Két kivétel akad, Rota és Berio. NINO ROTA azért, mert ő egyenesen szánalmas. Említeni sem illenék egy napon az imént felsorolt régi mesterekkel - de az újakkal sem. Valamikor egy hasonló kortárs zenei beszámolóban már megírtam ezzel kapcsolatos véleményemet - kénytelen vagyok ismételni magam. Rotát Fellini tette naggyá. A Nyolc és fél. Abban a csodálatos filmben valóban döbbenetesen hatott a cirkuszi muzsika. Ezért az egy számért a komponista megérdemli hálánkat. A baj az, hogy ő voltaképpen csak ezt az egyet írta meg, ezt viszont százszor. Többek közt a Zenekari próba című filmhez, amelynek zenei anyagából most szvitszerű összeállítást hallhattunk. Umca-umca vagy umcacca dúrban, felette disszonáns, az alkotó által bizonyára viccesnek gondolt hangokkal. Ennyiből figyelemreméltó életmű azért nem kerekíthető ki. Az elején még mosolyognánk, ám a harmadik-negyedik hasonló tétel már hervasztó. A süket nagybácsi juthat eszünkbe, a családi rém, aki örökké vicceket mesél, és kacag saját poénjain. Mindennek tetejébe Rota képtelennek látszik arra, hogy ötleteit kibontsa. Felvet valamit, elindít, aztán itt a vége, fuss el véle. Még örülhetünk is, hogy legalább nem terjengős.

LUIGI DALLAPICCOLA kétségkívül más kategória. Ő valóban elmélyült, profi, költői. Csak sajnos egérszürke. És ezt az alaptónust Preghiere című, háromtételes darabjában legfeljebb aszfaltszürkével, sötétfehérrel és világosfeketével színesíti. Reménytelen dodekafónia árad belőle - Webern szikársága, vakítóan tiszta színei, alpesi levegője, Berg fülledt erotikája, édessége, Schönberg professzoros bravúrja nélkül.

A másik jeles Luigi, Schönberg veje egykor egy nagy triász tagjának számított. Boulez, Stockhausen és LUIGI NONO - együtt emlegették a három nevet. Aztán az utak szétváltak, és kiderült, aminek ki kellett derülnie. Boulez művein lehet vitatkozni, Stockhausen egyes megnyilvánulásain még inkább. De azt senki sem vitathatja, hogy ezek a mesterek jelentőset hoztak létre. Vezető egyéniségei voltak egy egész korszaknak (s bizonyos értelemben még ma is azok). Nonót a nyugati progresszív értelmiség köreiben egy darabig érdekessé tette az Olasz Kommunista Párttal való kapcsolata, affinitása a nagy társadalmi kérdések iránt, szociális érzékenysége. Ez utóbbi pozitív tulajdonság azonban, ideje belátnunk, nem társult átütő alkotói tehetséggel. Az 1962-ben alkotott Canto di vita e d'amore témája magasztos, fennkölt, humanista, megható. Hirosima áldozataira emlékezik a nyitótétel, egy valaha megkínzott algériai lányt idéz meg a második, és a Szeretet mindenhatóságát hirdeti a harmadik. Kinek lehetne bármi kifogása ez ellen? Ám sajnos a zene erőtlen, ötlettelen, lapos, mint a nagyalföld. Penderecki csaknem ugyanabban az időben, a hatvanas évek elején írta meg a maga Hirosimáját. Az a darab akkor, a maga vad eszközeivel, elképesztő effektusaival döbbenetesen hatott. Ma már nem sorolnám a 20. század legjelentősebb opuszai közé - de az egykori élmény feledhetetlen. Nono meg sem közelíti ezt a hatást. (Persze most egy kicsit zavarban vagyok. Nono művét akkoriban nem ismerhettem meg, Pendereckiét röviddel keletkezése után igen. Utólag az ember könnyen okos. Az egyetlen, ami mégis valamennyire eligazít: Pendereckit gyorsan elővettem, lemezről újrahallgattam. Még ma is érdekesnek, bár helyenként olcsón hatásvadásznak tűnik. Nono - egyszerűen üres, unalmas).

LUCIANO BERIO szerencsére menti a menthetőt. A publikum ugyan a szünetben alaposan megfogyatkozik, a kitartók azonban elnyerik jutalmukat. Az Ofanim (magyarul: Tűzszekerek) tele remek ötletekkel. A gyermekkart, zenekart (pontosabban: nagyra nőtt kamaraegyüttest) az elektronika úgy bolondítja el, modulálja, hogy az néha lélegzetelállító. Elölről, oldalról, hátulról zeng a hangorgia, a forték frenetikusak. És a sokféle effektus szerves egésszé áll össze. Csak a végét nem értem. A zenekar előtt, középen egy hölgy - Esti Kenan-Ofri - foglal helyet. Eleinte semmit sem tesz, csak "van". Aztán feláll, fura mozdulatokkal tekeregni kezd, majd hangokat bocsát ki magából. Az utóbbival nincs nagy baj - az előbbi enyhén mulattató. Avítt, modoros, felesleges. A furcsa szóló így nemhogy megkoronázná a darabot (nyilván ez volna a cél), hanem feszélyező pillanatokat eredményez. De mindezzel együtt: az Ofanim legalább igazi opusz. Ha az idei Korunk Zenéje semmi mással nem rukkolna elő - már ezért az egy bemutatóért megérte megrendezni.

