- Nem én csinálom, a londoni menedzserem készíti, akivel körülbelül harminc éve dolgozom együtt. A weboldal nagy segítség, mivel sokan keresnek meg, és egyszerűbb, ha minden információ hozzáférhető és minden kérdés megválaszolható az interneten keresztül. Sok időt spórolok meg így. Azt hiszem, ez ma egyre inkább elengedhetetlenné válik. Sőt néhány hete hitelkártyával egész szimfóniák és operák is egyszerűen letölthetők a weboldalamról. Lemezek is megrendelhetők interneten, amelyek postai úton egy-két nap alatt megérkeznek a vevőhöz. Magyarországra valószínűleg három-négy nap is kell.

- Valószínűleg.... Gondolja, hogy ez lesz a jövő? Tapasztalatom szerint a lemeztársaságok egyre kevésbé érdeklődnek a kortárs zene iránt.

- Általában a klasszikus zene iránt. Kiadómat, a Collins Classicset megvásárolta egy nagyobb cég, amelyet egyáltalán nem érdekelt a klasszikus zene. Hogy az eredeti, úgynevezett master-lemezeim ne vesszenek el, kivásároltam őket, amihez hatalmas bankkölcsönt kellett fölvennem. Nem engedhettem, hogy ezek a felvételek eltűnjenek.

- Miért nem választott inkább egy másik lemezkiadót?

- Ugyanerre a sorsra juthat bármelyik. S a kottakiadókkal is ez a helyzet. A Boosey and Hawkes egy szindikátus részévé vált, amely egy szép napon úgy dönthet, hogy többé nem akar kottakiadással foglalkozni, csak italokat forgalmaz meg benzint.

- Addig is beszéljünk a művekről! Magyarországon talán legismertebb a Resurrection (Feltámadás) című operája, amelyet néhány éve láthattunk a Sziget Fesztiválon és a Thália Színházban. A mai próbát hallgatva is úgy tűnik, öntől nem állnak távol a populáris zenei irányzatok. Ez azért érdekes, mert tanárai a szerialista Milton Babbitt, a fél-szerialista Roger Sessions és a magát esszencialistaként meghatározó Earl Kim voltak....

- Komoly darabjaim is vannak! Amikor egy nagy szimfóniát befejezek, utána mindig írok egy mulatságos vagy könnyű darabot. Az Orkney Weddinget három nap alatt komponáltam, közvetlenül apám halála után, mert úgy éreztem, valami nagyon vidámat kell alkotnom. Zenét szerezni sokféleképpen lehet. A közönség is kedveli ezeket a darabjaimat, én meg nagyon szeretem őket írni. Másrészt nemrég előadtuk a Second Fantasiát, amelyet a hatvanas években komponáltam, és a közönség most jól fogadta azt, amit annak idején egyáltalán nem. A dolgok változnak, és ez így van jól. Úgy tűnik, a közönség megváltozott, de a zeneszerzők is. Már nem akarnak tabula rasát csinálni, mint 1945 után, amikor kiszórtak mindent, ami Anton Webernnél régebbi volt. Az ötvenes, hatvanas években működtek olyan szerzők, akik jók voltak ugyan, de mint a virágoknak a vázában, nem volt gyökerük. Én mindig igyekeztem megtalálni és megőrizni a gyökereimet. Bár jártam Darmstadtba, Donaueschingenbe, Párizsba és a többi kortárs zenei központba, mégis folyamatosan tanulmányoztam a középkori, a reneszánsz zenét, Bachot - különösen az invenciókat.

- Darmstadtról mondta egyszer, hogy nem szerette az onnan érkező diktátumot, amely eléggé idegesítette....

- Stockhausen és Boulez abban az időben nagy hatású szerzők voltak. Rám is nagyon felszabadítóan hatottak, számtalan új távlatot nyitva meg előttem. Ám ahogy az ember idősödik, nyilvánvalóan változik a zenéje is, és amit ma írok, az feltétlenül különbözik az övéktől.

- Van-e ma még Darmstadtnak hatása?

- A dolgok megállítathatatlanul változnak. Gondolom, az én zeném iránt sem sok fiatal komponista érdeklődik. Ám ez nem baj. Egy a fontos: hogy mindenki megtalálja a számára legmegfelelőbb utat. De mindig nyitva kell tartanunk a szemünket-fülünket: a legtöbb fiatal zeneszerző számára az a legnagyobb veszély, ha a könnyű utat választja. Nagyon sok fiatal ír kommersz zenét. Ez szinte elkerülhetetlen a mai fogyasztói társadalomban, ahol igen könnyen a pénz istenének papjává válhatnak az alkotók. Mindamellett az én zeném talán azért is különbözik a darmstadtiakétól, mert Orkney-n (szigetcsoport Skóciától északra - a szerk.), ahol lakom, sokat komponálok a helyi iskola számára, és így kapcsolatban állok a gyakorlati muzsikálással. Tehát már a zenéhez való hozzáállásom is teljesen különbözik attól, amit Darmstadt képviselt. Most például a Nemzeti Zenei Szövetség felkérésére írtam egy darabot, amelyet ötven amatőr kórus fog elénekelni. Fogalmam sem volt, hogy ennyien érdeklődnek a művem iránt.

