Hiába a ritka égi tünemény, a könyv megjelenésének alig volt visszhangja. Nem fölösleges hát ismertetni, hiszen sok muzsikus vagy zenebarát azért nem vehette eddig kézbe, mert nem is tudott róla.

A képeskönyvpiac karácsony idején esztendők óta áttekinthetetlenül gazdag. Gyönyörű és méregdrága, dúsan illusztrált albumokat vásárolhatunk szeretteinknek szinte minden témáról, az esernyő vagy a dugóhúzó világtörténetéről, és könnyen elsiklik a figyelem egy ilyen, nem csak tipográfiai szempontból értékes mű mellett. A Képes magyar zenetörténet ugyanis összehasonlítha-tatlanul több, mint egy újabb színes, szélesvásznú képeskönyv. A Képes magyar zenetörténet a magyar zenetudomány sok évtizedes teljesítményének esszenciája, és megjelenése nemcsak a zenei, hanem a széle-sebb értelemben vett magyar kulturális életnek is fontos eseménye. ...az új eredmények, felfedezések nem cáfolják, hanem kiegészítik, teljesebbé teszik a Kodály-Szabolcsi-féle koncepciót, azt mutatják meg, hogy zenekultúránk végeredményben szervesen illeszkedett bele az európai zene történetének folyamatába. ... A jelen kötet kiadásával tehát tulajdonképpen alapvető nemzeti kötelességet teljesítünk, mert lehetővé tesszük, hogy a szűk szakmai körön túl a művelt magyar társadalom közfelfogásába is bekerüljön a magyarországi zenekultúra történetének ez az összetettebb képe" - írja a könyv bevezetőjében Kárpáti János. A Képes magyar zenetörténet nem egyszerűen képeskönyv tehát, hanem olyan alapmű, amely a "művelt magyar társadalom" saját múltjáról őrzött képét alakíthatja át.

Meglepő, de a magyar zene történetéről mostanában nem íródott jelentős összefoglalás. A téma mind ez idáig legfontosabb könyve, Dobszay László Magyar zenetörténete immár húsz esztendős, s jóllehet néhány éve újra kiadták, mára ismét alig hozzáférhető. Éppen a Képes magyar zenetörténet egyik függelékeként megjelent válogatott irodalomjegyzék tájékoztat arról, mi történt e téren az elmúlt évtizedekben. Szabolcsi Bence (1959, 1961) és Legánţ Dezső (1962) munkái óta a Dobszay-kötet volt az egyetlen nagyobb léptékű összefoglaló munka. A híressé vált Keresztury-Vécsey-Falvy-képeskönyv 1960-ban jelent meg.

Köztudomású, hogy készül a Magyarország zenetörténete sorozat, de még mindig csak két kötettel (1988, 1990) örvendeztette meg azokat, akik szeretnék a hazai zenetörténet enciklopédikus áttekintését birtokolni, és akiknek a polcán már évtizedek óta ott lehet a hazai irodalomtudomány nagy teljesítménye, a "Spenót", és persze a Világirodalmi Lexikon is. Egy képekkel illusztrált magyar zenetörténet kiadásának indokoltságához tehát nem férhetett kétség.

Mégsem csak a szükségnek, hanem egy kivételes lehetőségnek is köszönheti a Képes magyar zenetörténet a megszületését - a millenniumnak. Ebből az alkalomból ugyanis meg lehetett rendezni egy soha nem látott, nagyszabású kiállítást, amely a Symphonia Hungarorum - Magyarország zenekultúrájának ezer éve címet kapta. Mintegy melléktermékként láthatott napvilágot egy könyv terjedelmű, megjelenésében rendkívül igényes katalógus. Szerencsésebb kultúrafinanszírozású országokban évtizedek óta szokás, hogy a komoly kiállításokat méltó katalógussal társítják, amely persze nemcsak a betévedő turisták vezetőjeként szolgál, hanem a zárás után is megmaradó, a kiállítás hátterét tudományos igénnyel feldolgozó, többnyire szép és igen drága munka is egyben.

A kilencvenes évek végén jó ritmusérzékkel vágott bele az óriási vállalkozásba a kiállítás rendezője, Kárpáti János, aki egyúttal a katalógus, illetve a most megjelent könyv szerkesztője. Felismerte, hogy az ünnep sodrásában könnyebben nyílnak meg a támogatói pénztárcák. És az is nyilvánvaló, hogy a könyv nem jöhetett volna létre a három évvel ezelőtti siker nélkül.