Ami az előadások színvonalát illeti: senkit sem érhet szemrehányás. Óhegyi Filoretti és Wendler Attila tisztességgel helytállt Nono darabjában. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának művészei jobb ügyhöz méltó buzgalommal látták el feladatukat. Ugyanezt mondhatom az angol Howard Williamsről. Megbízható karmester, jó muzsikus. A pécsi zenekar élén éveken át bizonyított. Nem csak ilyen alkalmakkor kellene meghívni, többet érdemel. Ezúttal még énekesként is bemutatkozott. A Dallapiccola-művet az eredeti terv szerint Massányi Viktor énekelte volna. Lemondta a szereplést, gondolom, alapos okkal. Helyette Williams ugrott be (Drahos Béla vállalta ez időre a dirigálást). Don Giovanniként nem lennék rá kíváncsi az operaszínpadon, de tény: tisztán, muzikálisan formálta meg szólamát.

A felsorolás végére hagytam a Rádió Gyermekkórusát. Ők már énekelték Berio darabját Itáliában, a hírek szerint nagy sikerrel. Végre idehaza is bizonyíthattak. Jók, nagyon, megdöbbentően jók. Csak bámulni tudom, hogy zsenge ifjak - általános iskolások - ilyen teljesítményre képesek. Azt a látszatot keltik, mintha változatlanul Kodály országa volnánk. Sajnos tudjuk, a látszat csal: a csillogó kirakat mögött ma már kevés rejlik. De felejtsük el a rossz érzéseket. Örüljünk annak, ami megmaradt, és reménykedjük, hogy a politikai kurzusoktól függetlenül kegyetlen, racionális szép új világ hagy még egy kis levegőt ilyen pénzügyileg haszontalan tevékenységre, mint amilyen a kórusban való éneklés. (Október 2. - Olasz Intézet)

A sorozat második estéjén a Hear Stúdió és az Ear Együttes tartotta meg szokásos hangversenyét, többé-kevésbé a szokásos szerzőkkel. Meglepetésként legfeljebb az hatott, hogy az egyik műnél csődöt mondott a fránya elektronika - ez eddig soha nem fordult elő. PINTÉR GYULA hegedűre és elektronikára írt műve, a Jelek kezdte a sort: rendes, de jelentősnek aligha mondható darab, amelynek részleteit csak nagy nehézségek árán tudom felidézni (noha szorgalmasan jegyzetelgettem). A fiatal és igen tehetséges SÁRY BÁNK-tól is hallottam már eredetibbet, érdekesebbet, mint a Hullámok (Ophelia) című opusz. Az ismertető szerint egy olyan üvegtál (Szilágyi Erzsébet műve) ihlette a kompozíciót, amely a folyón lassan alászálló Ophelia alakját jeleníti meg. Az oboa- és klarinéthangot elektronikával vegyítő zenében kétségkívül van valami elegáns áttetszőség, "tisztaság". A folyót azonban, amelybe Shakespeare hősnője belevetette magát, Sáry Bánk muzsikája alapján nem nevezném mélynek.

A Szatmárnémetiben született Terényi-növendék, EMIL GHERASIM Deliria című művének részlete felvételről hangzott el a hangversenyen. Pár évtizede hajlamosak voltunk alábecsülni déli szomszédunk zenéjét, azt gondolván, a Ceausescu-időkben felnőtt nemzedék nemigen tudott tájékozódni a világ dolgaiban, nem ismerhetett meg fontos irányzatokat, divatokat. Ha valaha létezett is effajta fáziskésés a magyar és romániai zeneszerzés közt (ebben, őszintén szólva, utólag mindinkább kételkedem), mára bizonyosan eltűnt. Gherasim jól megtanulta a szakmát, és ötleteknek sincs híján. Sokféle anyagot vegyít, barokkosan motorikus részletektől Satie Gymnopédiáira emlékeztető (csak kissé torzított) harmóniákig, s képes megteremteni köztük a kapcsolatot.

SÁRY LÁSZLÓ alkotása, A mágikus C esett áldozatul az említett technikai malőrnek: a ringmodulálás nem sikerült. Nehéz elképzelni, mit tett volna hozzá a hangzáshoz, ha az összeg- és különbséghangok is megjelennek: paradox módon számomra a zene így, pusztán hangszeres változatában is tökéletesen kielégítőnek tűnt. A hangok rendszere (bocsánat a magyartalanságért) "jól van kitalálva". Akármilyen rendben játsszák az előadók a megfelelő sorokat (a sakktáblaszerű szólamok sok szabadságot adnak, lehet vízszintesen, függőlegesen elindulni), a lényeg nem változik. Két hang, a központi c és az ellenpólus fisz mindig tremolóval, pergőnyelvvel szólal meg, ez az effektus már önmagában kijelöli a tonális viszonyítási pontokat. Hogy ne sokat kerteljek: ezen az estén ezt a művet éreztem ki-emelkedőnek. Jó lenne egyszer ringmodulálva is hallani...

SZIGETI ISTVÁN évek óta élharcosa a hazai elektronikus művészetnek, és állandó szereplője a Műcsarnokban rendezett bemutatóknak. Minden alkalommal megállapítom: bámulatosan sokat tud, vérbeli profi. Ugyanakkor majd' minden alkalommal bosszant, hogy milyen olcsó ötletekkel képes beérni. Most hallott darabjában például uralkodnak a skálamenetek. Legfeljebb néha kimarad egy hang, és végre kivételesen terc szólal meg. Ennél azért illenék bonyolultabb kíséretet kitalálni a modern históriás énekként hangzó vokális szólam mellé... Az alapul vett verstől (Bakó Fegya költeményétől) sem voltam elragadtatva. Amelyik versben szerepel a "csönd" szó, számomra eleve gyanús. Jó, hallom az ellenvetést: József Attila, Weöres Sándor.... Náluk természetesen minden a helyén van. A kései utódoknál vált modorossággá a "csönd" sejtelmes emlegetése. Bakó Fegya három rövid strófájában négyszer (!) fordul elő a szó. Utoljára ráadásul így: "belehallgatunk a csöndbe"... Ha zeneszerző volnék, engem bizony nem ragadna magával az efféle önképzőköri költészet. Inkább csöndre intene...

