- Hogyan indult muzsikus-pályafutása?

- Tulajdonképpen véletlenül lett belőlem hegedűs; eredetileg bölcsésznek szerettem volna tanulni. Itt el kell mondanom, hogy édesapám, aki matematikus és lelkes Haydn-rajongó volt, egyike volt annak a kétszáz túsznak - vezető értelmiségieknek -, akiket a Hollandiát megszálló németek 1943-ban foglyul ejtettek. Apám szerencsésen túlélte a fogságot, de tizenkét társát kivégezték. Nos, ő fiatalon zenekritikusi kurzust végzett Hágában, és szenvedélyesen érdekelte a Haydn-szimfóniák struktúrája. Ugyanakkor a Wagner-társaságnak is tagja volt. (Hogy őszinte legyek, én a Mesterdalnokok nyitányának kivételével ki nem állhatom Wagnert...) Édesanyám kiváló zongorajátékos volt, de nem lett belőle hivatásos muzsikus.

Mármost ahhoz, hogy felvegyenek az egyetemre, alá kellett volna írnom egy hűségnyilatkozatot a németekhez. Erre, érthető módon, nem voltam hajlandó, így hát valami máshoz kellett fognom. A zenét és a zenészeket ártatlannak tekintették, emiatt a konzervatóriumokba nyilatkozat nélkül is be lehetett jutni. Mivel úgyis hegedültem, ez irányú tanulmányaimat folytattam tovább. Az amszterdami konzervatóriumot 1947-ben végeztem el, és addigra már egy sor amatőr vonósnégyesben is játszottam, amelyek főként orvosokból, mérnökökből és bankárokból álltak. A kvartettjátékot egyébként tizenkét évesen kezdtem a gimnáziumban. Még ma is érzem a csellószólamot játszó fizikatanár pipájának füstjét, amikor Mozart G-dúr kvartettjét hallom.

1947-ben ösztöndíjat kaptam a párizsi École Jacques Thibaud-ba. Az volt a szándékom, hogy Jean Pasquier-nál, a híres Pasquier Trió hegedűsénél tanuljak; a triót, amely három Pasquier testvérből állt, többször hallottam a Concertgebouw-ban. Az volt a szerencsém, hogy egy barátunk ismerte Joseph Calvet-t, az École Jacques Thibaud másik neves tanárát, s az ő közbenjárásával nyertem el a francia kormány ösztöndíját. Itteni tanárom Jean Fournier volt; irányításával 1948-ban elnyertem az első díjat az intézeti versenyen. A második évben pedig már magánórákat vettem Jean Pasquier-tól. Visszagondolva azt hiszem, ő annak a két személynek az egyike, aki zenei szempontból a legnagyobb hatást gyakorolta rám. (A másik Paul Godwin virtuóz lengyel vonósjátékos, akivel évekkel később találkoztam.) Az ösztöndíj eléggé alacsony volt, és bár édesapám kész volt segíteni rajtam, a pénzváltás nehézséget okozott. Végül az volt a szerencsém, hogy Pasquier csellistája szeretett volna egy jobb hangszert vásárolni, és azt ajánlották neki, hogy Amszterdamban keressen egyet magának. A hangszert így apám fizette ki, és az árát én vettem kézhez francia frankban.

Párizsban 1949-ig maradtam. A Sorbonne-on zenetörténetet is hallgattam: professzorom egy Rameau-kutató, Paul-Marie Masson volt. Miután visszatértem Amszterdamba, folytattam ez irányú tanulmányaimat, elsősorban K. Ph. Bernet Kempers professzornál. Valamivel azonban pénzt is kellett keresnem, már csak azért is, mert addigra vőlegény lettem. Az alkalom a Holland Rádió Kamarazenekarának képében adódott - akkorra ugyanis eldöntöttem, hogy hegedűsként, és nem zenetörténészként szeretném folytatni a pályámat. 1950-ben elfogadtam a zenekarnál felkínált állást, és még ugyanabban az évben, Maastrichtban mutatkoztam be szólistaként a közönségnek Mozart A-dúr hegedűversenyével.