Fontos tény, hogy a Képes magyar zenetörténet önálló, a kiállítástól és az akkori katalógustól független munkává vált. Kárpáti János szándéka messzemenően igazolást nyert: nem a sikeres és hamar elfogyott katalógus változatlan utánnyomására volt szükség, hanem arra, hogy átdolgozott, könyv alakban a maga lábán is megálló mű szülessék. A katalógusjelleg átalakult, a szerzők az informatív képaláírásokat a szöveg részévé tették, a képanyag kibővült.

A Képes magyar zenetörténet jelenlegi formájában azt bizonyítja, hogy már a kiállítás is jól végiggondolt koncepció alapján épült fel: a könyv utólag igazolja, hogy az ott bemutatott témák valóban a magyarországi zenetörténet legfőbb elemeit reprezentálták.

Zenét, zenetörténetet kiállításon bemutatni voltaképp lehetetlen vállalkozás. A zene nem tárgyakban él, a dokumentumok sokasága múzeumi darabként unalmassá válik, a sok írott magyarázatot nem olvassák el, viszont egy-két órás látogatás esetén bajos volna ezer év zenéjének átfogó hangzó keresztmetszetét adni.

A könyvvel jobb a helyzet, ott a sok dokumentum és a tanulmányok megférnek együtt, sőt egymást erősítik, egymást teszik élvezetessé. A zene megszólaltatása is megoldható, legalább rövid illusztrációk erejéig. A Képes magyar zenetörténet nem is szalasztja el ezt a lehetőséget, két CD-t mellékel a könyvhöz. 250 gazdagon (gyakran fél tucat képpel, szöveges dokumentummal) illusztrált oldalhoz Kárpáti János előszava mellé Tallián Tibor bevezetése társul a finoman sokat sejtető "Zenetörténetek a régi Magyarországról" címmel (a tanulmány először a Muzsika 2000 decemberi számában jelent meg ->a szerk.). A művet indító kérdésre (kivonatolva:) "A történeti Magyarország... vajon létezett-e valaha egyáltalán? - és a szűkebb témára vonatkozó további, immár olvasói kérdésre, hogy létezett-e magyar zenetörténet, természetesen csak a könyv egésze ad választ. "Akkor alkotunk helyesen történelmet, ha közben alázattal tudatosítjuk magunkban a hagyomány ábrázolhatatlan, de elképzelhető egységét. Akkor a témát mint a történelem egyik aspektusát mutathatjuk be"- előlegezi meg a könyv végeredményét a bevezető.

A kötetcím mintha az angolszász "a history of" típusú, nyelvileg is megjelenő történészi állásponthoz közelítene, szemben a "Magyarország zenetörténete" sorozattal, amely címével is jelzi, hogy átfogó jellegű, az összefoglalás igényével született munkáról lesz szó. Ha meggondoljuk, hogy ez utóbbi nagy mű az egyes korszakok teljes forrásanyagának felhasználására támaszkodik, és a tudományos szöveg a tervezett öt hatalmas kötetbe is alig fér bele, akkor érzékelni lehet, milyen súlyos feladat a szerkesztőnek és a szövegek íróinak az önkorlátozás, a válogatás egy képeskönyv szűkebb keretei között. Az összefogott, arányos, ráadásul a személyes vonzalmaknak csak finoman teret engedő fejezetek megírása a látszat ellenére nehéz munka. Egy széles közönségnek szánt képeskönyv esetén a szakmai nyelvezet támasza nem segítheti a szerzőket, és nem csak a könnyű olvashatóság - olvasmányosság - követelmény, hanem gyakran olyan fogalmak szorulnak gyors és pontos magyarázatra, amelyeket a szakmai olvasóknak szánt szöveg ismertnek feltételez. A Képes magyar zenetörténet példaszerűen kerülte el ezeket a buktatókat. Sem a 2001-es kiállításra összegyűjthető anyag adottságainak kényszere, sem a terjedelmi korlátozottság szűk zubbonya nem érződik rajta.

19 önálló fejezet alkotja a könyvet, különböző szerzők tollából. Az írók abban közösek, hogy valamennyien a bemutatott korszak vagy zenei terület legjelesebb hazai szakértői. Érdemes áttekintenünk, milyen fejezetek kerültek bele a könyvbe.