SOÓS ANDRÁS - a maga fogalmazta ismertető szerint - József Attila híres költeménye nyomán komponálta Születésnapomra című, szólócsellót hangfelvétellel társító opuszát. Sajnálom, hogy nem készült felvétel: első hallásra ugyanis nemigen fedeztem fel a vers szerkezete és a zene közti mélyebb kapcsolatot. Ez nyilván az én hibám, másodszori-harmadszori ismerkedés során bizonyára kiderült volna a muzsika "csecse-becse". A koncertet SUGÁR MIKLÓS régebbi, jól felépített, tetszetős, kellemesen változatos Írisze zárta.

Talán megbocsátja az olvasó, hogy az előadók névsorával ezúttal adós maradok. Sokan voltak, jól teljesítettek. Három nevet emelnék ki: Mérei Annáét, aki a Pintér-darabban jeleskedett, Amirás Árpádét, aki Soós művének csellószólamát játszotta. És Horváth István hangmérnökét, aki nélkül ma nem lenne magyar elektronikus zene. (Október 3. - Műcsarnok)

Porrectus

Az idén harminc éves Korunk Zenéje kortárs zenei fesztivál gazdag repertóriumát tanulmányozva kellett rádöbbennem arra, hogy magam 1984-ben, azaz éppen húsz évvel ezelőtt kezdtem el a fesztivál koncertjeit látogatni. Eleinte rendszeresen, kínosan törekedve arra, hogy semmiről ne maradjak le. Később válogatósabb lettem, talán még arra is akadt példa, hogy "véletlenül" valamennyi koncertről lemaradtam. Idén részben érdeklődésből, részben hivatalból két koncert kivételével valamennyi hangversenyt meghallgattam. Ebből a szempontból a Korunk Zenéje fesztivál 2004-ben olyan volt, mint életem első fesztiváljai 1984-1987-ben; több hasonlóságot azonban nem találok. A két évtizeddel ezelőtti hangversenyek között ugyanis több olyan akadt, melynek hangulata ma is élénken él emlékezetemben. Előadókat látok magam előtt - Amadinda, Hoketus Ensemble, Arditti Vonósnégyes, Csengery Adrienne, Keller András - és műveket hallok, olyanokat, melyekről ma már tudom, hogy zenei érdeklődésem és ízlésem formálásában döntő szerepet játszottak. Az idei koncertek közül viszont jó néhányra már egy nap elmúltával sem volt könnyű visszaemlékezni. Akkoriban nem volt ritka a teltházas zeneakadémiai koncert - idén nem is rendeztek a Zeneakadémián hangversenyt. Kortárs zenei esten lehetett ráadást hallani (hátborzongató volt, amikor 1987-ben Kurtág Kafka-töredékeinek utolsó részét meg kellett ismételni...), ma ez hihetetlennek tűnik. Persze a nyolcvanas évek közepén a hangversenyek szünetében mindenki a kortárs zene általános válságáról beszélt. Most is megesik ez néha, de csak jobb koncerteken. Aki nagyobb dózisokban szereti fogyasztani a legmodernebb zenét, az manapság kedvére válogathat: van "Making New Waves", Őszi Fesztivál, Mini Fesztivál, Földvári Napok - a Korunk Zenéje fesztiválnak ezzel a konkurenciával kellene felvenni a versenyt. Véleményem szerint a fesztivál jelenleg nem áll jól ebben a mezőnyben, s erről legkevésbé a fesztiválon játszott szerzők tehetnek, inkább a szervezés és az előadások gyenge színvonala. A koncertek részletes ismertetésekor olyan esetekre igyekszem felhívni a figyelmet, melyekre nem lehet magyarázat sem a pénz hiánya, sem az olaj világpiaci ára.

Az MTA Dísztermében lépett fel a tajvani származású kanadai Aiyun Huang. Az ütőhangszeres előadóművésznő egyszemélyes estje némi csúszással és egy meglehetősen furcsa felkonferálással kezdődött. A műsorközlő elmondta az est várható programját, de, mivel egyetlen szóval sem utalt rá, senki sem gondolta, hogy a meghirdetett sorrend teljesen a feje tetejére állt. A szünetben gyors egyeztetés az ismerősökkel (hátha valaki fürgébben jegyzetelt, mint én), melyik darab hangzott is el, és az eredetileg hat számból álló hangversenyen végül melyik öt mű hangzik el. Ugye, nem pénzkérdés azt mondani, hogy "Kedves közönségünk, a mai hangverseny műsora az előzetesen meghirdetetthez képest megváltozott"? E mondat éppen elegendő időt teremt arra, hogy az ember tollat ragadjon. Ha a koncertszervező a minimális segítséget sem adja meg ahhoz, hogy a hallgató tájékozódjon egy teljesen ismeretlen világban, akkor ne panaszkodjon, ha a közönség elpártol tőle.