Ezt az állást (1951-től koncertmesteri minőségben) 1963-ig töltöttem be. Ekkor kezdtem el tanítani a konzervatóriumban, és ami szintén rendkívül fontos, ettől kezdve váltam hivatásos kvartettjátékossá, mint a Holland Vonósnégyes második hegedűse. A primáriusnál, Nap de Klijnnél húsz évvel voltam fiatalabb. Tizenhét évet töltöttem ebben az együttesben, amely igen fontos szerepet játszott az életemben. Évente turnéztunk az Egyesült Államokban, 1958-tól egészen 1969-ig, az együttes megszűnéséig. A Colorado állambeli aspeni fesztiválon 1964-ben és 1966-ban rezidens vonósnégyesként vettünk részt. Kilenc hetet töltöttünk ott, helyi családok vendégeként. Ügynökségünk, a Columbia Artist Management az ország minden részében szervezett számunkra hangversenyeket.

Közben azonban további kalandos zenei kirándulásokat is tettem. Frans Brüggen, Anner Bylsma és Gustav Leonhardt társaságában Telemann és más barokk mesterek kamarazenéjét kezdtük játszani - egyelőre modern hangszereken. Felvettük a Quadro Amsterdam nevet; műsorunkon szerepeltek még Guillemaine fuvolanégyesei és Couperin Les Nations-ja. Ez az együttes 1960-tól '65-ig működött, de 1965-től fokozatosan elkezdtünk régi hangszerekkel kísérletezni. Itt kerültem először kapcsolatba a régi hegedűvel. Ennek hatására hozzákezdtem mindenfajta forrás tanulmányozásához, amitől segítséget reméltem a régi hangszeren való játék elsajátításához: régi képeket, hangszeriskolákat forgattam, fennmaradt eredeti hangszereket fogtam a kezembe. Felfedeztem, hogy az osztrákok, a korszak úttörői akkor már kialakították jellegzetes stílusukat. Végül egy pár évig egy jelentékeny fuvolajátékossal és -tanárral, Frans Vesterrel is együtt játszottam egy fuvolát, hegedűt, gambát és csembalót használó együttesben; itt triószonátákat játszottunk, a Musikalisches Opfert, efféléket.

Ami még fontosabb volt, 1973-ban megalakítottam régi hangszeres vonósnégyesemet, a Quartetto Esterházyt, miután négy évvel korábban megszűnt a Holland Vonósnégyes. Ekkorra a korabeli hangszerek alkalmazása - tehát a régi zenei megközelítés - már széles körben elterjedt, nem kis mértékben a furulyások kezdeményezésére. Egy ilyen vonósnégyes semmiképp sem számított már pusztán kuriózumnak - mindazonáltal az első volt a maga nemében.

Közben egyre többet dolgoztam az Egyesült Államokban. A washingtoni Smithsonian Institutionban kifejtett tevékenységem igen sok időmet és energiámat vette igénybe; ezt a Yale School of Musicban végzett hagyományos oktatómunka egészítette ki. Arra is alkalmam nyílott, hogy a Smithsonian Institutionban létrehozzak egy "amerikai" vonósnégyest, melyet azután Smithson Kvartettnak neveztünk el. A Smithsonian hanglemezcégnél (illetve a német Harmonia Mundinál) készített felvételeink között voltak Haydn-vonósnégyesek csakúgy, mint Beethoven op. 18-as sorozata. Washingtoni éveim alatt a Smithsonian Kamrazenekart is én vezettem. Ezzel a kiváló együttessel egész doboznyi Mozartot vettünk fel: például a Klarinétversenyt és Klarinétötöst, a Zongoranégyeseket, a Hoffmeister-kvartettet, a Kürtkvintettet és a Falusi muzsikusokat. Egy Beethoven-dobozt is rögzítettünk, amely az első három szimfóniát tartalmazta. Ma már csak évi két alkalommal látogatok vissza Washingtonba.

Közben megint valami új kezdődött az életemben, ami jelenleg nagyon fontos a számomra. A bázeli Schola Cantorumban tanítottam egy fiatal izlandi brácsás hölgyet, Svava Bernhardsdóttirt. E kapcsolat révén 1993-ban meghívást kaptam a dél-izlandi Skálholt-templom fesztiváljára. Ez a fesztivál a modern izlandi zenét historikus előadásokkal ötvözi. Itt a Skálholti Bach-consort (Bachsveitin í Skálholti) partnereként játszottam. Ezt később rendszeres együttműködés követte: azóta minden nyáron eltöltök ott néhány hetet, próbálunk a zenekarral, fellépünk a fesztiválon és Izland más pontjain, és CD-ket is készítünk...

