A világszerte koncertező, ukrajnai születésű hegedűművész makulátlanul oldotta meg feladatát. Úgy tűnt, a szólista személyének megváltozása a zenekarban sem eredményezett különösebb feszültséget, hiszen - lett légyen bár ennek oka Gluzman alkalmazkodóképes előadásmódja vagy a zenekar átlagon felüli koncentrációja - a hallgatóság soraiban nemigen lehetett érzékelni, hogy kényszermegoldásról lenne szó. Gluzman szenvedélyes egyénisége, kiváló technikai tudása, kristálytiszta intonációja nagyban hozzájárult a koncert élményszerűségéhez. Másrészt valószínűleg a fiatal hegedűs is szerencsésen lelt partnerre a hágai együttesben, mert számos ponton - például a nyitótétel főtémájának édes, magas fekvésű megszólaltatásakor vagy az Adagio középrészét követő visszatéréskor - úgy éreztem, csak a kíséret fegyelmezett, jótékonyan továbbmozdító ereje mentette meg attól, hogy dinamikus fellépése teátrálissá, fűtött játéka érzelgőssé torzuljon. A zenekari kíséret kellő (bár olykor talán kissé túlzott) visszafogottsággal szólt, ugyanakkor feltűnt a Residentie Orkestnek és karmesterének kifinomult és körültekintő együttműködése, mely nyilván sokat segített abban, hogy a szólista személyének megváltozása nem okozott törést.

Az együttes telt hangzását, precizitását, higgadt interpretációját a hangverseny második felében elhangzott Beethoven-szimfóniában, az Eroicában is élvezhettük. Kivált a mű dinamikai kidolgozottságát csodálhatta a közönség: izgalmas subito hangnemváltások, egyenletes, hosszú crescendók, érzékeny kinyílások és visszahúzódások tették újszerűvé az ezerszer hallott művet. Felejthetetlen maradt a nyitótétel rekapitulációját fölvezető érzékeny fúvós állások interpretációja, kivételesen tartalmas hangot ütött meg a Marcia funebre gyönyörködtető C-dúr epizódja, és dicséret illeti az együttest a finálé témájának várakozással teli megszólaltatásáért. Ugyanakkor a koncert második részében a túloldalra is el-elbillent a mérleg. Minden szépsége ellenére a nyitótétel tempója hajszoltnak mutatkozott, ami egyfelől pontatlanságot eredményezett, másfelől emiatt fontos zenei mozzanatok - mint például a kidolgozásban megjelenő híres új téma - fölött menthetetlenül átsiklott az előadás. Emellett a Gyászinduló főtémája ok nélkül tűnt bizonytalannak, tétovának, a Scherzo pedig már-már zavaróan pontatlan, majdhogynem zilált volt, aminek okát valószínűleg szintén a kívánatosnál hajszállal gyorsabb tempóban kereshetjük. Mindazonáltal a közönség hosszasan, ráadást követelve ünnepelte a holland együttest, amely köszönetképpen Brahms egyik Magyar táncának kicsit fáradt, de lelkes előadásával búcsúzott. (Október 14. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Különleges angol műsorral örvendeztette meg a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR a szigetország zenéjét koncerten oly ritkán halló budapesti közönséget. A karmesteri pulpituson ezúttal a kiváló angol karmester, DAVID ATHERTON állt. A hangverseny nyitányaként Malcolm Arnold Négy skót tánca csendült fel. A szerző - akit mindenekelőtt filmzenéi tettek világhírűvé, s aki egyébiránt a dodekafon kompozícióktól kezdve a könnyű tánc- és kísérőzenékig sokféle különböző stílusban komponált - a Négy skót táncban szorosan a skót népzenéhez kötődő zenét írt, mely pentaton témáival és fordulataival olykor zavarba ejtőn ismerősnek tűnt a magyar közönség számára. A zenekar tagjai láthatóan élvezetüket lelték a mutatósan virtuóz, ám mégsem megerőltető, játékos darabok előadásában. Elragadó mozgékonyság és báj jellemezte mind a középtételek hol tréfás, hol nemesen finom szólóállásait, mind pedig az elsöprő lendületű, fölényes eleganciával megszólaltatott tuttikat a sodró kerettételekben.

