Csak látszólag beszéltem az emberről: ezzel a tudósról is sokat elmondtam. Ugyanígy közlekedik a tudomány tényei és irányzatai között. Nagy természetességgel ízleli a valóságot, de ez nem vezet, mint sokaknál, az "elmélet" megvetéséhez. Ritka nagy olvasottsággal tájékozódott itthon is, külföldön is, de ettől nem lett szakműveltsége könyvszagú. Kevesen ismerik ennyire dallamról dallamra az egész magyar népzenét, a népdalkultusz mégis távol áll tőle. Nyitott lefelé is, fölfelé is: első emlékeim közé tartozik, hogy a valóság elemeként kérdezi, figyeli, sőt élvezi azt is, ami a "hiteles népzene" szintje alatt van. Másrészt számon tartja, hogy a magyar hagyomány nem zárható be a népzenei hagyományba, a magas kultúra (és a magyar-európai kultúra) semmivel sem kevésbé magyar, mint amaz. Csak iróniával hallottam beszélni a népieskedésről és magyarkodásról. A szó legjobb értelmében szabadelvű elme.

Le is szállnak, fel is szállnak a fecskék... Ez volt az a hangszerkíséretes ének, amely a hetvenes évek elején felkeltette a széki zene iránti érdeklődésünket. A Magyar Rádió műsorában, Sárosi Bálint magyar népzenéről tartott ismeretterjesztő előadásában hallottuk. Zenei anyanyelvünk volt a híres sorozat címe. A higgadt hangvételű beszámoló zenei illusztrációi egy teljesen ismeretlen, ám vérbő zenei világot villantottak elénk. Halmos Bélával azonnal nekiláttunk, hogy leutánozzuk. Volt egy hegedűnk meg egy gitárunk...

Valahogy így indult el az a hangszeres népzenei mozgalom, amely azután a hetvenes évek közepére táncházmozgalommá nőtte ki magát. Sárosi Bálint talán nem is tud róla, milyen fontos erjesztő szerepet játszott a mi életünkben az a száraznak és tudományosnak tűnő ismeretterjesztés, amely akkoriban még természetes része volt a közszolgálati rádió műsorának. Nem tud róla, mert nem őt kerestük fel segítségért, az akkori tudósok közül ugyanis Martin Györgynek volt olyan híre, hogy utcáról betoppanó érdeklődőkkel is szóba áll.

A nagynevű médiasztár Sárosi megközelíthetetlen volt számunkra akkor. De tudományát mindig fontosnak tartottuk. A hangszeres népzenével a tánckutató Martinon kívül csak ő foglalkozott. A hangszerekről, zenekarokról, cigányegyüttesekről írt alapvető munkái útjelzők voltak számunkra. Lehet, hogy csak később került kezünkbe egy-egy szakkönyv, hiszen bennünket a terepmunka élményei eleinte sokkal inkább foglalkoztattak, mint a tudós búvárkodás. De a Martin György lakásán töltött hosszú, éjszakai beszélgetések folyamán Tinka gyakran lépett a könyvespolchoz, arra figyelmeztetve, hogy Sárosi ezt már megírta valahol.

Aztán mi is útra keltünk. Saját felvételeinket beadtuk a Népzenekutató Csoport gyűjteményébe. Ez volt az alku. Cserébe tanulmányozhattuk a kívülállók számára ma is megközelíthetetlen anyagot. Kíváncsian nézegettük, vajon ezeket a dallamokat más is megtalálta-e már? Hát bizony, meg. Gyűjtötte: Sárosi Bálint. Mindenütt előttünk járt. A hangszerekkel való ismerkedés során is csak az ő könyveiből tudtunk tájékozódni. A gyimesi ütőgardon-hegedű-zenekarról, a vonósbandákról, a citeráról, a tekerőlantról, parasztzenészekről, cigányzenészekről, európai összefüggésekről...

Egyszer fölhívtuk telefonon: tudna-e segíteni, hogy tekerőlanthoz jussunk? "Az már kiment a divatból!" - mondta. De nem hittem el neki, és addig jártam utána, míg megtaláltam Bársony Mihály bácsit a kis tiszaújfalui tanyáján. Aztán valamennyien felnőttünk a feladatokhoz. Halmos Béla Sárosi munkatársa lett, nála is kandidált. Én pedig nagy megtiszteltetésnek vettem, amikor a magyarországi románok népzenéjéről készített hanglemezemhez szakszerű ismertetést írt.

