|
Hároméves voltam, amikor Kati néni énekelni tanított, s harminc évvel később egy percig sem gondolkoztam, vittem hozzá hároméves lányomat. Néztem, ahogy kézen fogva állnak, énekelnek a gyerekek, szalad körbe-körbe az éppen esedékes cica. Kati néninek mindenkihez volt egy kedves szava, ahhoz is, aki csalódott volt, hogy nem ő a cica, ahhoz is, aki félt, nem mert cica lenni. Imádtuk Forrai Katalin zenei óvodáját, csimpaszkodtunk a szoknyájába, nem akartunk hazamenni.
Kértem, segítsen a kakaókoncertek kialakításában, hallgasson meg egyet, adjon tanácsokat. Kati néni eljött, kicsit dicsért, azután ontotta az ötleteket. Nem jó, hogy középre nézel, mondta, az oldalt ülőkkel is kapcsolatot kell teremteni, mindenkit bevonni. Kérdezd meg, ki az, aki most először van itt, mosolyogj rájuk, örülj nekik. Ha zenei szakkifejezéseket mondasz, mint téma, vonó, üveghang, gondolj arra, hogy meg kell ismételned ezeket a nekik új szavakat. Négyszer-ötször, nyugodtan, lassan. A darabok ne legyenek 3-4 percnél hosszabbak, mert a kicsik nem tudnak sokáig koncentrálni. Közben legyen oldott beszélgetés, nevetés, vidámság. Ha újra elkezdődik a zene, mindenki csendben figyeljen. Ne csak vidám darabokat tűzz műsorra, a gyerekek megértik a szomorút, az álmodozót is.
Tíz éve pontosan követem Kati néni tanácsait. Lelkiismeret-furdalással, mert a sok száz gyerek és szülő a nézőtéren nem tudja, hogy neki köszönhetünk mindent. Kati néni később is eljött néha, az utolsó sorból végighallgatta a koncertet, boldog volt, puszit adott, megsimogatott. Az utolsó években sajnos nem láttam, nagyon hiányzott, most hallottam, hogy már nem is fog jönni, végleg eltávozott.
Forrai Katalin iskolát teremtett, a legfontosabb iskolát, azt, hogy miként kell a legkisebbekkel megszerettetni a zenét. Számos kiváló tanítványa őrzi, adja tovább ezt a csodálatos hagyományt. Évekig, évtizedekig, a jövő sok-sok koncertjén, énekóráján veszi majd körül a boldog kisgyerekeket Kati néni szeretetteljes kisugárzása.
|