A szólóest FREDERIC RZEWSKI To the Earth (A Földhöz) című darabjával kezdődött. A koncertre - szakmai kíváncsiságtól vezérelve - több ütőhangszeres játékos is eljött, tőlük tudom, hogy maga a mű el-elhangzik versenyeken, így a magyarországi bemutatót jelző két csillag szerepeltetése a mű-sorlapon téves. A különböző méretű virágcserepekre és egy homéroszi himnusz hangos szavalására komponált darab zenei értékéről nem vagyok meggyőződve, arra viszont alkalmasnak tűnt, hogy az előadó személyiségével megismerkedjem. Aiyun Huangot első produkciója alapján rokonszenves és hiteles előadóművésznek ismertem meg, olyannak, aki biztosan mindent elkövet majd a darabok sikeréért.

THOMAS KESSLER 1980-ban írt darabja felett (Drum Control), a computer-technika fejlődésével párhuzamosan, elszállt az idő. Huang lelkesedése így egy arra érdemtelen darabot szolgált. INOUK DEMERS Désastre (Katasztrófa) című, etűdjellegű kompozícióját a magyarázatul szolgáló szöveg komolykodásának ellenére sem tudtam eléggé komolyan venni. JEAN-PIERRE DROUET Kivert kutyája (Un chien dehors) virtuóz, happening-elemekkel színesített kompozíció tam-tamokra. Az előadó a játék során egy pohár konyakkal szemezett, csábításának egészen az utolsó tamtamütésig ellenállt, majd egy hajtásra felhörpintette. A rákövetkező JAVIER ALVAREZ-kompozíció (Temazcal) hasonlóan minimalista hangszerelésű darab volt. A hangszalagra és maracasra írott mű előadása nagy koncentrációt követel, e követelménynek Aiyun Huang tökéletesen meg is felelt. A kisszámú közönség így egy könnyed, szórakoztató és élvezetes műnek tapsolhatott, de úgy tűnt, senki sem bánta, a koncertnek a vártnál jóval hamarabb lett vége. (Október 4. - az MTA Díszterme)

Molnár Szabolcs

Megszámoltam: harmincegyen foglaltak helyet a Trio Rinascimento hangversenyén. Az olasz név megtévesztő: az együttesnek csak gordonkása, Pierluigi Ruggiero itáliai, a másik két muzsikus japán (nevük véletlenül két autómárkával egyezik: Kazumi Suzuki a hegedűs és a nálunk végzett Tomoko Honda a zongorista). Hogy mit jelent az "újjászületés", nem egészen értem: sem az előadó-apparátusnak, sem a játszott műveknek nincs közük a reneszánsz fogalmához. Tetézi a rejtélyeket, hogy a trióhangversenyen végül is öten szerepeltek, hiszen Carlos Bruneel fuvolást és Ács Péter bőgőst is hallhattuk...

De nem szeretnék feleslegesen kötözködni. Végül is az előadókra nem lehetett panasz. A művekre inkább. ISANG YUN szerzeményét (Garak) magam az újabb zene fogyaszthatatlan részéhez sorolom. Végtele-nül sivár ez a fuvola-zongora duó, s még az az erő sem sugárzik belőle, amely például Boulez kegyetlenül szeriális Structures-jének sajátja. EÖTVÖS PÉTER Psyjétől ilyen előzmény után felüdülést vártam - csalódnom kellett. Az 1996-os kompozíció szerény véleményem szerint nem tartozik a Három nővér méltán világhírű szerzőjének legjobbjai közé. Sok fáradt perc mellett csak szép pillanatokra emlékezem: a sokat ígérő kezdetre, a Wozzeck nyomasztó holdját idéző hangulatra, meg arra, hogy a motívumok közt gyakran tűnt fel a Brahms negyedik szimfóniájának főtémájához hasonló, baljós terclánc.

TADASHI KUBO japán szerző triója (Könnyű cseppek) hangzott el még a szünet előtt. Nem mondom, hogy remekmű - de van sajátos íze, zamata. Sajnos nem vagyok otthon a tradicionális japán zene világában, s így nem tudom megítélni, mennyi köze lehet a kompozíciónak a gagakuhoz, folklórhoz. Egy biztos: európai fül számára a mű tele vonzón egzotikus, tágas hangzásokkal. Sok az éles, magas, titokzatos módon mégis kellemes hang - még a csellószólamban is. Nincsenek "nagy dallamok", érzelmes kitárulkozások. Mégsem mondanám, hogy a muzsika nem ébreszt érzelmeket a hallgatóban.

KURTÁG GYÖRGY Bagatelljeivel kezdődött a második rész. Az op. 14/d jelzéssel összefoglalt fuvola-bőgő-zongora tételek a Játékok sorozat egyes darabjainak hangszerelt változatai. Nem tudom, kinek az ötlete alapján kerültek a programba, de hálás vagyok az illetőnek. Ez a ciklus ugyanis zene a szó igaz értelmében. Nem kísérlet, nem ügyes-tetszetős játszadozás. Felemel és magával ragad. Vad, nyers és vigasztaló. Zenetudományi dolgozatot lehetne egyszer írni arról, Kurtág hogyan, mire használja a bőgőt. Kérem, kedves olvasó, ne húzza el a száját, mondván, Kurtágot dicsérni illik, lám, már megint a "nagy név" bűvöletében lelkendezik a kritikus. Nem tagadom, név, rang olykor bizony befolyásolja az ítéletet. Ha a híres komponista alkotása az első pillanatban kevésbé meggyőző, a recenzens hajlamos mentségeket keresni, vagy legalábbis óvatoskodva megfogalmazni fenntartásait. Ezúttal szó sincs erről. Aki hallotta az előadást, érezhette: ez az opusz más magaslat. Fenséges alpesi csúcs a kedélyes lankák és vigasztalan lapályok után.

