Aki figyelmesen látogatta a különböző eseményeket, a tavalyi eseménysorozat arculata mögött megláthatta a fesztivál formálódó új profilját is. Úgy vélem, már 2003-ban sikerült a BŐF betűszóból valódi brandet, márkát, formálni - olyan védjegyet, melynek fogalmához hozzátartozónak érezzük az állandó minőség, a megbízhatóság és (annak ellenére, hogy a BŐF brandnek a váratlanság, a szokatlanság és a meghökkentés is része) a kiszámíthatóság fogalmát. A 2004 októberében megrendezett fesztivál - melynek tartalmáról már teljes egészében az új művészeti vezetés gondoskodott - a brand továbbépítése szempontjából sikeres volt. Tárgyilagosan és értéksemlegesen megállapíthatjuk: a Budapesti Őszi Fesztivál valóban átalakult.

A helyszínek kiválasztását töretlen kísérletező kedv (Sziklakórház, Vasúttörténeti Park, Mafilm-stúdió, Láng Gépgyár), valamint a megnyerni kívánt célközönség becserkészése jellemezte. A budapesti közönség jelentékeny része ugyanis elsősorban nem programokat, hanem helyszíneket látogat (és ebben aligha különbözik a berlinitől vagy a londonitól). A hegy és Mohamed viszonyát jól ismerő szervezők rájöttek, jobban járnak, ha az események egy részét a célközönség törzshelyeire viszik (A38-as hajó, Kultiplex, Trafó). Régi tapasztalat, hogy a publikum egy része szívesebben hallgatja meg John Cage, Steve Reich vagy Ligeti György zenéjét a Liliom utcában, mint a Liszt Ferenc téren. A kommunikációt idén is színpadmesterként irányította Kovalik (Átrium mozi - sajtótájékoztató; Ferenciek tere - fesztiválnyitás), az intenzív köztéri jelenlét (ideértve a szoborpályázat alkotásait is) hatékonyságát pedig a fesztivál arca, a plakátokról mosolygó pufók, napszemüveges kislány is fokozta. (Adalék a kortárs művészethez: amíg egy autógyár vagy egy multinacionális mosópor üzem marketingese szépségkirálynő-választásokon bukkan a cég arcára, a kortárs művészet kiskereskedője fotóarchívumban találja meg a célnak megfelelő mosolyt...)

A BŐF összművészeti fesztivál. E lap hasábjain kizárólag a zenei programokról számolok be, a teljesség igénye nélkül, mivel néhány koncertről - éppen az összművészet jegyében - kénytelen voltam lemondani egy-egy színházi vagy táncelőadás miatt.

Október 15-16-án az Amadinda rendezett ütőhangszeres fesztivált az Új Színházban. A négy koncertből álló sorozatból egyet tudtam meghallgatni, melyen STEVE REICH Drummingját adták elő. A tavalyi Reich-koncert közönségsikere után - akkor csak a Drumming egy része hangzott el - nagy érdeklődésre lehetett számítani. Az Új Színház (ezúttal meghitten kicsinek tűnő) nézőtere csak háromnegyed részben telt meg, ki tudja, miért. A koncert Rácz Zoltán rövid, de a mű szerkezetét tökéletesen átvilágító bevezetőjével kezdődött. Azt hiszem, a darabot nem ismerők számára ez valóban nagy segítséget jelentett. A színházi környezet azonban sajnos nem kedvezett az előadásnak. A dobok a reflektorok melegétől elhangolódtak, a kompozíció negyedik része előtt Rácz fantasztikus nyugalommal próbált korrigálni - számomra úgy tűnt, sikerrel. Mindez nem okozott érezhető zavart, az erősítés tökéletlensége viszont befolyásolta az előadókat, különösen az énekeseket. A látens szólamok "kopulázása" részben bizonytalanul, részben mereven szólalt meg, de szerencsére a közönség nagyobb (boldogabb) részét ez nem zavarta.

Másnap az A38 hajóra szólt a jegyem, a finn Miekuoro Huutajat (Üvöltő férfiak) kórus előadására. Bár a szervezők a Koncert Kalendáriumban nem hirdették a kiabálás műfajában jeleskedő derék finneket, néhány régebbről származó információ alapján magam mégis a zenei események közé soroltam fellépésüket. Himnusz-, Schubert-dal-, slágerátdolgozásokból álló műsorukat az egykori punkzenész, Petri Sirviö vezényelte. Hamar világossá vált, hogy a feldolgozások módja független a kiválasztott alapanyagtól. Sortöredékekből építkező, ritmikusan üvöltött ostinatókból kialakított "polifon" anyagot kiabálnak, többnyire a politikai elhatárolódás jegyében - nem téve különbséget szovjet-orosz, amerikai vagy német himnusz között (utóbbit, azt hiszem, nem a ma érvényes szöveggel kiabálták). A magyar himnusz is terítékre került, kiabálós-nyafogós feldolgozásban. A precízen kivitelezett, de drasztikus, durva hatást keltő produkció nagy koncentrációt és alapos próbamunkát feltételez, ennek ellenére tíz-tizenöt perc múltán nem képes új élménnyel szolgálni. Happening, felkiáltójel, önmagáért való gesztus, melynek fontosságát nem vitatom. Az együttesről készült filmen az egyenöltönybe bújt kiabálók egy jégtörő hajóról szállnak le, libasorban a jégmező egy távolabbi helyére vonulnak, hogy valamit éppen ott és éppen akkor a világba üvöltsenek. Maga az ősromantika.

