A hollandiai magyar évad nagyszabású sorozatában csöndesebben húzódott meg a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok fellépése, mégis élénk közönségérdeklődés kísérte hangversenyüket Rotterdamban, a modern De Doelen hangversenyközpont hatszáz fős, impozáns akusztikájú kamaratermében. Programjukon 18. századi klasszikusok és kortárs magyar művek szerepeltek. A zenekar élére - akárcsak egy héttel korábbi budapesti koncertjükön - ezúttal is Oberfrank Péter állt, aki mind az estet nyitó D﷓dúr Carl Philipp Emanuel Bach-szimfóniát (Wq 183 nr. 1), mind pedig az azt záró, No. 82﷓es, C﷓dúr, "Medve" melléknevű Haydn-szimfóniát nagy vitalitással s a részletek, karakterek kidolgozásában meglelt, érezhető örömmel vezényelte. Dirigens nélkül ezen az estén csupán Petrovics Emil Concerto grossója hangzott el; nem más ez, mint az ötödfél évtizedes, díjnyertes I. vonósnégyes kamarazenekari átdolgozása, amely az avatott előadásban meggyőzően - a holland publikumot is magával ragadóan - vallott a fiatal Petrovics tehetségének erejéről, fékezhetetlen, olykor túlhabzó energiájáról, de egyben mára már szinte kortalanná nemesedő kiműveltségéről is.

A hangverseny legnagyobb művészi tetteként - és egyben közönségsikereként - mindazonáltal Fekete Gyula kantátája, a Szenes Hanna emlékére írott Elégia könyvelhető el. Még akkor is így van ez, ha a jól felkészített zenekar mellett közreműködő - Kollár Éva vezette - Budapesti Monteverdi Kórus, a maga bevallottan amatőr mivoltában, a mű kifinomult letétjének csak részben felelhetett meg. Ezzel a nyers és nem is egészen tiszta kórushangzással azután sajnos a baritonszólót vállaló Fekete László főkántor erőteljes zsinagógai kantillációja sem tudott érdekes és kívánatos kontrasztot alkotni. Maradéktalan élményt csupán Cserna Ildikó nyújtott, aki gyönyörű hangon és énekléssel keltette életre a melizmatikus és himnikus szoprán szólamot - vagyis Szenes Hannát.

Az 1944-ben, huszonhárom évesen mártírhalált halt magyar költőnőről, brit ejtőernyősről és izraeli nemzeti hősről szóló kantáta textusát maga a zeneszerző állította össze Szenes Hanna verseiből, naplójából, valamint a Bibliából, a zsidó szertartásból, illetve egy középkori keresztény himnuszból vett részletekből. Már ez a szövegkompozíció kivételes érzékenységet mutat, és jogos igényt kelt a színpadi szerző Fekete Gyula jövőbeni operaterveinek dramaturgiai árnyaltságával szemben. Az angol, magyar és héber nyelvű szövegek összepárosítása, egymásba olvasztása önmagában is valamiféle álomszerűséget eredményez, amelyet Fekete zenéjének alapvetően elégikus jellege csak tovább fokoz. Ebben az átszűrten rezervált stílusban békésen megfér egymással a Stravinsky-féle neoklassziciznus, a Bergre emlékeztető passacagliahang, egyes fúvós állások messiaeni röppenése vagy éppen a 20. századi magyar zene nagyjait idéző néhány fordulat. Egy nem zsidó komponista olyan egyetemes művet alkotott, amely eszünkbe juttathatja akár Mendelssohn, Mahler vagy éppen Steve Reich zenéjének zsidó jellegét is...

A Szenes Hanna-kantátát, a 42 esztendős Fekete Gyula mindmáig legjelentősebb művét 1997-ben mutatták be Philadelphiában; első magyarországi előadására az 1998-as Budapesti Őszi Fesztiválon került sor. Azóta a darab - véleményem szerint az utóbbi évtized egyik legihletettebb magyar kompozíciója - itthon nem hangzott el, s ezen a szomorú tényen a tragikus 1944-es esztendő hatvanadik évfordulója sem változtatott. Köszönet illeti a hollandiai Magyar Kulturális Évad szervezőit, amiért lehetővé tették az Elégia Szenes Hanna emlékére nyugat-európai bemutatóját. Talán ez a siker - a rotterdami közönség a szerzőt s az előadókat állva ünnepelte - hozzájárulhat ahhoz, hogy Fekete műve a hazai hangversenyéletben is elfoglalja az őt megillető helyet.