Kodály és Lajtha László tanítványaként kezdte a népzenegyűjtést. Egy Lajtháról szóló beszélgetésben mesélte: "Egyszer jártam csak vele gyűjteni. Cigányzenészekkel foglalkozott, és akkor hát általában azzal foglalkozott, amikor hangszeres zenét gyűjtött, de ezek Pápán levő cigányzenészek voltak. Közöttük [...] egy Buházi nevű. Megérkeztünk Pápára, és elindultunk. Odaérünk az első cigányzenész házához: »Na, menj be, nézd meg, itthon van-e?« Bemegyek, nincs itthon. Bosszankodott. A következőnél: »nézd meg, itthon van-e.« Bemegyek, nincs otthon. »A fene egye meg, amikor veled vagyok, nincs szerencsém« - mondta ő. Rácsapott a fejemre a kalapjával. De aztán, hogy levezekeltesse velem ezt a... ezt a szerencsétlenséget, a következő cigányzenész viszont otthon volt.»Na, én tiszta levegőn maradok, te menj csak be, és nézd meg, mit tud«. Én bementem egy füzettel a kezemben, és bőszen elkezdtem lejegyezni. Vázlatosan nem nehéz ezeket a hangszeres dallamokat lejegyezni, úgyhogy másfél óra alatt teleírtam egy ilyen vékony füzetet, valami 25 dallamot. Bekopog Lajtha, jön. »Na, mit tud?« »Itt van, tessék.« »Ez hibás!« Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy ennyi idő alatt leírtam. Aztán megnézte, és akkor megölelt, hogy rendben van, jól van. Akkor aztán elkezdődött annak is a hangfelvétele. Felvettük, és ő itthon jegyezte le. A vázlataimmal már nem is törődött. Az volt a fontos neki, hogy van anyag, amit fel lehet gyűjteni a cigányzenésztől."

Kodály a régi zene összegyűjtése, felkutatása mellett rendkívül fontosnak tartotta, hogy az akkor még kissé túl közelinek tűnő romantikus korszak sok dokumentuma, ezen belül a városi cigányzenészek tevékenysége se menjen feledésbe. Sárosi hű tanítványként vállalta magára életre szóló feladatként a cigány muzsikusokkal való (cseppet sem népszerű) foglalkozást. A cigányzenét kutató jelentős munkássága, az erről szóló ismeretterjesztő műsorai (rádióban, televízióban), s végül megvilágító hatású könyvei alapvető fontosságúak, hiszen e témakörben Liszt Ferenc kora óta kavarognak a félinformációk mind a hazai, mind a külföldi fejekben.

A televízió archívuma őrzi még a lobogó tekintetű, fekete hajú, veszedelmesen jóképű fiatal Sárosi figuráját, ahogyan idős adatközlőit igazítja szereplésre a kecskeméti hagyományőrző fesztiválon. A Zenetudományi Intézet Népzenei Gyűjteményében ezrével sorakoznak a nagy szorgalomról tanúskodó, lendületes tollvonású Sárosi-lejegyzések. A hangszeres zenéről, zenészekről írt tanulmányai pontosak, izgalmasak, igazak. Nemrégiben (1996) fejezte be azt az összefoglaló munkát (A magyar hangszeres népzene), amelyről azt írja: "ez a könyv azóta készül, mióta népzenekutatással foglalkozom." Példamutatóan okos, szabatos kötet a népzene legizgalmasabb, ám legkésőbb kutatott területéről, hangszeres hagyományainkról. Túl sokat hallgattuk már, hogy a magyar hagyomány inkább vokális gyökerű. Valóban úgy tűnhetett, amíg csak az énekelt anyaggal foglalkoztak. Lajtha László, Sárosi Bálint, majd később Kallós Zoltán, Martin György kutatásai bebizonyították, hogy a hangszeres zene, a tánc éppolyan markáns vonulata népzenei múltunknak, mint a vokális tradíció.

Sárosi még egy hamisítatlan székelyföldi falucskába születve ismerkedett ezzel az évszázados hagyománnyal. Bennszülöttként. Talán azért zavarják őt a kelleténél inkább a hamis hangok. Két világ mezsgyéjén él. A háború után Budapestre kerülve magyar-román szakos bölcsészhallgató volt, zeneszerzést és zenetudományt tanult. A Népzenekutató Csoport, majd az MTA Zenetudományi Intézet tudományos munkatársaként a magyar és román népzene mellett Etiópiában és Örményországban is gyűjtött. Nagy mennyiségű publikációja mellett adatai a Magyar Népzene Tára köteteit gazdagítják. Közreadta Lajtha László nyugat-dunántúli hangszeres gyűjtésének egy részét is. Jelenleg a Hagyományok Háza gondozásában kiadásra váró Dunántúli táncok és dallamok II. című Lajtha-kötet lektorálását végzi. Nyolcvan évesen. Tartsa köztünk az Isten sokáig!

És ha valaki a mindig arrogáns legfiatalabb generációból netán azt merészelné állítani, hogy Sárosi Bálint már kiment a divatból, neki se hinnék!