Az őstörténet képi ábrázolhatóság híján csak érintőleg kerül említésre, bár népze-nekutatási eredményeink nyomán ma már erről az időszakról is volna mit mondani. Kaba Melinda A Kárpát-medence a honfoglalás előtt című fejezetben az aktuális kutatási eredmények fényében mutatja be az aquincumi orgonát, és ebben a fejezetben olvashatunk "Lezhel kürtjérôl". A Szent Gellért-legendát és a "Symphonia Hungarorum" kifejezés magyarázatát Kárpáti külön fejezetté emeli, amely után Dobszay László és Szendrei Janka a "Magyar Gregoriánumról" adott megvilágító erejű összefoglalása következik. A királyi udvarok zenéjéről Szekeres-Farkas Márta ad összefoglalást remek képanyaggal és számos eredeti (fordításban is közölt) szövegidézettel; A török hódoltság krónikásainak tevékenységét Papp Géza idézi fel. Egy nemzetközi hírű virtuóz Magyarországról: Valentin Bakfark címmel Király Péter nagyítót tart zenetörténetünk térképének e pontja fölé, és az olvasó élvezettel mélyülhet el a 16. századi karriertörténetben.

A reformáció és az ellenreformáció korszakának zenéje azt a történelmi távlatot képviseli, melyben a fennmaradt anyag mennyisége már bőségesebb válogatási lehetőséget teremtett Ferenczi Ilonának, és ez a könyvészeti szempontból is értékes képanyagon is érzékelhető. Az Esterházy hercegi udvar zenéje az utóbbi időben a kotta- és lemezkiadásoknak, a lassan-lassan újjáéledő kastélynak és a benne rendezett fesztiváloknak köszönhetően nem oly vakítóan fehér folt már a magyar zenei köztudatban, de Sas Ágnes összefoglalása még azok számára is fontos és koncentrált ismeretanyagot nyújt, akik valamilyen módon már kapcsolatba kerültek ezzel a korszakkal.

A magyarországi városok zenéje a 18. században korántsem örvend olyan ismertségnek, mint az Esterházy-udvaré. Farkas Zoltán fejezete a fontosabb városok szerint haladva ad képet arról az elmúlt évtizedek kutatásai nyomán megismert zenei vegetációról, amely bebizonyította, hogy Magyarországon is felfedezhetők az európai kulturális élet, érdeklődés emlékei. Avatott írás tárja fel a Magyar táncok történetét - az ungarescától a csárdásig Felföldi László és Papp Géza jóvoltából, és Tallián Tibor is sok éves, új eredményeket hozó kutatómunka lényegét sűríti a Nemzeti színház -nemzeti opera című fejezetbe. Amíg ismét egy korszakos virtuóz történetén keresztül ismerhet meg az olvasó egy alkotót és egy zenetörténeti periódust a Liszt Ferenc a magyar zene útján fejezetben, amelyet Eckhardt Mária jegyez, addig Szerző Katalin az éledő és erősödő intézményrendszeren keresztül tár elénk érzékletes képet a Zenei életről a dualizmus korában.

A következő két fejezet különösen nagy érdeme a könyvnek, hiszen sok zenetörténész tudomást sem vesz róla, vagy inkább elfelejtené, hogy létezett (és igen fontos volt) a magas kultúra mellett a szórakoztató zene. Sárosi Bálint a Cigányzenészek - magyar népies zene, Batta András pedig A Monarchia osztrák-magyar operettje fejezetet írták meg, bebizonyítva, hogy ezek a zenék is művelődésünk elválaszthatatlan részei voltak. A parasztmuzsika felfedezésének élményébe Sebő Ferenc a gyakorló muzsikus és az elméleti ember kettős elkötelezettségével vonja be az olvasót. A 20. század legnagyobbjai között: Bartók Béla - Somfai László ezzel az egyszerre szerény és büszke címmel úgy mutatja be Bartókot, hogy jelzi a komponista nemzetközi megítélésének aránytalanságait, s egyúttal támpontot is ad ennek megváltoztatásához. A Nemzeti jelleg - egyetemes érték: Kodály Zoltán fejezetben Eősze László válaszolja meg a címben felvetett kérdést a Kodály-életmű áttekintése alapján. A Magyar művészek itthon és a nagyvilágban fejezettel zárul a könyv, amelyben Batta András nem csak a legnevesebb előadóművészekről szól, hanem a kortárs zeneszerzők közül a három "nagy öregről", Szőllősyről, Ligetiről és Kurtágról is. A Képes magyar zenetörténet kényszerűen megvonja ugyan áttekintésének időbeli határát, s a közelmúlt már nem kapott benne helyet, de érthető, ha a rálátás bizonytalansága miatt ettől tartózkodott a szerkesztő.