A könnyebb műfaj éles ellentéteként Britten Hegedűversenye következett, mely előadónak és hallgatónak egyaránt nehezebb falat. Talán kifejezetten a Budapesten koncertező hegedűsöket támadta meg egy rejtélyes vírus ezekben a napokban - mindenesetre Frank Peter Zimmermann is kénytelen volt lemondani szereplését. Felbecsül-hetetlen, amit MARK LUBOTSKY beugrásával nyert a budapesti közönség. Nem csupán azért, mert a kedvezőtlen körülmények dacára egyáltalán alkalmunk nyílt meghallgatni ezt a hegedűkoncertet - melyet elképesztő nehézsége miatt csak igen kevés előadó tart repertoárján -, hanem azért is, mert a művet az elképzelhető leghitelesebb tolmácsolásban hallgathattuk. Az egykori Ojsztrah-növendék Lubotskyt ugyanis maga Britten kérte fel a Hegedűverseny 1970-es londoni előadására, majd vele közösen vette lemezre a kompozíciót. Mindazonáltal nem hallgathatom el, hogy az ily módon zenetörténeti személyiséggé előlépett Lubotsky ezen az estén nem állt a helyzet magaslatán. Kivált a tételek kezdetén és általában a frázisok indításakor éreztem minduntalan a lendület és a precizitás hiányát. Nem kérdéses azonban számomra, hogy az intonációs és hangképzési zavaroknak, továbbá a sok részletében bizonytalannak és zárkózottnak ható, távolságtartó interpretációnak nincs más oka, mint az, hogy a felkérés alig 48 órával előzte meg a koncertet. Emellett azt sem vitatom, hogy mindezek a hiányosságok kevéssé csorbították az egykor Britten által kiválasztott művész játékának zenei élményét, hiszen Lubotsky csillogó virtuozitásáról és olvadékony hegedűhangjáról még ilyen körülmények közt is árnyalt képet kaptunk.

A koncert második felében megszólalt, London melléknevet viselő - programja szerint a város életének egy-egy képét zenébe foglaló - Vaughan Williams-szimfónia nem tudott annyira elragadni, mint az előzmények. Úgy éreztem, a Fesztiválzenekar kifogástalan játéka olykor már-már egyhangúvá vált, vitathatatlanul szép tónusát és százféle színét pedig sokszor csupán a rutin segítette. Mindazonáltal nem gondolom, hogy a koncert kevésbé élménydús második felének kifejezetten az interpretáció fogyatékossága volna az oka. Valószínűnek tartom, hogy Vaughan Williams szimfóniája minden szépsége - például a ködös londoni reggelt festő lassú bevezetés vagy a téli város képét felidéző lassú tétel - ellenére egy, akár sokkal intenzívebb előadásban sem tudta volna tartósan lekötni a hallgatóság figyelmét a sziporkázó Skót táncok és a nagyformátumú Britten-versenymű után. (Október 15. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar.)

Kusz Veronika

Az alábbi bekezdéseket a túlterhelt operarovat alkalmi kisegítőjeként írom. Budapest közönsége szökőévben egyszer lát színpadon Händel-operát, nem akarta tehát a szerkesztőség, hogy az Agrippina (1708/1709) szcenikus előadása visszhang nélkül maradjon e lap hasábjain. Hogy a bírálat helye kivételesen a hangversenyrovat, magyarázza és menti a körülmény, mely szerint rendhagyó módon maga a színházi esemény is egy hangversenyrendező cég, a Filharmónia Budapest Kht. kínálatában szerepelt, egy koncertsorozat, a Budapesti Zenei Hetek eseményeként.