Október 19-én operaelőadásra igyekeztem a Trafó Kortárs Művészetek Házába. A holland MICHEL VAN DER AA One című kamaraoperája kellemes meglepetéssel szolgált. A zeneszerzővel és egyik munkájával (Here. Enclosed) Eötvös Péter tavaszi koncertjén találkozhatott a pesti közönség. Akkor nem gyakorolt rám mély benyomást, nevét mindenesetre megjegyeztem. A tavaszi élményre emlékezve negatív előítélettel érkezem tehát a Trafóba, ennek ellenére a One meggyőzött van der Aa tehetségéről. Az egyszemélyes opera szopránhangra, videóra és hangszalagra készült. A színpadon megjelenő énekesnek az előre felvett mozgóképpel (és természetesen a hangszalaggal) szinkronban kell mozognia, énekelnie. A darab történését, a szöveget, a cselekménysorokat és azok szimbolikus jelentését magyar nyelvű szövegkönyv vagy feliratozás nélkül is lehetett követni. (Ennek ellenére megértem azokat, akiket ezek hiánya elbizonytalanított.)

A darab irodalmi rétege egyébként nem különösebben eredeti. Egy saját mitológiájába bezárt magányos nő szembesül az idő múlásával, az öregedéssel. Az élet börtönében a napok mechanikusan telnek - a napokat egy-egy rovás jelzi "az élet nagy könyvében" (azaz a képzeletbeli cella falán). Az apróra tördelt és befőttes üvegekben tárolt faágakból ösvény épül, az út végén a szép és fiatal nő találkozik megvénült önmagával (videó). Az operában felbukkanó szimbólumok lapossága csak a többnyire Nyugaton viruló késő 19. századi, polgári ízléstelenséggel veszi fel a versenyt, melynek horizontjáról nem hiányozhatnak az emberi psziché penészes bugyrai sem. A mélyértelmű életigazságokkal alaposan behálózott librettót kevés eszközzel, többnyire zajokból, neszekből (egy faág eltörése, lámpa felkapcsolása), valamint a szopránénekesnő megkettőzött hangjából építkező zene ellenpontozta. Ez a zene önmagában nem különösebben érdekes, hangfelvételről nem érdemes meghallgatni, a színpadi összhatás viszont ellenállhatatlan.

Az utóbbi leginkább Barbara Hannigan alakításának köszönhető. Vonzó színpadi jelenség, rendkívüli magasságú hangokkal és virtuóz énektechnikával. Van der Aa úgy írt Hannigan adottságaira, mint egy egyedi hangszerre. Fel is merült bennem, hogy a darab létezhet-e nélküle. Lehetséges-e Hannigan rendkívüli és nagy sebességű hangközugrásait másra bízni? Van-e olyan énekes színésznő, aki a néma, fagyos szorongást és a kétségbeesett hisztériát ilyen egységként képes megjeleníteni? Van der Aa operáját a műsorkalauz találóan "zenei multimédia-drámaként" jellemezte. Aki úgy gondolja, hogy ez valami bonyolult és költségesen kivitelezhető műfajt takar, mely a hang- és fénytechnika csúcsarzenálját vonultatja fel, téved. A szerző elavult videótechnikával, közepesnél gyengébb operatőri teljesítménnyel, nem túl agyafúrt hangtechnikával és az előadás egyszerű koordinálásával hozta létre ezt a nagyon tehetséges produkciót.