- ...az egyik ilyen CD-vel, egy kitűnő Vivaldi-felvétellel engem is megajándékozott...

- Igen, játszottunk Vivaldit, William Lawest, Purcellt és kortársait. Ezen a nyáron olasz CD-t csináltunk, amely többek közt Domenico Gabrielli, Torelli, Cazzati, Vitali és az idősebb Bononcini műveit tartalmazza.

- Melyek a soron következő tervei?

- Manapság sokkal kevesebbet utazom. A Smithsonian Institutionnal való együttműködésem véget ért. Viszont tervbe vettünk egy 2006-os franciaországi koncertkörutat a Skálholt Vonósnégyessel. A túra központja Bourges lesz, onnan utazunk majd a környék hangversenytermeibe műsorunkkal, amely Haydn Krisztus hét szava a keresztfán című művének kvartettverzióját, tehát nyári, fertőszéplaki hangversenyünk programját is tartalmazza majd.

- Mikor alapította ezt a vonósnégyest?

- Két évvel ezelőtt kezdtünk együtt dolgozni. A Smithson Kvartett megszűnése óta bántott a vonósnégyesjáték hiánya, hiszen akkor volt 65 éve, hogy kvartettezni kezdtem. Így hát megkérdeztem a Skálholt-együttes három tagját - köztük Svavát -, akiket zenészként immár nagyon jól ismertem, nem volna-e kedvük vonósnégyest alakítani velem... és nagy örömömre beleegyeztek. Az is nagy szerencse, hogy éppen mostanában indultak el fapados repülőjáratok Izlandra Londonból és Koppenhágából, s így bármikor odarepülhetek, ha próbálni vagy koncertezni szeretnénk. Jövőre egyébként az 1805-ben elhunyt Boccherinit állítjuk a középpontba.

Egyre több szállal kapcsolódom ahhoz a csodálatos országhoz. Feleségemmel együtt mindinkább otthon érezzük magunkat a szigeten. Most kezdtem el a nyelv elsajátítását, és szeretnék minél több ismeretet szerezni Izlandról. Azt is elhatároztam, hogy zenei könyvtáramat a Skálholti Kulturális Központra hagyományozom. Előbb azonban be kell fejeznem a Bach-szólószonátákról és ﷓partitákról írott könyvemet.

- Más országokkal is ilyen intenzív kapcsolatokat tart fenn?

- Számos svéd barátom van, és rendszeresen megfordulok az országukban. Hosszú ideje kapcsolatban állok a Mazer-társasággal, ezzel a kvartettezést támogató csoporttal, amelynek tiszteletbeli tagja is vagyok. Sok amatőr és fiatal hivatásos zenészt ismerek ott, és együtt is zenéltem egy sor együttessel. Spanyolországban is jók a kapcsolataim; jövőre egy hetet Madridban töltök, és koncertezni is fogok. Végül, de nem utolsósorban, Romániához is kedves emlékek fűznek. A Román Mozart Társaság elnöke, László Ferenc professzor úr meghívására 2001 decemberében emlékezetesen szép látogatást tettem Kolozsváron. A Társaság fesztiválján vettem részt, felléptem és tanítottam is.

- Eszterházán beszélgetvén, hadd hozzam szóba Haydnt is.

- Haydnnal való kapcsolatom mélyen gyökerezik a vonósnégyesekben. Ezeket a műveket hihetetlenül frissítő hatású zeneként lehet jellemezni. Mozart végtelenül mély, Haydn viszont mindenki másnál jobban képes felfrissíteni a szellemet és a lelket. A másik alapvető különbséget abban látom közöttük, hogy Haydnnak az operái is tipikusan hangszeres fogantatásúak - ezért sokkal hatásosabbak, sokkal természetesebben szólalnak meg akkor, ha korabeli hangszereken adják elő őket. Haydn az énekeseket hangszerként kezeli; ezzel szemben Mozart végtelenül gyönyörű bel canto-operáiban a hangszereknek is énekelniük kell. Mozart mélyebbre ás az emberi lélekben, míg a Haydn által teremtett zenei struktúrák jóval komplexebbek. Ha Mozart költő, akkor Haydn építészmérnök. Mindig okos, mindig meglepő, mindig invenciózus.

- Hogyan jellemezné alapvető közelítését a zenéhez? Mely zeneszerzőket tart különösen jelentősnek?

