztiválon megállná a helyét - csak épp néhány udvarias elismerő szón túl nincs mit mondani róla.

Marad az utolsó, az ötödik ötöd. Azok az alkotások, amelyek valamiért érdekesebbek. Új elképzelésekről adnak számot, vagy ha nincs bennük látványos újítás, tömörebben, hatásosabban fogalmazzák meg azt, amit a szerző máskor is igyekezett hangjegyekbe foglalni. Esetleg bosszantanak valamivel. Hiszen bosszantani csak tehetséges, profi, ihletett alkotó tud: a dilettáns kísérletezések legfeljebb szórakoztatók.

Elnézést a hosszas "bevezetésért", máris rátérek a "tárgyalásra". Az első koncertről (november 17.) némi hezitálás után mindössze két darabot sorolnék a legutóbb említett kategóriába. Véletlenül mind a kettő fúvós kvartett: DUBROVAY LÁSZLÓ Klarinétnégyese (előadó: Budapest Klarinét Kvartett) és Reményi Attila hétrészes ciklusa fuvolákra. Dubrovay mindig elkápráztat, ha nem szegődik kétes ideológiák szolgálatába. Hangszeres zenében erre szerencsére nemigen kínálkozik lehetőség. Sokszor leírtam már a Muzsika hasábjain: bámulatos, egyedülálló, amit Dubrovay a hangszerekről, a hangzás fizikájáról, az akusztikai törvényekről tud. Emellett hosszú évek kitartó munkájával sajátos összhangzattani rendszert dolgozott ki, s ez a rendszer nem papírízű konstrukció: igazolja a hallási tapasztalat. A formálást tekintve Dubrovay konzervatívabb: többnyire klasszikus zenei mondatokban, egyszerű, világosan tagoldó szerkezetekben gondolkodik. Finnyás elemző ezt akár ellentmondásnak is tarthatja - én e konkrét esetben nem érzem annak. Úgy gondolom, épp az növeli Dubrovay tételeinek vonzerejét, hogy bennük hagyományos motívum- és dallamvilág jelenik meg szokatlan, újszerű tálalással, fűszerezéssel. Kivétel talán a Scherzo (a második tétel). Ebben túlzottan uralkodik a tradicionális scherzo-motivika, az az elképzelés, mely szerint a staccatózás önmagában véve "vicces" és könnyed jelenség. A Sirató ezzel szemben igen eredeti, hiszen a szomorú blues-hangtól indulva jut el oda, hogy a háttérből egyszer csak félreérthetetlenül magyaros pentatónia bújik elő. Az ötrészes Dalban a finoman ringatózó ötös ritmus vonja magára a hallgató figyelmét. A záró Polka pedig pompás cirkuszi muzsika: Nino Rota álmodhatott ilyenről - csak neki soha nem volt ereje, képessége az álmot ilyen színvonalon megvalósítani.

REMÉNYI ATTILA 6+1 tétel 3 fuvolára és altfuvolára című művének egy részét, úgy rémlik, már egy korábbi fesztiválon is eljátszotta a kiváló TeTraVERSI Fuvolanégyes. Könnyű fajsúlyú zene ez, olyan habos sütemény, amelynek még mogyoró sincs az ő tetején. A vállalt feladatot azonban a szerző tökéletesen teljesíti. Voltaképpen apró etűdök soráról van szó, kis rajzokról, néhány vonallal. Egyik sem tart tovább, mint ameddig az anyag indokolja, s valamennyi remekül hangzik. A záró korál pedig egy picit komolyabb. Némi öniróniát is érzek abban, hogy éppen azzal a melódiával kezdődik, amelyet Es ist genug szöveggel a 60. Bach-kantáta mellett Berg Hegedűversenyéből ismerhetünk.

A második hangversenyről (november 24.) szintén két mű késztet néhány gondolat megfogalmazására. Ez esetben azért, mert mindkettőt "problematikusnak" tartom. TÓTH ARMAND dalciklusának (Portugál szonettek) első tétele egyenesen riasztónak tűnt. Szószátyár neotonális zene, sok üresjárattal, ügyetlen szünetkitöltő zongora-átvezetésekkel, olyan harmóniavilággal, amelyet az ember "maszatosnak" érez - mintha régi zenét hibás kottából, pancsosan játszana a pianista. (Mit mondjak: hálátlan feladat egy olyan nagyszerű zongorakísérőnek, mint amilyen Harazdy Miklós). A második daltól kezdve aztán változott a véleményem. Ennek mindjárt az elején karakteres zenei gondolat jutott a szerző eszébe, s a kibontakozás is sokkal logikusabbnak, természetesebbnek tűnt. A harmadik megerősítette a kedvező benyomást, és szerencsére a további kettő sem rombolta le. Nem vitás: Tóth Armand tud bánni a hangokkal. Jobb pillanataiban zenéje kissé Orbán György dalaira emlékeztet, csak kevésbé "keserédes". Két baja van: az énekszólam gyakran nem tud elszakadni a szöveg prozódiailag helyesnek vélt dikciójától, nem szárnyal (legfeljebb abban az értelemben, hogy tartósan aránylag magas regiszterben mozog - még egy ilyen dalciklus, és Wierdl Eszter felkeresheti az orvost). A másik fura tulajdonság: a hosszadalmasság. Ez főként a záró részekben feltűnő. A komponista valamiért nem tudja időben abbahagyni. Az énekes már suttog, azt hinnénk, végképp nincs tovább. De van. Még egy suttogás, megint egy, rá zongoraszó...