Ezután egy teljes napig nélkülöznöm kellett Barbara Hannigan hangját, október 21-én, az Uránia moziban azonban ismét találkozhattam vele. A Ligeti és holland zeneszerzők címet viselő koncerten Reinbert de Leeuw vezényletével az UMZE Kamaraegyüttes lépett fel. Hannigan LIGETI GYÖRGY Mysteries of the Macabre című darabjának koloratúrszoprán szólamát adta elő frenetikusan, bizonyítva, hogy nem csak van der Aa operájának reménytelen figuráját képes illúziót keltőn megjeleníteni. Sokoldalú művész, sok eszköz birtokosa - a koncert legnagyobb sikerét aratta. Többet vártam az est másik Ligeti-opuszától, a Hamburgi koncerttől. Előzetes várakozásomat - hiba volt - a mű lemezfelvételére alapoztam (The Ligeti Project 4., 2003). A lemezen a magyar közönség előtt sem ismeretlen Marie Luise Neunecker (őt néhány éve Ligeti György Kürttriójában hallhattuk Pesten) játszott, és Reinbert de Leeuw vezényelt. A kamarazenekarra, négy natúrkürtre és kürtszólóra fogalmazott concerto a koncerten tapasztalttal szemben a hanghordozón erőteljesebben, plasztikusabban szólalt meg, a lemez alapján könnyen támadhat az a benyomásunk, hogy a kompozíció néhány tételét az előadóapparátusnál nagyobb együttes szólaltatja meg. Nem irigyeltem azt a hallgatót, aki aznap este hallotta először a művet, és megpróbálta követni a darab formáját. A máskor egyébként informatív szórólapból ugyanis nem derült ki, hogy a Hamburgi koncert hét, többnyire rövid tétel szvitszerű füzére, beszédes, az egyes tételek karakterére utaló címekkel - Praeludium, Signale, Tanz, Choral, Aria, Capricco, Hymnus. Nem egy olyan tétel található a kompozícióban, melyet Ligeti tovább tagolt: Solo, Intermezzo, Mixtur, Kanon (4. tétel). A számomra nem kielégítő hangzást ezúttal mégsem a terem akusztikájának számlájára írtam, ezért az előadás fogyatékossága felelt. Ugyanígy az átütőnek egyáltalán nem nevezhető interpretáció volt az oka annak is, hogy a mű nem tudott olyan élménnyel szolgálni, amely feledtette volna az információszegény műsorlapot.

A két Ligeti-darab a szünet után hangzott el, a koncert első részében két holland zeneszerző, LOUIS ANDRIESSEN (Zilver) és Michel van der Aa (Here - in circles) darabja hangzott el. A Zilver komponistájától már hallottam gördülékenyebben, könnyebb kézzel írt és a Zilvernél élvezetesebb darabot is. Andriessen ebben a kompozíciójában feltűnő merevséggel ragaszkodott előzetesen kitalált konstrukciójához. Két részre osztott kamaraegyüttesére különböző mozgású anyagokat írt, és az így létrejött, eltérő hangzásfelületeket kánonszerűen helyezte egymásra. Ebből az előadásból számomra a Zilverről ennyi derült ki. Van der Aat immár "régi ismerősként" üdvözölhettem. A most meghallgatott kompozíció a tavasszal nem tetsző darabbal és még egy nem hallott harmadikkal alkot trilógiát. Színpadi remeklésének köszönhetően a Here - in circles jó benyomást tett rám. Működőképes ötletnek bizonyult a Holló Aurél által kezelt villanykapcsoló tábla (az ütőhangszerek népes családjának új jövevényét tisztelhetjük benne) és a táskamagnóról játszott szopránszóló. A mű végét a magnó kikapcsolása jelezte. A darab történéseinek tükrében ezzel a befejezéssel a komponista kifejezetten erőteljes színpadi hatást ért el.

Feltehetőleg később került a koncert műsorába a nem holland GALINA USZTVOLSZKAJA 5. zongoraszonátája, melyet az est karmestere játszott el. A skálaanyagokból és egy makacsul ismételt forgómotívumból építkező mű előadója konok következetességgel váltogatta (nyilván a szerzői instrukciónak megfelelően) a nagyon durva, nagyon indulatos és az aszkétikus zongorázást. Egyáltalán nem érdektelen műről van szó, ezen a koncerten valahogy mégsem volt a helyén.

Október 22-én a Mafilm III-IV-es stúdiójában hangzott el a Klangforum Wien és az IRCAM közös produkciójaként BRICE PAUSET Anima mundi címet viselő 3. szimfóniája. A helyszínt az izraeli Batsheva Dance Company varázslatos előadásakor (október 15.) már megszerettem: Budapest jelenleg legcsendesebb koncerthelyszíne ez. A táncesten a négyszögletes csarnok oldalán helyezték el az ülőhelyeket, a táncosok az így közrefogott térben mozogtak. A koncerten megfordult a helyzet. A nézőtér került középre, a négy részre osztott zenekar pedig a terem szélein felállított színpadokon helyezkedett el. A hozzám legközelebbi színpadon az est karmestere, Emilio Pomárico és egy körülbelül tíz fős ensemble foglalt helyet. Fejemet jobbra-balra forgatva láttam két további, kisebb létszámú együttest. A leghátul helyet foglaló zenészeket a középre helyezett óriási keverőpult miatt sem láttam rendesen. Nagyjából két tucat zenész vett részt az előadásban, a dirigens intéseit kamerák és monitorok közvetítették a távolabbi előadók számára.