- Az én előadóművészi életem alapja a kamarazene és a vonósnégyesjáték. Egy Bach-szólószonátában bármikor bárhogy dönthetek. Ha viszont vonósnégyesben játszom, akkor léteznie kell valamilyen közös elképzelésnek arról, mik a szabályok és hol húzódnak a határok. Ott mindig a témát játszó zenész a "parancsnok". Az érzékenység és az egymás kezdeményezéseire való reagálás képessége teszi a kamarazenészt. Meglehetősen sok időt is vesz igénybe, amíg egy vonósnégyes tagjai kellőképpen megismerik egymást. És miután együtt kell újrateremteniük a kompozíciót, eléggé jól kell egymást ismerniük. Ami a zeneszerzőket illeti, Bach zenéje számomra az örök mérték. De nagyon sok más szerzőt is szeretek, például Debussyt vagy Bartókot. Az az igazság, hogy nem is érzem magam "főállású" zenésznek. A festmények világa szintén nagyon közel áll hozzám. A színekhez különleges érdeklődés fűz - és persze a művészhez, aki a színek mögött rejlik.

- Kik a kedvencei?

- Dürer... Holbein... de más, régen élt személyek iránt is behatóan érdeklődöm. Például Erasmus iránt - őt elsősorban függetlenségéért csodálom. Sok mindenben egyetértett Lutherral, mégis nagyokat vitáztak... Vagy vegyük Thomas Jeffersont, egy másik hősömet. A róla írott könyvekből összeállt egy kis gyűjteményem. Jefferson nem csak politikus volt, hanem építész is, és jól hegedült. - Egyszóval: a zene része életemnek, de nem teszi ki a teljességét. Nemrég volt egy súlyos ujjsérülésem; három hónapig nem lehetett tudni, hegedülhetek-e megint. Ez alatt sokszor gondoltam arra, hátha nem kell hegedülnöm többet, és akkor annyi minden mást csinálhatnék! Foglalkozhatnék kalligráfiával vagy kielégíthetném a kézinyomdák iránti szenvedélyemet. Sohasem nagy zenei karrier felépítésének vágya hajtott előre. Sohasem az volt a legfőbb gondom, hogy a lehető legjobban tudjam "eladni" magamat. Lehet, hogy ez hátrányt jelentett, de mindig igyekeztem azzal foglalkozni, amit igazán élveztem. Mindig berzenkedtem attól, hogy a zenei világ részévé váljak, hogy részt vegyek intrikáiban, versengéseiben, szekértáboraiban. Persze nagyon szerencsés voltam, mert pályám rögtön a háború után kezdődött, igen sok lehetőséggel.

- Bár az utóbbi években leépítette bizonyos tevékenységeit, ma is igen aktívan működik karmesterként. Dolgozott a Drottningholmi Barokk Együttessel, és számos más zenekart vezényelt a salzburgi Mozarteumban, továbbá Párizsban, Antwerpenben, Nápolyban, Lisszabonban és másutt. Milyen személyes találkozások inspirálták karmesterként?

- Rengeteget tanultam Boyd Neeltől, aki számos alkalommal vezényelte a Holland Rádiózenekart. Itt találkoztam Albert Wolffal, Doráti Antallal és Jean Fournet-val is. Enescuval egy évvel halála előtt ismerkedtem meg - ez is nagyon fontos találkozás volt számomra. Játszottam Paul Hindemith pálcája alatt is - emlékszem, ő egy Haydn-szimfónia példáján mutatta meg nekünk, hogy esetenként a túlságosan gyors tempó éppen lassabb játék benyomását teszi, mivel a hallgató önkéntelenül átáll arra, hogy már csak minden második hangsúlyt érzékel valódi hangsúlynak, minek következtében az ütések lépdelése csaknem felére lassul...

Végezetül hadd tegyek említést még valakiről, aki a kamarazenekart vezényelte, egy másik magyarról, Palotai Vilmosról, a Magyar Vonósnégyes alapító csellistájáról. Vele többek között Bartók Divertimentóját adtuk elő. Palotai valahogy mindig lefelé nézett, miközben vezényelt, és a szemhéjai olyan mélyre ereszkedtek, hogy úgy látszott, mintha elaludt volna vezénylés közben. Persze nem aludt el, és ha kérdeztük, mindig remek megoldásokat javasolt ujjrendi és vonókezelési problémákra.