Händel eredetileg háromfelvonásos műve (melyet ez alkalommal kétrészessé tömörített változatban adtak elő) a vígoperai dramaturgiához híven intrikákkal és váratlan fordulatokkal telezsúfolt cselekményben jeleníti meg a Római Birodalom történetének egy fejezetét, bőven adagolt iróniával jelezve, milyen kicsik (minden időben) a nagyok, mennyi kéjvágy és cselszövés, álság és hiúság tette fülledtté a császári palota - amúgy nyilván szellős - termeit. A közönség nem fújja kívülről az Agrippina szövegkönyvét, melyet kinyomtatva kézbe kapott ugyan az elôcsarnokban, ám Vincenzo Grimani olasz textusának magyar változatát bajosan böngészhette az elsötétített nézőtéren. A magyar fordítást viszont - bár idegen nyelven megszólaltatott operák esetében ez ma már bevett gyakorlat - nem vetítették a színpad fölé, így aztán a kommunikációs deficit (tekintettel arra, hogy a műsoron nem a Rigoletto vagy a Traviata szerepelt) legalább ötven százalékkal csökkentette az előadás érthetőségét, humorának hatását - egészében véve: élvezhető voltát. Ha mindehhez hozzáteszem, hogy a produkció színhelyeként az egykor Nemzeti Színháznak csúfolt, ma Pesti Magyar Színházként ismert, bájtalan épület tompa akusztikájú színpada szolgált, talán érzékeltettem valamit a hátrányokból, melyekkel a művészek kénytelenek voltak megküzdeni.

Noha az operában éppen az a szép, hogy zene és színház szétválaszthatatlanul egybefonódik, az értékeléskor ezúttal mégis célszerűnek vélem a két alkotóelemet elkülöníteni. Ami a zenei megvalósítást illeti, az énekhangokhoz a zenekari árokból az amszterdami illetőségű COMBATTIMENTO CONSORT nyújtott hangszeres támasztékot. JAN WILLEM DE VRIEND együttese többnyire szürkén-slamposan, ám mindig anyanyelvi természetességgel és könnyedén látta el feladatát - hasonlatosan a vokális szereplőgárdához, melynek tagjai között legfeljebb a címszerepet alakító ANNEMARIE KREMER szopránját hallgatva véltem felfedezni figyelemre méltó (de nem jelentős) orgánumot. Claudius szerepében PIOTR MICINSKI baritonját talán csak az énekes vérbő komédiázó hajlama tüntette fel a ténylegesnél kedvezőbb színben, Poppeaként RENATE ARENDS kifejezetten gyengén szerepelt, sok disztonálással és pontatlansággal. A két rivális, Nerone (MICHAEL HART-DAVIS - tenor) és Ottone (QUIRIJN DE LANG - bariton) figurájának zenei kidolgozása közepesre sikeredett, csakúgy, mint a mellékszereplőké (Narciso: CLINT VAN DER LINDE; Pallante: ROBBERT MUUSE; Lesbo: JAN ALOFS). Meghatározó tapasztalatom az énekesekkel kapcsolatban ugyanaz volt, mint a hangszeresek esetében: elnagyolt teljesítmények, de lendületesen és otthonos nyugalommal, nem csekély szakmai rutinnal elővezetve. Ebben az értékelésben viszont az is benne foglaltatik, hogy ha a néző behunyta a szemét, mindjárt megállapíthatta: ami itt tisztán zenei produkcióként hallható, koncertteremben, hangverseny-előadásként nem állná meg a helyét.

A színpadi megvalósítás, melynek fent vázolt okokból a zenei teljesítmény elfogadtatása is feladatává vált, ismét a hézagos művészi invenció és a többé-kevésbé szabatos szakmaiság elegyével ejtette zavarba a megfigyelőt. Annyit azért mifelénk is tud a közönség a barokk operarepertoár kortárs színházi olvasatáról, hogy ne essen hanyatt néhány sztereotip módon meghökkentő rekvizitumtól, hogy az állványzatból kialakított díszletet szcenikai közhelyként értékelje, s hogy ne tévessze össze a kósza ötletekből összeillesztett előadást a kidolgozott és szerves rendezői koncepcióval. Utóbbiról ez esetben aligha beszélhetünk: EVA BUCHMANN nem annyira folyamatokban, mint inkább elkülönülő, de pontosan elhelyezett gegekben és poénokban gondolkodott, ami a mű mondandójának felszínén végigsimító, ám kellemes tempójú színpadi végterméket eredményezett (díszlet: EVA BUCHMANN és ANNÈTJE DE JONG; jelmez: PETER GEORGE D'ANGELINO TAP). Egy operaprodukció, amely messze jár a hagyományos értelmezés konvencióitól, de az igazi kreativitás erejét nélkülözi: jobbat is, rosszabbat is láttunk-hallottunk már. Vagy a témához illőn a latint híva segítségül: ilyen a mediocritas, amikor nem aurea. (Október 29. - Pesti Magyar Színház. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Hogy az imént említett fémnél maradjunk: nem mind arany, ami fénylik - és fordítva: ami kevésbé csillog, az is rejthet értéket. Tavasszal Budapesten járt a nagy hírű és múltú Angol Kamarazenekar - és feledhető hangversenyt adott. Nemrég viszont a Zeneakadémián lépett fel a szintén brit illetőségű, ám vélhetően alacsonyabb árfolyamon jegyzett NORTHERN SINFONIA - és pezsgő, izgalmas koncert élményével ajándékozta meg a közönséget.