Kurtág után megint Isang Yun: a műsorfüzetet olvasva szinte megborzongtam a gondolattól. Vissza a homoksivatagba. Legszívesebben kiosontam volna a teremből. Szerencsére győzött a kötelességtudat. Maradtam, s furcsa meglepetés ért. Végül is kiderült, miért tartják a koreai muzsikust manapság nagy mesternek választott hazájában, Németországban, és Európa boldogabbik felén. Az 1988-ban komponált Quartett ugyan nem könnyű hallgatnivaló, de egy napon sem lehet említeni a fuvola-zongora duóval. Összetettebb, változatosabb, vonzóbb. Olyan zene, amely kíváncsivá tesz e hányatott sorsú (hazájában halálra ítélt) muzsikus más darabjai iránt. (Október 5. - Nádor-terem)

Porrectus

Az "Ősbemutatók" című hangversenyen öt új magyar művel ismerkedhetett meg a Nádor-terem közönsége. A koncert első felét nem állt módomban a helyszínen meghallgatni, így arról csak a Magyar Rádió hangfelvételének köszönhetően tudok beszámolni.

LÁNG ISTVÁN művét (Veemenza assai) a Trio Lignum szólaltatta meg. A két basszusklarinétra és fagottra fogalmazott öttételes kompozíció "megírására a Trio Lignum lelkesítő előadásai" késztették a zeneszerzőt. Mindhárom előadó (Klenyán Csaba, Rozmán Lajos és Lakatos György) képes ugyanis arra, hogy szólistaként és kamarajátékosként felidézzen valamit a Láng István által hivatkozott előadási gyakorlatból, melyet a szerző Caccini nevével asszociált. Az előadás (a hangfelvétel alapján) mérsékelten "heves" és "lobbanékony" volt, de a szerző alkotói formátumáról így is meggyőzően tudósított.

Tételpárként szólalt meg DUKAY BARNABÁS Keresztutak a világtalan sötétségbe című kompozíciójának két részlete. A szólógordonka-tételt Rohmann Ditta, a hárfaszólót Polonyi Ágnes adta elő. Rohmann a rendkívüli finomsággal elrebegett neszekből, a panaszos dallammá összerendeződő, fel-felbukkanó "szép" hangokból és egy-egy jelzésszerű harmóniából formát kovácsolt. A mű megfogott - igaz, én választottam meg a darab hallgatásának körülményeit, én teremtettem magam körül csendet. Amikor harmadszor-negyedszer hallgattam újra, a darab felületes ismeretének birtokában már belül is csendre és rendre intettem magam. Nem először érzem azt, hogy Dukay zenéje egy koncert esetlegességének kitéve számomra megközelíthetetlen. A felvétel alapján úgy vélem, hogy a mű (akusztikai értelemben vett) észrevehetetlensége miatt gyökeresen más benyomásom alakult volna ki a helyszínen. A hárfakompozíció a hangszer semleges, anyagtalan hangzása, a forma elmosódottabb körvonalai miatt kevésbé hatott.

Amikor a szünetben megérkeztem a hangversenyre, néhány futó beszélgetés alapján arról győződtem meg, hogy a koncert első részének legintenzívebb emocionális támadása Kokas Katalin nevéhez fűződött. Ezek után igencsak kíváncsi voltam, hogy a művésznő temperamentuma vagy VAJDA JÁNOS brácsára komponált Szólószonátája tehető felelőssé az adrenalinszint kortárs zenei hangversenyeken ritkán tapasztalható emelkedéséért. Az általam elfoglalt, térben és időben egyaránt távoli székből hallgatva úgy tűnik, rendkívül szerencsés, a régiek által ismert és használt hatás "áldozataivá" váltak a koncert szem- és fültanúi. "Mindössze" annyi történt ugyanis, hogy a Szólószonáta helyzetbe hozta Kokast. A szólista hagyományos formai keretek között, brácsára komponált hangokkal beszélt hallgatóságához. Semmi reszelés, hegesztés, dobolás, fúrás-faragás, csak az egészséges, vonóval megszólaltatható brácsahangok. Gyakran hallani arról, hogy a kortárs zenének valahogyan vissza kellene találnia az előadókhoz és a közönséghez. Egyre több olyan mű születik, mely jól játszható, és érződik rajta az igyekezet a hallgató lekenyerezésére. Az eredmény legtöbbször rossz kompromisszum: felesleges alku a gyakorlás, az elmélyült műtanulás megúszására játszó hangszeressel és az édességre mindig kapható publikummal. Példaszerű mű alig-alig. Ritka kivétel Vajda Szólószonátája. Az is példaszerű (és megérteni vélem), hogy szűkszavúan ennyit közöl előzetesen: "A Szólószonáta ez év elején készült hirtelen felindulásból. (...) A darab háromtételes, időtartama kb. 10 perc." A mű valószínűleg sokáig pódiumon marad, talán nem csak Kokas Katalin jóvoltából.

PERTIS JENŐ Hegedű-zongora szonátája (Kelemen Barnabás, Pertis Attila) a hangszeresek számára technikás játszanivalót kínál. A zenei anyag megformálása (ennek nem mond ellent az első tétel szonatinajellege) igényes, akkurátus. Személyes pillanatokkal sem marad adósunk, a záró hangok - nem titkolt szomorúsággal - a Schubert-dalból ismerős "Leiermann"-ra emlékeznek. A mű azonban - nem a harmadik tétel nosztalgikus epizódja mondatja ezt velem - a jelenből kevés jegyet visel magán, biztosan van, aki így sóhajtana fel: szerencsére: Én ezt hiányként élem meg.