- Sokat ír gyerekek számára is. Miért?

- Mert ők a következő generáció. Szeretek nekik írni és velük dolgozni, pedig kegyetlen kritikusok. A jövő közönsége! Néha találkozom zenekari zenészekkel, akik odajönnek hozzám, és azt mondják, hogy a zeneiskolában tőlem játszottak először kortárs darabot. Csodálkoznak, hogy a komolyzenének élő szerzője is lehet.

- A kortárszene-oktatás önöknél része az általános zenei tanulmányoknak? Nálunk nemhogy a kortárs zene, de általában a zenei oktatás is kiszorulóban van az iskolákból....

- Ismerős jelenség. Nagy-Britanniában is kommercializálódott az oktatás, és sok zeneiskolát szüntettek meg. A jelenlegi kormány próbálja újraindítani ezeket az intézményeket. Javukra írom, hogy igyekeznek valami jót is tenni azon túl, hogy embereket ölnek Irakban.... Nemrég jelent meg egy elemző tanulmány a nagy-britanniai zenei képzés helyzetéről, amely jó kiindulópont lesz a továbbiakhoz. Szeretném majd befolyásomat felhasználva ezt az ügyet előmozdítani. Nem tudom, milyen eredménnyel járok, de talán segíthetek; úgy érzem, szólnom kell.

- David Pountney rendező, librettista és tanár mondta egyszer növendékeinek, hogy az ön zenés színháznak írt darabjait tartja igazi musicaleknek, zenés-színházi daraboknak....

- Talán azért mondhatta, mert sokat dolgoztunk együtt, ismeri a darabjaimat, és tudja, hogy ezekben a munkákban nincs semmi teoretikus, mind nagyon gyakorlatias darabok. Nem egy speciális, szűk zenei közönség számára készültek, hanem olyanoknak, akik színházba is járnak. Olyanoknak tehát, akik nyitottak Harold Pinter vagy Ionesco műveire, kiismerik magukat a 20. századi irodalomban, és esetleg az opera műfajában is tájékozottak. Aki a zenés színház számára ír, annak nagyon nyitott, érdeklődő, kritikus és eleven közönséggel kell számolnia.

- Gratulálok a 70. születésnapjához és a Master of the Queen's Music címhez, amelyet idén tavasszal nyert el, és tíz évre szól. Mi jöhet még ezután?

- Nem tudom, hol leszek tíz év múlva.

- Remélhetőleg ugyanitt ülünk.

- De az is lehet, én már lejjebb ülök majd valahol! Mindenesetre terveim szerint másfajta zenét szeretnék akkor írni. Talán olyat, amilyet még sohasem - vagy csak nagyon régen - komponáltam.

- Például elektronikus zenét?

- Igen. Tíz évig elektromos áram nélkül éltem a szigeten, ahol lakom, ezért ez a zene szóba sem jöhetett. Emlékszem, Boulez az IRCAM megnyitója előtt azt mondta, több millió frankra lesz még szüksége, amellyel be lehet fejezni a projektet, és amelyet a francia államtól azután természetesen meg is kapott. Orkney-n, ahol télen délután öttől reggel tízig sötét van, akkoriban gyertyával világítottunk. Éppen országos sztrájk volt, a boltokba nem érkezett áru, így gyertyát sem lehetett már kapni. Amíg tehát Boulez frankmilliókról beszélt, én rémülten írtam londoni barátaimnak: küldjenek postán annyi gyertyát, amennyit csak találnak, hogy dolgozni tudjak....

- Itt, Budapesten a zeneakadémiai koncertjén is fiatal zenészekkel dolgozik: a Danubia Szimfonikus Zenekarral.

- Igen, ma jól haladtunk a próbákkal, nagyon jó muzsikusok ülnek a zenekarban. Az Ötödik szimfóniámat játsszuk, talán azzal lesz még a legtöbb munka. Egyébként már csak egy-két disszonáns akkordot kell majd kitisztítani a Strathclyde Concerto No. 4-ben, hogy mire a klarinétszólista, Dimitri Ashkenazy megérkezik, minden tisztán szóljon. Nagyon jó füle van; ha tisztátalan akkordokat hallana az összpróbán, igencsak ingerültté válnék. Az pedig, ugyebár, nem lenne jó!