Az együttes élén THOMAS ZEHETMAIR áll. A Muzsika hasábjain a közelmúltban vázoltam kételyeimet a karmesterré átvedlő hangszeres muzsikusokkal kapcsolatosan: a salzburgi születésű hegedűművész az üdítő kivételek egyike, akárcsak csellista kollégája, a Schleswig-Holstein-i Fesztiválzenekar fiataljaival június első napjaiban hallott Heinrich Schiff. (Mindehhez hozzátehetem, hogy rám Zehetmair most megismert karmesteri teljesítménye alkalmasint meggyőzőbb benyomást gyakorolt, mint legutóbbi évekbeli hegedűs szólistaprodukciói.)

Karmester és zenekar körültekintően állította össze a vendégszereplés műsorát: helyet kapott benne barokk zene, klasszikus kompozíció, romantikus mű és kortárs bemutató. Bevezetőül a magyar közönség által alig ismert, 17-18. századi francia barokk szerző, Jean-Ferry Rebel izgalmas, ábrázoló szellemű alkotását, a Les Éléments (Az elemek) című darabot szólaltatta meg a Northern Sinfonia. Zehetmairról sokan tudják, hogy felvilágosult, nyitott szellemű muzsikus, aki érdeklődve és tanulságokat levonva figyeli a historikus előadói gyakorlat eredményeit. Mindez - hangsúlyokban, ritmizálásban, tempóvételekben és hangszínekben - érzékekkel is megragadhatóvá vált a Les Éléments hallgatásakor. A Northern Sinfonia nemcsak a mű élénk kontrasztjait és pittoreszk karaktervilágát reprodukálta hitelesen, de azt is meggyőzően hirdette, hogy bizony, lehet a régi zenét modern hangszereken is hitelesen (sőt historikusan!) játszani.

A második rész élén a szerző jelenlétében ismerkedtünk a kortárs, fiatal angol komponista, Philip Cashian kompozíciójával, a Northern Sinfonia számára írt, s ez alkalommal magyarországi bemutatóként felhangzott Tableaux-val. Íme, egy mai mű, amely életképes zenét tár a hallgató elé - gondoltam eleinte: markáns ritmika és követhető folyamatok, sűrű és drámai központozás, feltűnő érzékenységről tanúskodó, professzionista hangszerelés. Aztán sajnos eluralkodott a művön a túlságosan is jól ismert betegség, az alkotói önszeretet: makacsul ismételgette magát a matéria, nem akart vége lenni. Régi nóta ez: másfélszer hosszabb a darab, mint amilyennek lennie kéne. Nem hiába mondta Schoenberg: a zeneszerző legjobb barátja a radírgumi. Azt viszont elismeréssel figyeltem, hogy Zehetmair éppoly lelkesen merül el a kortárs partitúrában, éppoly odaadással és szakmai hozzáértéssel közvetíti tartalmait, mint tette a francia barokk Rebel esetében.

Mikor azt írtam, romantikus kompozíció is szerepelt a Northern Sinfonia műsorán, Beethoven 8. szimfóniájára gondoltam. Az interpretáció beállítottságát szerettem volna jelezni ezzel a túlzással. Zehetmair persze, mint vérbeli muzsikus, tudja, hogy Beethoven a tetőző klasszika nagymestere, de azt is tudja: egy műben olykor fontosabb, hogy hová mutat, mint az, hogy hol áll. Beethoven Nyolcadikja, abban a lázas, csupa izgalom, csupa energia, csupa lüktetés tolmácsolásban, amelyben ezúttal hallottuk, nemcsak klasszikus volt, de kora romantikus is - Schubertet mintegy átugorva, Schumann közvetlen előzménye. Zehetmair, úgy tetszik, gáttalanul kommunikál muzsikusaival, mozdulatai egy tapasztalt vonós segítő szándékával sugallnak megoldásokat a többi vonós számára, koncepciójában pedig hallatlanul gyümölcsöző az a szemlélet, amelyet Harnoncourt-nál is megfigyelhetünk, s amely a nagy szimfóniák némelyikét (például az imént említett Schumannt) nyomatékosan kis zenekaron képzeli el, tudván, hogy a művek tömör hangzása és mozgékonysága ebben a közegben valósul meg hiánytalanul.