DECSÉNYI JÁNOS kvartett-kantátájáról (Vakszövegek) szem- és fültanúként tudok beszámolni. (EAR Együttes, Bucsi Annamária, Gémes Katalin Honinger László, Jekl László, vezényelt: Sugár Miklós). Úgy tűnik, Decsényi különböző funkciójú és forrású szövegek sorozatában találta meg a maga ideális "librettó"-anyagát. Ezúttal irodalmi szöveg (Csengery Kristóf Vakszöveg című verse) keretezi a kompozíciót, melyben szaktudományos, természettudományi (Schrödinger-parafrázis), szakrális (Apokrif), kresz-tankönyvi (Várakozás), Ionescot idéző (Nyelvlec-ke), és közgazdasági (Pénzpiac, tőkepiac) szövegek hangoznak el. Világos, hogy ezek álszövegek. Bár a nyelv azonosítható, a szavak, a mondatok értelmesen követik egymást, mégis hiányzik belőlük az emberi beszéd, a nyelv lényege. Szomorú, hogy nyelvi környezetünk zömében ilyen szövegekből áll. Ebben egyet is lehet érteni Decsényivel. Hajszálon függött, hogy az előadás nem omlott össze, ezúttal azonban úgy éreztem, hogy magánhasználatra mégis megvonhatom a darab legfőbb tanulságát. A konszenzus, amely köztem és Decsényi között reményem szerint kialakult, nem nyert (számomra) adekvát zenei kifejezést. (Október 6. - Nádor-terem)

Az izraeli Kaprizma Ensemble Jerusalem műsorán kortárs szerzők művei mellett egy Anton Webern-darab, az op. 22-es Quartet is elhangzott. Bár a héttagú együttes kvalitásáról a Webern-kvartett alapján csak részleges képet alkothattam magamnak, mégis szerencsésnek tartottam, hogy az ismeretlen művek előadását egy ismertebb darab interpretációja hitelesítette. A kvartettben az együttes legfiatalabb (és ebben az esetben a legkevesebb rutinnal rendelkezőnek tűnő) tagja is átlagon felüli technikai képességekkel rendelkező muzsikus, ebből a szempontból a darab előadását semmilyen veszély nem fenyegette. Nagyobb aggodalomra adott okot a négy zenész igencsak eltérő temperamentuma, színpadi viselkedése, habitusa. Az imént említett igen ifjú klarinétos pontosságra törekvő, de visszahúzódó játékával igyekezett észrevétlen maradni. Az együttes egyik legintelligensebb hangszerese a szaxofonon játszó Ariel Levi, számára a Webern-mű alkalmas terepnek bizonyult ahhoz, hogy legjobb képességeit bontakoztassa ki. Jó technikájú, de nehezen tolerálható személyiségű muzsikus a hegedűszólamot játszó Gilead Hildeheim. Teátrális mozdulataival olyankor is figyelmet provokál, amikor azt a zene nem indokolja. Arckifejezésével, mosolyával mintha azt üzenné a hallgatónak: "kint is vagyok, bent is vagyok". A zongoránál a megbízható és figyelmes Ariel Halevi ült. Webern műve annak ellenére megszólalt, hogy a négy játékos ezen az estén nem nyújtotta összeforrott csapat képét. A tájékoztató füzet egyébként arról tudósít, hogy a Kaprizma Ensemble 1991 óta létezik, magját 15 zenész alkotja (ezek szerint legjobb esetben is csak a csoport fele jött el...), napjainkban Izrael egyik vezető együttese, fennállása alatt több mint száz művet mutatott be.

A Webern-opusz előtt egy uruguayi születésű, Izraelben élő zeneszerző, RUBEN SEROUSSI műve (Ce discret charme... Hommage à Luis Buñuel) hangzott el. A zongora-brácsa (Gadi Abadi)-klarinét trió felépítésének alaprajzát a beszédes cím ismerete nélkül is fel lehetett térképezni: a brácsa és klarinét párbeszédét váratlanul és teljesen zeneietlen módon újra és újra megzavarja a zongora lármás közbeszólása; ahogy a filmbéli polgárok sem tudnak közösen vacsorázni, mert vagy egy abszurd gerillatámadás, vagy a katonaság beavatkozása, vagy valami váratlan esemény ismételten megakadályozza őket ebben. A film az ebben a dramaturgiában rejlő lehetőségeket ismétlések révén aknázza ki - a zenei dramaturgiában az ismétlés hamar a szabályszerűség érzetét kelti. Az egyiknél tartósan a humor eszköze, a másiknál megmerevedéshez vezet. Valószínűleg Seroussi is felismerte ezt, így csak a darab első harmadára korlátozta ezt a dramaturgiát. A hátralévő részben viszont - melyben a konkrét zenetörténeti idézetek szerepét nem látom tisztán - ezt a dramaturgiát nem váltja fel egy másik, mely elrendezné a zene további lefolyását.

