|
Negyvenéves volt, amikor megismertem. Akkor még nem tanított a Zeneakadémián, de mi, növendékek mind tiszteltük, s tán nem egyedül irigyeltem Király László kollégánkat, akit barátságával tüntetett ki, még vizsgáit is meglátogatta. Ennek megfelelően meghatott, amikor első rádiófelvételem zenei rendezőjeként barátságos kollegialitással fogadott a "céhbe", s lestem koncerteken elhangzó darabjaimat illető, akár dicsérő, akár bíráló szavait.
Az a Balassa Sándor, aki akkor magasodott elénk, még "csak" a Requiem Kassák Lajosért, az Írisz, a Tabulae, a Lupercalia, a Cantata Y, a Legenda, az ütős Quartetto s további néhány figyelemre méltó kamaramű komponistája volt. Igaz, ezekkel máris világhírű: két UNESCO-díjjal, köztük egy első helyezéssel a Tribune Internationale des Compositeurs-ön. Életéről keveset tudtunk, legfeljebb annyit: nehéz munkássorból verekedte föl magát a meghatározó szellem rangjára - ez nekem igen imponált.
Amikor most hetvenedik születésnapján köszöntjük, megismerkedésünk idejére tükrözve tekintek Balassa Sándor azelőtti múltjára és azt követő jövőjére, ami ma múlt és jelen. A pontokra, a felkiáltójelekre és a kérdőjelekre, amelyeket ő vet föl, s amelyeket neki szegez a világ.
A hetvenes évek Balassa és nemzedéke felfedezéséről szóltak. A Bartók utáni magyar zeneszerzés nem volt többé Bartókot követő, vagy csak látensen volt az, s a hazai zeneműkiadás és kritika összpontosított erővel tört néhány szerzőnkkel a világ élvonala felé. Az arcvonalban negyedmagával kiemelt helyzetben Balassa. Jöttek is a megrendelések: a Koussevitzky Alapítványtól (Glarusi ének), a Sprague Coolidge Alapítványtól (Egy álmodozó naplója) s máshonnan. A megrendelők sosem csalódtak: eredeti hangú kompozíciókat kaptak, amelyek kellően újszerűek, hangzásvilágukban személyesek, nagyformát teremtő komplexitásukban is követhetők voltak. Alkímiákba merülő korszakban friss, természetes és költői zenék. Alkotójuk - sokszor a valóságban, máskor tán csak a képzelet útján - a természetből hallotta ki a tágasságot érzékeltető harmóniavilágot, a nem impresszionisztikus, de mindig mély impressziót keltő hangszerelést. S küzdött a gyors tételekért egy magát szinte csak lassúban kifejezni képes korban, amely már tudott különbözni az elődöktől a meditatív rubatókban, de még akaratlanul is másolta a huszadik század elejének mestereit a vidám giustókban. "A gyors tételek írásának problematikája ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy a harmóniák váltakozása csak egy viszonyítási rendszeren, tonalitáson belül lehetséges. A tonalitás, amelyre rátaláltam, persze merőben különbözik a hármashangzatokra épülő klasszikus zenei gondolkodástól- vallotta a nyolcvanas évek elején.
Azután újabb markáns lépést tett: eszköztárába fogadta a korábban konzervatívnak tartott hagyományt. Újabb két évtizede annak zászlóbontó vállalása, hogy a zenei múlt nem lezárt, sőt újraélhető (Csaba királyfi, Hunok völgye, Négy portré).
"Minden utat jónak tartok, amely jó zenemű megszületéséhez vezet. Ez nem stílusprobléma, hanem kvalitás kérdése. Mindig is így volt, ezután is így lesz - a harcot minden nemzedéknek meg kell vívnia. Ezért hiszek abban, hogy a jó megoldást egyetlen út variánsaival lehet megközelíteni. Úgy érzem, a muzikálisan determinált összefüggéseket nem helyettesíthetjük zenén kívüli összefüggésekkel…" (50 muzsikus műhelyében, 1976)
Az újkori Balassát megütközve fogadta a szakma. Nem azt, hogy hatni kezdett a zenén kívüliség: a nemzeti múlt romantikus felmagasztalása. Inkább azt, hogy a zene anyagában feltűnt egy olyan népiesség, amely évtizedekkel korábbi zenék emlékét ébresztette a hallgatóban. Igaz, már az Egy álmodozó naplójában feltűnik a népdal, de nem olyan formálást és deklamációt meghatározó módon, mint az újabb kori alkotásokban. Most, hogy már lassan annyi ideje halljuk az "új" Balassát, mint a korai és középső korszakáét, kezdjük megszokni a hangvételt, sőt rokonságot találunk a hangszerelés és harmonizálás említett tágasságával. A szerző visszatalál ahhoz a hanghoz, amely pályája hajnalán még az övé volt, s amelytől úgy kellett búcsúznia, mint kisgyereknek a született bölcsességtől a tanult okosság birodalmába lépve.
A megáradt Vág partján állt egy kisfiú. Valaki belelökte a mélybe. A vízben ájultan lebegett, nem fuldokolt. Kimentették, kirázták tüdejéből a vizet. A kisfiú később megírta a Kassák-requiemet, s úgy tartja, ez a feladat védte meg a pusztulástól.
Ez az emlék is maga a költészet. Az emlék azé a Balassa Sándoré, aki tudja: "Gondolatban legyen új a mű, kapcsolataiban gazdag, emberi gesztusaiban sokrétű. Legyen stílustiszta: a jelenlevő hangok csak önmagukból következzenek. (…) Mindattól tartsa távol magát, amit nem a zenei fantázia hozott létre. (…) Csak egyféle mérce létezik: ezzel kell mérnünk a vakondtúrást és az Ararátot." (Pillanatfelvétel, 1978).
|