Zehetmair mellett egy másik ünnepelt világsztár is fellépett a Budapesti Zenei Hetek záró estjén: a klarinétművésznő SABINE MEYER. Ha meggondolom, hogy sok esztendeje ő volt a casus belli Karajan és a Berlini Filharmonikusok között (a karmester nem akarta eltűrni, hogy egy női fúvóst vegyenek föl a zenekarba, a zenekar azonban csak azért is fölvette), őszintén szólva nem értem a néhai maestrót. Hát nem vette észre, hogy Fräulein Meyer személyében egy talpig férfi lép együttesének kötelékébe? Félreértés ne essék, a nemi azonossággal kapcsolatos megjegyzést szigorúan és kizárólag zeneileg értem: Sabine Meyer, a pompás virtuóz, a klarinét hangszíneit varázslatos biztonsággal uraló és váltogató szólista gondosan megtervezi és kidolgozza a lágyság pillanatait (például az ezúttal előadott műben, Mozart K. 622-es A-dúr klarinétversenyének Adagiójában), de nem éli meg. Van egy páncél, mely áttörhetetlen marad, valami nem enged fel a lélek mélyén - a művész a legközlékenyebb pillanatokban is állig begombolkozva játszik. Persze - hangsúlyozzuk még egyszer tisztelettel - páratlan kifinomultsággal, a dinamikai és színárnyalatok alig hihetőn széles skáláján. (Október 30. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

A 20. század elején, a Liszt-tanítványok, majd pedig az úgynevezett "Liszt-unokák" tündöklésének évtizedeiben volt szokás a szóló zongoraesteket Johann Sebastian Bach valamelyik orgonaművének zongoraváltozatával kezdeni, természetesen a hangversenyen fellépő művész saját, hatásos átdolgozásában. Amikor tehát BOGÁNYI GERGELY a Zeneakadémián a BWV 538-as Dór toccata és fúga Bogányi-féle zongoraverziójával indította műsorát, e gesztussal mindjárt ki is jelölte a hangverseny romantikus dimenzióit. A hallgató joggal gondolhatta így, s ebben az előfeltevésében csak megerősítette, ha a szórólapra pillantva a folytatásról tájékozódott. Bach-átirat után Chopin és Liszt - mi másról lehet itt szó, mint tisztelgésről a 19. századi előadópraxis ma is tovább élő és sokakat vonzó hagyománya előtt?

De hát a jó koncert attól jó, hogy meglepetést szerez, ráébreszt arra, hogy a dolgok nem olyanok, mint amilyennek gondoltuk őket. Bogányi Bachja, dacára az orgonadarab zongorára történő átdolgozásának, nem romantizál és nem is terheli meg a művet idegen pátosszal. Inkább intellektuálisan fegyelmezett közelítésű, s mintha egy nagyon is szakmai jellegű problémával: a hangszerhez és a textúrához illő, idiomatikus előadásmód kérdésével foglalkozna. Az egyik lehetséges logika szerint, ha egy orgonadarabot zongorán játszunk el, abból zongoramű lesz. Bogányi ezúttal mintha egy másik koncepcióval kísérletezett volna, azt kutatva, miként őrizheti meg az orgonakompozíció zongorán is a maga jellegzetesen orgonaszerű mozgástípusait és kifejezőeszközeit. Erre utalt a toccatában a bal kéz oktávmeneteibe került pedálszólam orgonára hivatkozó tagolódása és hangsúlyrendszere, s ezt jelezte az a körülmény, hogy Bogányi meghagyta jogaiban az agogikát, az orgonistáknak ezt a hangszer hiányosságait palástoló, fontos kifejezőeszközét. Kétségtelen, hogy a fúgában a zongoraművész is élt az orkesztrális hanghatások lehetőségével, de ezt inkább a dinamika fokozatos, rétegenként történő felépítésével tette, mintsem a színekkel - ez utóbbiak használata terén tudatosnak tetsző mértéktartást figyeltem meg.

