"Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,

Ember lenni mindég, minden körülményben."

Arany János

Úgy érzem, róla írnia kell valakinek. Írnia kell, mert nagyszerű, gyönyörű hangon játszó muzsikus volt, évtizedekig a Magyar Állami Hangversenyzenekar szólóbrácsása, majd további négy éven át a Rádiózenekaré; mert felejthetetlenül játszotta - többek között - Kodály Zoltán Háry-szvitjében a szólót; mert még sokan jól emlékszünk Christian Bach Brácsaversenyének vezérszólamára, és ugyanígy Mozart Sinfonia concertantéjára, melyet annyiszor és oly szépen adott elő Európa-szerte Tátrai Vili bácsival, a Magyar Kamarazenekar kíséretével; mert valahányszor mélyhegedűvel bővült a Tátrai Vonósnégyes, mindig őt hívták, mert - noha megjárta a poklok poklát, ahonnan csak kevesen jöttek vissza élve, s lett volna oka haragudni akár az egész világra - személye mégis maga volt a jóság, az emberség, a csendes visszafogottság, a megtestesült humánum; mert derűs volt, nyugodt, szeretetreméltó és segítőkész; mert érdemes volt tőle tanácsot kérni (csak úgy, magától nemigen adott) zenei vagy személyes, magánéleti nehézségek esetén.

Gyermekei nem voltak. Édesanyját vigyázta, ápolta, és ezért a sors meg is jutalmazta, mert hosszan tartó, nehéz betegségében, melyet tiszteletre méltó erővel és önfegyelemmel viselt, Winkler Barnában és családjában olyan segítségre talált, melynél jobbat egy saját gyermek sem nyújthatott volna.

Voltak-e állami kitüntetései? Nem voltak. Valahogy nem úgy forgott a világban, hogy ilyeneket kapott volna, de akik ismerték, tudták, hogy kiváló művész, minden jóra és elismerésre érdemes művész volt.

Többet nem írhatok róla, ő már ezt is sokallaná...