Jó benyomást tett rám a szünet előtti utolsó zenemű, a dél-koreai GEE-BUM KIM Kangkangsullae című vonóstriója. Ebben a darabban tűnt fel a Budapestre érkezett együttes legidősebb és leggazdagabb eszköztárral dolgozó tagja, a csellista Oleg Stolpner. Egyáltalán nem ismerem a koreai népzenét, így azt a körtáncot sem, melyet asszonyok táncolnak a félsziget délnyugati partvidékén. Ennek ellenére úgy érzem, hogy Kim zenéje több mint egyszerű adaptáció. Anyagát nem füzérszerűen rendezte el, az egybekomponált négyrészes szerkezetre rafinált módon a harmadik rész - intermezzószerűen beiktatott - epizódjával világított rá. Nincs okom kételkedni a műsorfüzet állításában, mely szerint a trió szerkezei felépítése az eredeti táncdalokét követi, sőt: ez olyan adalék, melynek ismeretében bizakodva tekintek a következő Gee-Bum Kim darabbal való (véletlen) találkozás elébe.

Az együttest ISRAEL SHARON vezényelte. The Raise in Salary (Fizetésemelés) című darabja ősbemutatóként hangzott el. A mű előadásában valamennyi muzsikus részt vett. Utólag könnyen támadhat az a benyomásunk, hogy Sharon műve volt a "gomb", s a koncert többi része a "kabát". A sajátos hangszerösszeállítású darab - vonóstrió, gitár, zongora, klarinét, szaxofon - eleve meghatározta, mely hangszeresek utazzanak a budapesti világpremierre, majd a szeptettből összeállítható kisebb kamaraformációkkal előadható darabokból állt össze a hangverseny programja. Szerintem Sharon darabja nem érdemelte meg ezt a kitüntetett szerepet, a teljes program ismeretében nyugodt szívvel állítom, hogy a leggyengébb, legzavarosabb opusz éppen ez volt. Mindenesetre Israel Sharon elmondhatja majd, hogy e művének bemutatóját Budapesten tartották. Ahogy mondani szokás, a jegyzőkönyv kedvéért álljon azért itt egy kiegészítés: szerény érdeklődés és még szerényebb tetszésnyilvánítás mellett.

ANDRÉ HAJDU zsidó témákra írt Négy etűdje a szerző szerint "semmiben sem hasonlít a szokásos népzenei feldolgozásokhoz". Ez a duó (hegedű és klarinét) engem - nyilván a darab hangszerelése és a népi előadásmódra való utalások miatt is - mégis a "szokásos feldolgozásmódokra" emlékeztetett. Ezt az érzésemet még az egyes etűdökhöz fűzött, programszerű kommentárok sem gyengítették, számomra ez a kompozíció alkalmi (pedagógiai) jellegű.

A koncertet Három táncdarab zárta, az amerikai PATRICK DAVID CLARK műve. A szerző szívesen kölcsönöz a mai populáris zene és a jazz világából, kompozíciója ettől persze lehetett volna könnyű helyett súlyos is. (Október 7. - az MTA Díszterme) Az általam hallott koncertek közül a cseh Schola Gregoriana Pragensis fellépése szerezte a legtöbb örömet. A Belvárosi Főplébániatemplomban megrendezett hangverseny társrendezője a Magyarok Nagyasszonya 6. Nemzetközi Egyházzenei Fesztivál volt. A koncert képe alapján azonban azt kellene mondanom, hogy a prágai gregorián énekegyüttes műsora csupán néhány percnyi mai cseh kortárs zene okán került be a Korunk Zenéje sorozatba, egyébként teljes egészében az egyházzenei fesztiválhoz tartozott. Remélem, csak a figyelmetlenség az oka annak, hogy a néhány percnyi kortárs cseh kompozíció nem került be a programfüzet repertóriumába, miközben a szerző, PETR EBEN egy 1978-ban játszott darab-ja alapján egyébként megtalálható benne. (Rosszindulatú feltételezés arra gondolni, hogy a fenti figyelmetlenség jelzi: a koncertet a szervezők tényleg nem tekintették sajátjuknak...)

A hat férfiból álló énekegyüttest David Eben (a zeneszerző Petr Eben fia) irányította. A műsor összeállításakor elsősorban arra ügyelt, hogy a hallgató, miközben vázlatos keresztmetszetet kap a cseh középkor liturgikus zenéjéből, önfeledten átadhassa magát a gregorián dallamok hedonista élvezetének. A koncert első felében a Szent Adalbertnek (a 10. században élt prágai püspöknek) szentelt zsolozsmából hallhattunk részleteket, majd a huszita repertoár néhány igen szépen formált darabja következett a Codex Franusból. Ebben a műsorrészben orgánumokat és egy motettát is hallhattunk. A befejező, harmadik szakaszban Petrus Wilhelmi de Grudencz motettáiból hangzott el néhány: a remek előadás nyomán nincs okom kételkedni abban, hogy a 15. század első felében alkotó mestert joggal tekintik a "közép-európai Dufay"-nek. A kórus hangzása, énekstílusa tökéletesen szolgálta hedonista kívánságaimat; persze sejtettem, hogy az elhangzott műveket a cseh örökség legjavából választották ki, ez a zene mégis megszólaltatta bennem egy patrióta irigységét is.

Petr Eben három kórusműve jelentéktelenségével szolgálta a koncert egyenletesen magas színvonalát, a darabok legfőbb erénye abban állt, hogy egy pillanatra sem zavarták meg a környezetükben elhangzó tételeket. És ez nem kevés. (Október 8. - Belvárosi Főplébániatemplom)

A Korunk Zenéje fesztivál záróeseményére (számomra) különleges helyszínen, a Marczibányi téri Művelődési Központban került sor. Az épület belsőépítészeti időutazást kínál a kortárs zene idetévedt szerelmeseinek és vándorainak, a nagyterem pedig a legnagyobb csendben is rendületlenül szolgáltat legalább harminc decibelnyi épületgépészeti alapzajt. Ilyen audiovizuális környezetben vállalkozott a karmester, Philippe de Chalendar arra, hogy a Győri Filharmonikus Zenekar muzsikusait zenélésre ösztökélje. Nem látok a hátsó sorokból a zenészek lelkébe, de úgy tűnt, ez nem is volt olyan könnyű feladat.

