Azóta rakosgatom a szavakat, mondatokat ide, oda, így se jó, úgy se jó, talán mégiscsak szóban, egy üveg borral, inkább felugranék valamelyik este... No meg hogyan is lehetne írni bármit is hetvenöt évről egy-két oldalon? (Hiába, ez a protokolláris izé nem az én műfajom.) Így hát marad a régi, jól bevált, bár manapság már-már szinte elfeledett műfaj, a levél műfaja, hiszen - és ez még a mai, elég rémes korban is érvényes - scripta manent.

Tehát még egyszer:

Kedves Tanár Úr!

Rögtön egy szemrehányással kezdem: nem mondta a Tanár Úr annak idején, hogy ez ilyen piszok gyorsan múlik. Mármint az idő! Pedig elég sokat foglalkoztunk vele. Akkor most melyik az igazi? A zenébe zárt, vagy a mindennapi, a percről percre múló? Vagy másként: most mennyi is az a hetvenöt? Irdatlan sok, vagy borzasztóan kevés? Gyanítom, a Tanár Úr akkoriban (1980 körül) sejtette már a választ, amire mi, ötvenesek csak mostanában jövünk rá, hogy tudniillik erre a kérdésre igazán érvényes válasz nincs.

Régi közhely - és mint ilyen, mennyire igaz! - : a kor önmagában nem érdem. Mégis. A mai ötvenesek generációja (azaz az enyém) világosabb pillanataiban őszinte csodálattal adózik szülei nemzedékének. Azért mondom, hogy "világosabb pillanataiban", mert a két generáció közti viszonyt egyébként a jól ismert természeti törvény, a súrlódás törvénye befolyásolja. (A súrlódás persze csiszolódást is jelent, mindkét részről.) Az őszinte csodálat annak szól, hogyan volt képes ez a generáció egyáltalán a túlélésre, a számunkra szinte felfoghatatlan (hisz át nem élt) történelmi kataklizmák, az emberi (együtt)létet szinte lehetetlenné tevő társadalmi viszonyok ellenére? Ez az életre való képesség (nevezzük jobb híján így) már valóban érdem, mint ahogy az is az, ahogy a nemzedék legjobbjai ezt a képességet oly fáradhatatlan igyekezettel próbálták meg az utánuk következő nemzedékbe, azaz belénk táplálni. (Arról persze nemigen tehettek, hogy sokszor közönnyel, szkepszissel vagy cinizmussal találkoztak).

Vissza-visszatérő emlékem: szombat reggel van, az 1-es busz száguld velem a szinte néptelen Andrássy úton (Népköztársaság útja akkoriban) a Zeneakadémia felé, és én borzasztóan boldog vagyok, hiszen nemsokára kezdődik a zeneszerzés óra a Tanár Úrral. Azt hiszem, ilyen egyszerű (és sorsszerű) ez, néhány óra, amely képes megváltoztatni egy ember életét. (Igazán nem vagyok fatalista, de mélyen hiszem, hogy ez így történt.) Pedig cseppet sem voltak felhőtlenek azok az órák! Ó, nem! A darabok hangról hangra való kivesézése, a kíméletlen (és mégis barátságos) kritika, a saját kudarcunkkal való szembesülés bizony meg-megcsappantotta az amúgy sem igen tetemes önbizalomkészletet. Viszont annál nagyobb volt az öröm afölött, ha valami tényleg sikerült. És hogy min alapult a kíméletlen kritika? A kikezdhetetlen szakmai tudáson és a - már-már végletes - művészi felelősségtudaton. "Hát ez meg mi a csoda?" - kérdezhetné az egyszeri (a mai?) növendék. Ez bizony az, hogy az ember úgy írja egymás után a hangokat, mint ahogy a sebész vág az eleven húsba, vagy ahogy a kötéltáncos lépeget, alatta a mélység - és háló, az nincs.

Ha bárki azt gondolná, hogy ez szinte lehetetlen követelmény, annak bizony igaza van, mégis, hogy azért ne legyen olyan köny-nyű a dolog, mindezt mondjuk egy Rodolfó könnyedségével, eleganciájával és ízlésével kell véghezvinni, csak akkor az igazi.

És az igazi mintákból volt bőven: káprázatos elemzéseket hallhattunk a Tanár Úrtól, például a Traviatáról, a Così fan tuttéról, a Wohltemperiertes Klavier darabjairól vagy a Bohéméletről, Stravinskyról, Bartókról, és még sorolhatnánk a címeket, neveket. Ha már Bach és Puccini: mennyire ellenpólusoknak tűnnek, de ha belegondolunk, a közös gyökér nyilvánvaló: a művészetüket mozgató, szinte artikulálatlan szenvedély, ami a nagyon is artikulált, utolérhetetlen mesterművekben öltött testet. (Bizonyára nem véletlen, hogy a Tanár Úr gondolatai mindig e két művészóriáshoz kanyarodtak vissza, a lelki habitus rokonsága nyilvánvaló, legalábbis számomra. És ha már a mintáknál tartunk: a megátalkodott növendék bizony utánanéz a dolgoknak, hogy mit is iszik az valójában, aki bort prédikál? Őszinte irigységgel kell megállapítanunk, hogy a dolgok egybevágnak, vagyis a "prédikáció borának" fedezete valódi aszú. Például: minden évben megmutatom növendékeimnek a Tanár Úr 1957-es Fuvolaversenyét, amely diplomamunkának készült annak idején. (Mindig eszembe jut: "A fene egye meg, ha én egyszer egy ilyet tudnék írni!") Vagy a Concertino trombitára és zenekarra gyönyörű lassú tétele (1990-ből), a legnagyobb gyászzenék egyike! Vagy az 1991-es 2. vonósnégyes, melynek remek előadását együtt hallhattuk nemrégiben, egy meglehetősen "alternatív" helyen, a Kultiplexben, ahol csupa huszonéves, elfogulatlan fiatal őszinte lelkesedéssel fogadta a szintén huszonéves és elfogulatlan fiatalok által előadott darabot. "Ifjú szívekben élek", mondhatná Adyval a Tanár Úr, tegyük hozzá, teljes joggal, és ezt bizony csak kevesen tehetik meg manapság.

Sok minden kimaradt ebből a levélből, tudom. Nem volt szó például azokról a későbbi beszélgetésekről (Pesten, Szigligeten), amelyeken előbb-utóbb megint csak a leglényegesebb kérdések kerültek előtérbe: Zeneművet létrehozni egyrészt KINEK, másrészt MIÉRT, harmadrészt HOGYAN? ("Ha e három kérdésre jól felelsz, tiéd a fele királyságom, ha nem, úgy halálnak halálával halsz" - mondaná a mesebeli király.) Az e kérdésekre adott válasz, pontosabban a válaszokhoz vezető egyéni út kijelölése az a mesebeli "hamuban sült pogácsa", amit a Tanár Úr a batyunkba belegyömöszölni igyekezett.

Milyen szerencse, hogy a magyar nyelv ilyen jótékonyan összemossa a "megköszönteni" és a "megköszönni" igéket. Úgy köszöntöm most a Tanár Urat, hogy egyben köszönöm ezt a "batyut", vagyis: mindent. Isten éltesse sokáig!

(Csak úgy zárójelben jegyzem meg, hogy még hiányzik 4 db. vonósnégyes, hogy meglegyen a bűvös 6, ugyebár, no és egy ...Falstaff.)