Az elektronikusan manipulált hangzás igen sokáig ébren tartotta érdeklődésemet. Rendkívüli színek, hanghatások követték egymást, a legérdekesebbek azok a natúr effektusok voltak, melyek elektronikát utánoztak. A nagyon halkan indított, kemény végakcentusokkal elvágott vonós és fúvós hangok (melyeket nem módosítottak elektronikusan) egy visszafelé játszott hangszalagra emlékeztettek. Sajnos nem engedtem az izgalmas akusztikai környezet csábításának, nem merültem el benne, hanem próbáltam folyamatosan értelmezni, dekódolni a zenei folyamatot. Ebbéli igyekezetem nem lankadt, mivel sokáig úgy éreztem, sínen vagyok. Úgy tűnt, a mű nem egybefüggő hangfolyam: határozott, egyéni karakterű tételek tagolják. Egészen a nyolcadik, általam tételnek nevezett részig jutottam: a páratlan számú tételek észrevehetően amolyan "tutti" megszólalások voltak, a párosak inkább kamarazenei pillanatokban bővelkedtek. Az első tétel káosz-zenéjét a második titokzatos nocturne-je követte. A harmadikban Bach- és Chopin-dallamok foszlányai bukkantak fel. Hangszalagról kórus szólt és valahol a hetedik-nyolcadik rész körül (talán harminc perc telt el addig, vagy csak öt?) elvesztettem a fonalat - továbbra is sínen voltam, de vakvágányon. Hirtelen nem volt jobb ötletem, engedtem az akusztikus környezet csábításának, és rossz szájízzel ugyan, de alámerültem.

Íme, itt egy eszköz, egy technikai apparátus (nem olyan szerény, mint van der Aa berendezései...), melyet a szerző többé-kevésbé ügyesen használ, nem él vissza vele látványosan. Mégis úgy érzem, a kreativitás, az emberi tényező hiányában ezek az eszközök feleslegesek. Ha nincs mit felerősíteni, akkor nem kell erősítés. Kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy az európai kortárs zene legjelentősebb műhelyeit képviselő két név - a Klangforum Wien és az IRCAM - nem képviselt kellő vonzerőt a szakma számára. Pedig a Klangforum Wien muzsikusainak professzionalista alapállásából és az IRCAM technikájából sokat lehetett volna tanulni.

"Aki él és mozog a Zeneakadémia zeneszerzés szakán" - akár ezt az alcímet is adhatták volna az október 23-án, 17 órakor kezdődött performansz-koncerteknek, melyeket a Zeneakadémia földszinti ruhatárától a padlásig, a lépcsőfordulóktól a nagyteremig tartottak a jelenleg zeneszerzés szakos hallgatók munkáiból. Zeneakadémista koromban minden évben elmentem a Képzőművészeti Főiskola év végi kiállítására, ahol minden egyes növendék kiállította az abban az évben készített munkáit, valamennyi műtermet megnyitották az érdeklődők számára. Bennem akkor merült fel először: miért nem lehet ezt megtenni a Zeneakadémián? Az Őszi Fesztivál idén megtette. Jövőre is meg kell tenni, és azután is. Lehetőleg minden évben, ugyanezen a napon: október 23-án. Jövőre ügyesebben, szervezettebben. Idén fantasztikus hangulat volt, lótás-futás, rohanás, lépcsőn fel-le. És kellemes zsúfoltság. Egyet nem lehetett igazán: zenét hallgatni, ismerkedni zeneszerzőkkel. Talán furcsa, hogy ezt mondom: nem baj. Majd 2005-ben, aztán 2006-ban. Reménykedjünk.

A fesztivál zenei sorozatát ez a kócos nyílt nap koronázta meg. Másnap este a Zeneakadémián PETER MAXWELL DAVIES műveinek előadójaként a Danubia Szimfonikus Zenekar lépett fel, a szerző vezényletével. A koncert tanulságát magam számára úgy összegeztem, hogy a kortársak nem mindig hoznak létre kortárs műveket. Maxwell Davies négy zenekari darabját vezényelte, valamennyi az 1980-as évek közepe után keletkezett. E darabok alapján mégsem Ligeti, Brice Pauset vagy Térey János (hogy A Nibelung lakópark ürügyén ne csak zenéről essék szó), hanem Vaughan Williams vagy William Walton kortársának bizonyult. Ettől persze még lehetne jó komponista - szerintem nem az. Sajnáltam a Danubia muzsikusait, mert e rendkívül kedves és szimpatikus zeneszerző karmesterként magára hagyta az együttest, vezénylésének hiányosságaival zavart keltett a muzsikusok között, és nem lehetetlen, hogy sokuknak napokkal a koncert után is álmatlan éjszakákat okozott. (A Budapesti Ôszi Fesztivál hangversenyeit a Fesztiválközpont Kht. Rendezte.).