|
Két nappal az érdekesnek ígérkező előadás előtt még nem sejtettem, hogy láthatom a Hargita motorvonatot, a vasutasok által hajdan ironikusan Hruscsov-dízelnek nevezett 520-as sorozatú gőzmozdonyt és kedvencemet, a hegyes orrú 328-ast. Úgy tűnt akkor, OLGA NEUWIRTH és társai a Várban várják a nagyérdeműt. A szervezô mindenesetre így hirdette az eseményt. Egy ismerős figyelmeztetett: eszembe ne jusson odamenni. A helyszín a Vasúttörténeti Park, s különbusz szállítja oda az érdeklődőket. Gyors telefon pénteken délelőtt az illetékesekhez. A hír megerősíttetik, kivéve a különbuszt. Aki nem autóval jár - s jeles fővárosunkban az ilyen mulatságot kétszer is meggondolja az ember -, annak a 30-as jelzésű BKV járat áll rendelkezésére. A Keletitől vagy a Hősök terétől a Rokolya utcáig.
Sebaj. A mozdonyokkal, régi vagonokkal teli park szép, a hatalmas csarnokban felállított nézőtér pedig megtelik. Valahonnan mindenki megtudta időben a kellő információkat. Hamarosan kiderül: az akusztika is jó. Zavartalanul adhatjuk át magunkat mindazoknak az esztétikai élvezeteknek, amelyeket az Italia anno zero című produkció, Olga Neuwirth és ROBERTO PACI DALO közös szerzeménye nyújt. Van vetítés, elektronikus és hangszeres muzsika, olasz, magyar, sőt német prózaszöveg felvételről. Idézetek jeles itáliaiaktól: Gramscitól, Leoparditól, Pasolinitől. Többnyire olyanok, amelyek alaposan leszedik a keresztvizet a Római Birodalom kései utódairól. Manapság, úgy látszik, divat a nemzeti önostorozás: Ausztriában valóságos szellemi mozgalommá nőtte ki magát. Talán Karl Kraussal kezdődött, még a 20. század elején, meg Robert Musillal. Aztán jött Thomas Bernhard, újabban a Nobel-díjas Elfriede Jelinek. S lám, a Jelinek asszonnyal is kapcsolatban álló Olga Neuwirth közvetítésével immár Itáliában is szépen virul a vírus. Őszintén bevallom, vessenek meg érte: nem tartom haszontalannak az efféle kórokozókat. Olyan ez, mint a védőoltás. Végső soron erősíti a szervezetet. A pöffeszkedő gőg, a szentimentális öntömjénezés és a gyermeteg legendákba menekülés sokkal súlyosabb betegség. Alkalmasint - balkáni történetek napjainkban hathatósan bizonyítják - végzetes lehet. Művészetben pedig, legyen szó bármilyen nációról, a miénket is beleértve, viszolyogtató.
Egy baj lehet az alapjában véve rokonszenves önkritikával: ha unalmasan mondják, jellegtelenül, szürkén. Az Italia anno zero e tekintetben, úgy hiszem, felemásra sikeredett. Akadnak benne remek pillanatok. Például Mussolinit látjuk egy darabig, amint beszél. Azazhogy mozgatja száját. Értelmes szavak helyett azonban undorító hangzások törnek elő belőle. Elektronikusan a felismerhetetlenségig torzított szavak, szófoszlányok. Mintha egy őskori szörny rémületes böffenéseit hallanánk. Jó a kép és a hang szinkronja is, legalábbis kezdetben. Később elválik a kettő - ami nem feltétlenül hiba, sőt. Ha a zene örökké a kép ritmusát követné, az eredmény egy idő után roppant idegesítővé válhatna. Döbbenetes az a részlet is, amikor drámai fokozást követően a Giovinezza szólal meg. Az elektronika kezelése professzionista alkotókra vall. A hangszerekre írt anyag olykor meglepően vonzó, teli van régi zenékre emlékeztető, idézetszerű dallamokkal. A szándékosan durva, fülsértő-sokkoló hangzások hatását éppen ez a kontraszt erősíti fel (ugyanúgy, ahogy a politikus sorok hatását is erősítik a politikától elrugaszkodó, költői részletek).
Sorolhatnám még mindazt, ami alkotói tehetségre vall ebben az opuszban. Ám mégis: az egészből hiányzik valami. Ahogyan előre haladunk, mind többször fog el az érzés: a prózaszöveg bőven elég lenne önmagában. A zene, a kép nem sokat tesz hozzá, inkább elvonja a figyelmet. Máskor épp fordítva: a zene befogadását zavarja a szóbeli kommentár, a sok-sok beszéd. Amely, tegyünk szívünkre a kezünket, nem mindig követhető. Olaszul kevesen tudnak mifelénk felsőfokon. Igaz, hogy kézbe kaptuk a fordítást - de a sötétben hiába vennénk elő a papírlapot.
A publikum tapsol a műsor végén - bár nem túl hosszan és nem túl lelkesen. Egyetértek a népítélettel. Jó, hogy megismerhettük ezt a darabot, büszkék lehetünk rá, hogy itt, Budapesten volt az ôsbemutatója. Megjegyezzük Olga Neuwirth nevét és Roberto Paci Dalóét is. De azért ezen az estén az egyetlen megmaradt 328-as mozdony sötétben is csillogó alakja adja számomra a legnagyobb művészi élményt.
Kifelé menet a kapunál jókora csuklós busz vár. A különjárat, amely, lám, mégis létezik, legfeljebb a kedves-udvarias szervező hölgy nem tudott róla. Magyar valóság... No de: ich grolle nicht. Non piango e non sospiro. Másokra hagyom, hogy kitalálják-megkomponálják az önostorozó magyar multimédia-show-t. Örülök, hogy legalább visszafelé kényelmes az út.
|