Miközben egyre-másra érkeznek a hírek a Magyar Állami Operaház válságáról - arról a gazdasági krízisről, amelynek okai az elavult struktúrában keresendők, következményei pedig a művészeti produktumban, illetve annak hiányában jelentkeznek -, addig lezajlott a budapesti Opera újabb kori történetének egyik legfontosabb külföldi vendégszereplése: Amszterdamban háromszor hangzott el Szokolay Sándor Vérnásza, az elmúlt fél évszázad legsikeresebb magyar operája. Hogy az Amstel partján 1986-ban felépített, modernségében is intim belső hatású, 1600 nézőt befogadó Nederlandse Opera vezetése ezt az előadást három alkalommal is érdemesnek találta a holland nézők elé vinni, az az amszterdami szervezők merészségét, nyitottságát, a közönségnevelésbe fektetett szívós és módszeres munkáját dicséri. A magyarok szereplésére a stagione üzemmódú operaház önálló vendégjátékprogramjának keretén belül került sor, egy olyan sorozat részeként, amely a kinti publikumot valósággal kondicionálja az újdonságok befogadására. Hogy azonban a produkció önmagán túlmutatva is kivételes színvonalon közvetítette Nyugat-Európa felé a magyar kultúrát, az már a hollandiai magyar évad szervezőinek s nem utolsósorban maguknak az alkotóknak - köztük a jelen lévő szerzőnek - és persze a közreműködőknek az érdeme.

Nem tévedne nagyot, aki ezt a Vérnászt a Magyar Állami Operaház jelenlegi legjobb előadásaként emlegetné. Annál érdekesebb - és jellemzőbb -, hogy a produkciót eredetileg a Szegedi Nemzeti Színház mondhatta sajátjának, s a most Amszterdamba vitt budapesti előadás lényegében - a főszerepeket illetően - megegyezik a szegedivel. Kovalik Balázs rendezése időközben szinte éppoly klasszikussá vált, mint maga a mű. A Szokolay-partitúrán ejtett húzások a mű egyetemes recepciótörténetének megkerülhetetlen állomását alkotják. Ma már elmondható, hogy az opera többet nyert a vámon, mint amennyit elvesztett a réven. Mert bár igaz, hogy az egyfelvonásossá történt tömörítéssel, egyes zsánerjelenetek elhagyásával a hallgató szinte levegő után kapkod a zene drámai szorításában; a témák folytonos visszatérése, konok inzisztálása ugyanakkor már-már (habozva merem leírni) minimalista modernséggel ruházza fel Szokolay éppen negyvenéves partitúráját. Sokszor illették e vezérkönyvet a túlírtság, túlhangszereltség vádjával; az amszterdami operaház analitikus akusztikájában e zene most kristálytisztán és felvillanyozóan hatott. Oberfrank Péternek a produkciót kezdettől fogva féltőn gondozó karmesteri irányítása alatt az Operaház zenekara és kórusa ragyogóan teljesített, s Szokolay Sándor Vérnásza úgy szólalt meg, mint egyetlen, feltartóztathatatlanul pulzáló (mert másfél órán át ökonomikusan adagolt!) crescendo.

Maga a rendezés, úgy hiszem, Kovalik eddigi legjobb munkája. Horgas Péter díszlete, nem utolsósorban a világítási dramaturgiának köszönhetően, mindenesetre az utóbbi évek egyik legszebb, legtartalmasabb, legkifejezőbb színpadképe. Az eszközök, gesztusok, jelzések pszichológiai és stilisztikai rendszere talán sehol nem olyan meggyőző, sehol nem oly kikezdhetetlenül logikus és zárt, mint Kovaliknak ebben az előadásában. Rendezői tézise Lorca drámáját az első pillanattól a szürrealitás talajába plántálja, és ez a néző türelmét, figyelmét meglehetősen igénybe veszi - mindenekelőtt épp az erdei szín szürreális szférájában. A szerelmi vágyat szimbolizáló Hold-alak fürdése az emberi vérben, a fiatal, rivális férfiak párbajjelenetének táncos szilajsága, közös halálsorsuk morbid erotikája mindazonáltal olyan pillanatok, amelyeket a sokat látott amszterdami publikum is torokszorítónak érzett.

Szerencsés csillagzat alatt zszületett ez a vendégjáték, még akkor is, ha Kovács Annamária az Anya/Halál monumentális kettős szerepében mindvégig hangi indiszpozícióval küzdött. Sőt paradox módon talán éppen ez a korlátozottság emelte ki alakításának lenyűgöző erejét, intenzitását. De a többiek is - Vadász Dániel (Vőlegény), Balatoni Éva (Szomszédasszony), Réti Attila (Leonardo), Wierdl Eszter (Feleség), Tas Ildikó (Anyós), Rálik Szilvia (Menyasszony), Vaj-da Júlia (Cselédasszony), Airizer Csaba (A menyasszony apja), Bretz Gábor (Vőfély), Rezsnyák Róbert, Hábetler András, Hantos Balázs (Három favágó), Klein Ottokár (Hold) - mind tudásuk, elkötelezettségük legjavát adták. A komoly figyelem és elismerő taps, amely a produkciót mindhárom alkalommal kísérte, a vállalkozás sikerét bizonyította. Spanyol koloritú színdarab kortárs magyar zeneszerző időtálló megzenésítésében, fiatal magyar rendező eredeti interpretációjában - mindez a nyugati közönség szemébe villantotta a magyar operakultúra európai dimenzióját.