A koncert MADARÁSZ IVÁN tubaversenyével (Concertuba) kezdődött, a szólót a mű inspirátora, Szentpáli Roland játszotta. A szólista a színpad előterében foglalt helyet, a csökkentett létszámú zenekar - nyilván szándékosan - egészen hátul. Szokatlan - és meglehetősen zavaró - hangzásképet eredményezett ez az elhelyezés. A "rendkívüli nehézségű tubaszólam" (Madarász Iván ismertető szavai) eleinte a hangszer legmagasabb és legmélyebb hangjaira korlátozódott, megmutatva az instrumentum lehetőségeinek határait. A zenekar eközben - bizonyára tévedek - aleatorikus anyagot játszott. Lehetséges, hogy a zenei anyag folyamatos elrendeződése, a formáló kéz egyre intenzívebb beavatkozása adja a kompozíció dramaturgiai vezérfonalát, ám ezt a fonalat a hervasztó felütés már a legelején kikapta a kezemből.

A teremben körbepillantva sajnálattal vettem tudomásul, hogy erről a koncertről valószínűleg ez az egy recenzió lát majd napvilágot. Nem lesz figyelmesebb kritikus, aki élesebb elméjével felfedi azt, ami előttem homályban maradt. Pedig Madarász darabja nyilván megérdemelne még két fület. KIRÁLY LÁSZLÓ (Egy szerelem korszakai) zenekari dalciklusa azonban nem csak másik fülre, de egy nagy adag kritikusi jóindulatra is rászolgált. Az 1970-es években komponált zongorakíséretes dalok 1992-es hangszerelésének létjogosultságát Király abban látja, hogy az "előrevetíti a '80-as évek után kialakult posztmodern irányzatot". Király valószínűleg valamiféle neoromantikára (és a neoérzelmesség ürügyén rehabilitált moll akkordokra) gondol a posztmodern kapcsán, szilaj paripákat adva így azok alá, akik szitokszóként használják ezt a kifejezést. Nem lehet feladata a kritikusnak, hogy egy alkotónak önértékelési kérdésekben adjon tanácsot; ha a szerző úgy érzi, hogy harminc éve leírt hangjain "alapvető változtatásokat nem kell" végrehajtania, az az ő zenei műhelyének magánügye. Belőlem ezúttal hiányzik az a bizonyos kritikusi jóindulat, így hiába a zenekar igyekezete, a szólót éneklő Megyesi Schwartz Lúcia helytállása, a mű elől mereven elzárkózom.

ORBÁN György esete más. Eredetileg négy vokális műve hangzott volna el, ebből beugróként Jónás Krisztina kettőt tudott megmenteni (Ave Maria in E és Cantico di Frate Sole). Nem tudom, ki énekelte volna ezeket a műveket az eredeti elképzelés szerint (talán Megyesi Schwartz Lúcia?), de a műsorváltozásról, mintha mindegy volna, senki sem tájékoztatta a közönséget. Pedig nem mindegy, mert Orbán esete más. Zenei nyelvének eklektikája olykor szórakoztat, máskor bosszant, de legalább minden pillanatában érzem a szellem könnyedségét, és azt, hogy bármikor képes azt mondani: dehogy gondolom én ezt komolyan, dehogy veszem magam komolyan. Orbán György zenéjében nincs egyetlen ijesztő hang sem. Frivolitása (ezúttal mégiscsak egy Ave Mariáról és egy Naphimnuszról van szó...) üdítő. Talán Brahms mondta egyszer az ifjabb Johann Straussnak, dorgálva a szórakoztató zene legnagyobb zsenijét, hogy "maga olyan istentelen ember". Távozóban a Marczibányi téri retro-palotából (a retro-zenék emlékével) ez járt a fejemben: Szűz Mária ide, Szent Ferenc oda, maga mégiscsak egy istentelen ember!

A záró koncert legsikerültebb darabjának DUBROVAY LÁSZLÓ 2. trombitaversenyét éreztem. Tervszerűen építkező versenymű, eljut A-ból B-be. Különösen izgalmas a második tétele. Kezdetének hangszerelési megoldásai, hangszín-kombinációi mintha egy elektronikus kompozícióból léptek volna elő. Majd nagy, lírai dallamívekkel megrajzolt, érzelmes monológot hallunk, a kíséretben a hosszabb felületeket átfogó egyenletes pulzálás válik meghatározóvá. Dubrovay két csábításnak is ellenáll. Nem lesz érzelgős, de magyarázkodó ironizálásba sem kezd. Hihető marad. A tétel végét hallgatva a fénytörés szót írtam fel magamnak, programként pedig ezt: Alice tükörországban. Ha ez az adagio egy irreális világ hangja, akkor a finálé - lehetetlen és állatias trombitahangjaival - nagyon is e világi és hétköznapi: saras és boldog, másfél mázsa, főszereplője a nagy magyar totemállat, a sertés. A disznófülű kritikust rendkívül szórakoztatatta. (Október 11. - Marczibányi téri Művelődési Központ. A korunk Zenéje hangversenyeit a Filharmónia Budapest Kht. rendezte.)

>Molnár Szabolcs