A Bach-fúga komoly, "fekete-fehér" olvasata után szándékoltnak éreztem Chopin Bölcsődalának érzékiségét: itt aztán bőven voltak egymásba áttűnő színek és árnyalatok, itt aztán bőven akadt csengés, gyöngyözés. Bogányi elképzelésében döntő szerepet játszott a Berceuse lélegző ritmizálása, amely mintegy megjelenítette a darab által zenei eszközökkel ábrázolt képet, a ringatózó bölcsőt. Végletekig csiszolt, zsongító hatású zongorázás volt ez, amely egy paradoxont valósított meg: magával az érzékiséggel tompította el az érzékeket.

Továbbra is Chopinnél maradva, a b-moll szonáta nem nélkülözte a vérbeli romantikus lendületet, de az értelmezés tisztasága némiképp mintha a műhöz tapadó szokványos várakozásokkal is vitába szállt volna. Oly sok más b-moll szonátával ellentétben itt nem tapasztaltunk tombolást: a nyitótétel hajszolt lovaglóritmusában mintha egyenesen egy klasszikus előd, a kései Schubert intonációinak egyike visszhangzott volna, s a Scherzo fékezett tempója és erőteljesen körvonalazott ritmikája is a fegyelem jelenlétét érzékeltette. A Gyászinduló kulcsát a sallangtalan, minden póztól és érzelgéstől mentes egyszerűségben találta meg a tolmácsolás, ami pedig a finálét illeti, ezt Bogányi azáltal szabadította ki a romantikus zene értelmezésének sablonjai közül, hogy ennek a rejtélyes, alaktalanul gomolygó, szokatlanul rövid tételnek mindenekelőtt a modernségére hívta fel a figyelmet.

A második részt kitöltő Liszt-mű, a h-moll szonáta Bogányi keze alatt egyik legfontosabb tulajdonságát mutatta fel: a karaktereknek, megszólalásmódoknak azt a körüljárható teljességét, amely korántsem minden zenét jellemez, s még a remekművekben sem kell feltétlenül ott lennie, hiszen akadnak olyan kompozíciók, amelyekben csak egyetlen alapvető hangvétel uralkodik. Bogányi meggyőzte a jelenlévőket arról, hogy a h-moll szonáta teljes világot tár elénk: ujjai alatt hasonló jelentőséggel bontakozott ki az éneklő dallamok gyengéd lírája, az éles metszésű ritmika és a kérlelhetetlen ellenpont drámája, meg az a recitativikus, töprengő kromatikájú hang, amely a maga tépelődő monológjaival a két véglet között teremt kapcsolatot. Ha a koncert kezdetén az erőteljes és tudatosan felépített Bach-produkcióban a mértéktartást, Chopinnél pedig a mű rejtett klasszikus kapcsolatainak előtérbe helyezését véltem meghatározónak, most, a h-moll szonáta előadásáról szólva az egyensúlyt nevezném meg az összhatás döntő fontosságú elemeként. Hangszeres kivitelezés terén perfekt, intellektuálisan érett muzsikálást élvezhetett a termet régi, nagy koncertekre emlékeztető számban megtöltő közönség, amely a három ráadás, Liszt Desz-dúr consolationja és Chopin op. 25-ös etűdsorozatának első két darabja után is sokáig szívesen hallgatta volna tovább a művészt. (Október 31. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kft., Jakobi Koncert Kft.)

Idestova fél évszázad telt el azóta, hogy a zeneszerző születésének centenáriumán az oeuvre fokozatos újrafelfedezésével megkezdődött a Mahler-reneszánsz, Magyarországon Mahler-ügyben mégis máig felemás a helyzet: a zenekarok ritkán tűzik műsorra a szimfóniákat, igaz viszont, hogy e művek megszólalását mindannyiszor a közönség lelkes érdeklődése kíséri. Kiváltképp a nagy, egész estét betöltő alkotások népszerűek, mint amilyen a Második, a Harmadik vagy a Kilencedik. E kategóriába tartozik a 6. szimfónia is, nem csoda tehát, hogy a RÁDIÓZENEKAR november elején lezajlott Mahler-estjének kezdete előtti percekben valóságos népvándorlás indult meg pótszékekért az Olasz Intézet hangversenyterme és a terem mögötti folyosók között. Ezúttal azonban feltehetőleg nemcsak Mahlernak szólt az izgatott érdeklődés. Azóta, hogy szeptember elején a Rádiózenekar leendő főzeneigazgatójaként mutatkozott be a sajtónak, karmesterként most állt első ízben az együttes élére az új vezető, FISCHER ÁDÁM.

