Okosan és értőn tanított. Nem akart mást, mint felkelteni a zene iránti érdeklődésünket, vagy még inkább: megszerettetni velünk ezt a kimeríthetetlenül csodás világot... De miért beszélek a pedagógusról, hiszen a Zeneakadémia professzoraként e területen mások illetékesebbek nálam.

Szuggesztív volt ebben a szerepben is, ennyi elég. Valamiképp felfigyelt rám. Ezért is állt elő a váratlan ötlettel: készítsek számára operaszövegkönyvet Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséből. A felkérés meglepő, megtisztelő és örömteli volt. Persze kicsit ijesztő is: hogyan lesz harmincoldalas szövegkönyv a világirodalom kivételes regénykolosszusából? De hát fiatal és merész voltam. Vágjunk bele! Hazugság lenne azt mondanom, hogy gyötrelmesen nehéz munka volt. Végül is ment magától, felhőtlenül könnyedén. Sem az általam ismeretlen műfaj szabályai nem akadályoztak (ha ugyan az evidenseken kívül vannak ilyenek), sem a felelősség nem nyomasztott (Petrovics és Dosztojevszkij iránt). Írtam: arcátlanul gyorsan, megfontolások nélkül. (Lehet, hogy ez a módszer az igazi?)

A legnagyszerűbb az ő magatartása volt: pillanatok alatt megérezte, hogy az eredmény megfelelő lesz számára. Semmiben sem gátolt, inkább bátorított és dicsért. Nyilván voltak javaslatai, de jellemző, hogy nem emlékszem rájuk: az egész közös munka bódulatban zajlott, konfliktusmentesen.

Elkészült az opera. Számomra - és remélem, mások számára is - nagyszerűen. Remekműként.

Természetesen utóélete is lett a dolognak: elvitt a mű németországi (akkor persze még NSZK-beli) és finnországi bemutatójára. Kevesellte az Operaház által felajánlott honoráriumomat, és - példátlan gesztussal - a saját pénzéből egészítette ki az összeget. (Ez így elég eszementnek tűnik manapság. Gyanút kellett volna fognom, hogy soha nem fog kigyógyulni a tisztességből... Micsoda önként vállalt hátrány!)

Aztán alkalmam nyílt rá (nyilván ezt is ő szervezte számomra), hogy az opera filmes változatát elkészítsem a televízióban. Sőt később megrendezhettem egy másik elragadó művét, a Lysistratét is. Mindkét munka boldog önfeledtséget adott: kedvtelve játszottam a varázsdobozzal, ő pedig továbbra is hagyta, hogy szuverén legyek.

Barátok lettünk, rendszeres beszélgetőtársak. Ő természetesen tudta, hogy bár imádom a zenét, teljesen tehetségtelen és műveletlen vagyok ezen a területen. Még kottát olvasni sem tudok. De tudott egy másik, ennél sokkal fontosabb dolgot is: mindez érdektelen, ha a látásom... - ez a mondat nem befejezhető, a folytatásban magamnak kellene magamról beszélnem! Márpedig ez tilos...

Szóval, tudott valamit… Valamit, amitől operaigazgatóként már arra is érdemesített, hogy felkérjen Erkel Hunyadijának megrendezésére. Pompás munka volt: úgy érzem, az énekesek készséggel vetették alá magukat az én - remélem, kedvesen, de mégis könyörtelenül végigvitt - elképzeléseimnek. Rengeteg olyan dolognak, ami az ő korábbi gyakorlatukban ismeretlen volt, sőt: talán szakmai dilettantizmusnak, szabálytalanságnak, konvencióellenességnek tűnhetett. Művészi diktatúra volt ez: diktatúra, amelyet, úgy éreztem, szívesen fogadtak.

Az előadásra szomorú sors várt: barbár "szakértői" kezek nyúltak bele mindabba, amiért az egészet érdemes volt létrehozni! Átrendezték, újra világították, megtörték a belső logikáját, fellazították a precízen működő szerkezetet. (Pedig ők még kottát is tudtak olvasni!)

No de barátságról kezdtem beszélni. Ez a kötelék egy időben szoros volt, aztán (anélkül, hogy kihűlt volna) az élet úgy rendezte, hogy az utak szétváltak. Ilyenkor azt szokás írni-mondani, hogy a baráti érzés már ettől is szuverénebb volt és makacsul megmaradt. Ezt a közhelyet, bár olykor igaz (ebben az esetben biztosan az!) nem szívesen emlegetem. Lehet, hogy másról volt szó: talán mindketten valamiféle homályos szégyent éreztünk amiatt, hogy a kultúrával - amelyre mindketten az életünket tettük - megtörténhetett mindaz, ami megtörtént?... Talán.

Még valamit: Petrovics Emil "szigorú ember". Az övéhez mérhető szigorral életem során csak Fábri Zoltánnál találkoztam. Ez persze nem azt jelenti, hogy Petrovics Emil a hétköznapi érintkezésben morózus és nem éppen kedves ember. Nem! Ő az életformát, az emberi tartást, az elveit tekintve "szigorú". Durvábban fogalmazva: moralista - az őszinte moralisták fajtájából. Mert természetesen ezt a mértékrendszert önmagára is vonatkoztatja.

Engem egész életformám alapján és nyilvánvalóan persze egy-egy konkrét ügyben - úgy sejtem - "léha fráternek" tekintett. A mérce szerint, amelyet felállított, nyilván igaza is volt. Igaz, a "szigorúak" örök keresztje, hogy a világ többnyire nem hajlandó az őszinte hittel felállított koordinátákba helyezkedni. Ez a kereszt is szálkás. A szálkák persze őt magát sebezhetik leginkább. Ezt azért merhetem mondani, mert magam másfajta kereszt szálkáitól sérültem. A "léhábbak" keresztjétől? Nyilván... A szigorúak és a léhák alól persze egyaránt "kimegy" a világ.

Most tudatosan magamról beszélek: mi lesz az egykori szemtelenségből (becenevén: polgárpukkasztásból)? Az újak kétségtelenül jobban találják telibe - mit is? Semmiképp sem a lényeget, de minden bizonnyal a kort.

Mégis, talán jobb az öreg szigorú, mint az öreg léha.

Mindenesetre te, Emil, maradj ilyen. Egyrészt azért, mert úgysem tudnál változni (Isten ments, nem is kell), másrészt mert ez a kétségtelenül következetes erkölcsiség, ha a színét és nem a fonákját nézzük, csodálatos zenédben is biztos és alapvető ihlető erő volt és marad. Kétes divatoktól mentes. Vagy még inkább: felettük álló.