KEULER JENŐ elektroakusztikus költeménye, A zene partján, úgy hiszem, jellegzetes példája annak, amikor egy elismerten nagy szakmai tudású és fantáziadús alkotó ingoványos talajra téved. Maga vállalkozik arra, hogy szöveget írjon, és ez a szöveg finoman szólva nem rendelkezik költői erényekkel. "Kifeküdtem a zene partjára - közli velünk prózában a narrátor bánatos, rezignált hangon - sokan lézengtek itt magányosan". A háttérben pedig hullámverés szól, némi melódiával. Íme, megszületett a komolyzenei "rap". Nem tudok tiszta szívből örülni a gólya hozta jövevénynek...

A harmadik hangversenyről (december 1.) mindössze egy kompozíciót ragadok ki: PERTIS JENŐ munkája a címe szerint Két rapszódia - amely azonban egyetlen nagyobb egységet alkot, hiszen az első "lassúja" után a táncosabb második jellegzetes "friss". Pertis évek óta jobbnál jobb darabokat ír. Mintha mostanában találta volna meg igazi hangját. Folklórból indul ki, de zenéjében nincs semmiféle nacionalista gőz, önáltató szentimentalizmus. E tekintetben Bartók örököse. Ugyanakkor a legkevésbé sem epigon. Arányérzéke és hangszeres fantáziája bámulatos. Szinte bizarr, hogy olyan furulya-brácsa duót komponál, amelyben a két hangszer alig szól egyszerre. Az első részben a furulyaszó csak keret. A második elején egy rövid dudazenében egyesül a kétféle hang. A furulyadallam afféle "talált tárgy", ihlető forrás, amelyhez a brácsa szubjektív kommentárt fűz. Hihetetlen erő van ebben az opuszban. Még a felvételen is érződik a nézőtér döbbent, feszült csendje. Az igazsághoz tartozik, hogy Pertisnek szerencséje is van. Hiszen múltkor Kelemen Barnabás és Kokas Katalin mutatta be egy művét, most pedig Pertis Szabolcs furulyája mellett Kokas Katalin játszotta a brácsaszólamot - elképesztő virtuozitással és muzikalitással. Nem hinném, hogy akad ma a világon még egy muzsikus, aki ennyire tudna brácsázni....

Korszerű folklorizmus - így jellemezhetném röviden CSÍKY BOLDIZSÁR kamaraművét, a Piccola musica ebraicát is, mely az utolsó koncerten hangzott el (december 8.). A marosvásárhelyi szerző ezúttal sajátos erdélyi klezmerrel lepett meg. Olyan zenével, amelyet nem is tudom, hányszor hallgattam újra, hogy gyönyörködjem benne. Lényegében ugyanaz a világ szólal meg itt, amelyet Kusturica filmjei idéznek fel. Annyi a különbség, hogy az elkényelmesedett városi polgár számára riasztó, furcsa, vad és mégis szeretnivaló, jobb sorsra érdemes Balkán Csíkynél kitágul. Benne foglaltatik Galícia, és persze nem utolsósorban a magyarok lakta vidék. Mád jut eszembe hamarjában. Az észak-magyarországi kisváros, amelyben valaha zsidó kereskedők éltek - mára mutatóba sem maradt közülük. Meghatóan szép, romos zsinagóga őrzi emléküket. Oly sok habzó szájú hőzöngés közepette döbbenetesen példamutató az a mély, tiszta (mert befogadó, mások iránt nyitott) hazafiság, amely Csíky művészetéből árad.

Ica néni az általánosban azt tanította nekünk, hogy az írásműnek a "bevezetés" és "tárgyalás" mellett "befejezést" is tartalmaznia kell. Bajban vagyok: nem kínálkozik a mondottak végére semmiféle összefoglalás. Ezennel befejeztem. Kedves Olvasó, tessék beírni az ellenőrzőmbe a karót.