A karmester sokoldalú felkészültségét és ízlését, ihletettségét és szuggesztivitását senki sem vitatja: aki valaha is jelen volt néhány koncertjén, tapasztalhatta, hogy alig akad muzsikus, aki az általa tolmácsolt zene lüktetésével és dinamikájával, gondolataival és érzelmeivel olyan odaadóan azonosulna, mint Fischer Ádám. Ugyanakkor köztudott, hogy karmesterként nem tartozik az ostort pattogtatók népes táborába, ellenkezőleg: ő a szelíd dirigens rendhagyó típusának képviselője. Ami engem illet, megbízatásának hírét véve egyfelől örültem, hogy a Rádiózenekar élére ismét jelentős egyéniség és elhivatott muzsikus kerül, másfelől azonban kérdések is megfogalmazódtak bennem arra vonatkozóan, vajon az elmúlt években változó színvonalon teljesítő s olykor gyengélkedő zenekar kondíciójának feljavítása sikerülhet-e erős kezű vezetés nélkül, a Fischer Ádámra jellemző engedékeny pedagógia módszerével.

Mindezt azért bocsátottam előre, mert világossá szeretném tenni: számomra e koncert nem elsősorban a zenei felfogás, tehát nem a hangsúlyok és dinamikai arányok, nem a tempóvételek és tételkarakterek szempontjából volt érdekes, pontosabban nem gondoltam, hogy ezen a területen volna elrejtve az esemény igazi tétje. Fischer Ádám már többször bizonyította a magyar közönségnek, hogy érti és mesterien tolmácsolja Mahler mondandóját - elég, ha hamarjában éppen egy, a Rádiózenekarral közösen adott koncertjére emlékeztetek a közelmúltból, amelyen tavaly tavasszal nagy hatású előadásban vezényelte az egyébként mifelénk különösen mostoha sorsú 7. szimfóniát. Úgy gondoltam, talán kicsit földhözragadtan, az igazi kérdés most az lesz, hogyan szólal meg ezúttal a Rádiózenekar, milyen a vonósok tónusa, mennyire játszanak pontosan a fúvósok, csiszoltak-e a szólók, alkalmazkodó és együttlélegző-e a kamarazenei kommunikáció.

Örömmel állapítottam meg, hogy az eredményben nemcsak zeneileg, nemcsak a mű világképével való szembesülés terén mutatkozik imponáló tartás és következetesség; Fischer Ádám nemcsak a mű pasztorális felhangokban bővelkedő, tragikus töprengését közvetíti inspiráltan; nemcsak a nagyforma önmagába visszatérő, a kezdetben megfogalmazott alapgondolatot, az alfát ómegaként is drámai nyomatékkal megismétlő kerekségét érzékelteti, de jut ideje, figyelme és energiája a részletek kimunkálására is. Keze alatt telten és erőteljesen zengett a hegedűk kara, a csellók és bőgők megmozdulásainak pedig sodra és felhajtóereje volt. Fény és markáns ritmizálás jellemezte a rezek játékát és rajzos-individuális dallamformálás a fafúvókét. Kitűnően teljesítettek az ütők, kiváltképp a szimfóniának valóságos protagonistájaként fellépő timpani kezelője, aki a mű monogramszerű főgondolatát fogalmazza meg ismételten. Jelentősége volt ennek az előadásnak: bele lehetett feledkezni és el lehetett merülni benne - ezt azonban nemcsak Fischer Ádám vezénylésének költőisége szavatolta, hanem a szakmai kompetencia, a gondozottság folyamatosan megnyilvánuló és a jövőre vonatkozó biztató ígéretet magába foglaló igénye is. (November 5. - Olasz Intézet. Rendező: Magyar Rádió)

Csengery Kristóf