A Piccadillyn álló Szent Jakab-templom zsúfolásig megtelt Vivaldi operája, az Il Tigrane (RV 740) angliai bemutatóján. Tigrane, "a királyok királya" az ókori történelem valóságos szereplője: Plutarkhosz a Párhuzamos életrajzokban megemlékezik az örmények uralkodójáról, akinek idején Örményország első virágkorát élte. A barokk korban népszerű téma volt a király tetteinek megéneklése: közel hatvan Tigrane-operáról tudunk. Vivaldi is kedvet kapott paptársa, Francesco Silvani librettójának megzenésítéséhez, ám csak a második felvonás komponálását sikerült befejeznie. Az első felvonáshoz Benedetti Micheli, a harmadikhoz Nicola Romaldi írt zenét, s 1724-ben így mutatták be a művet Rómában. Moldován Domokos megtalálta a teljes szövegkönyvet és a Vivaldi által írt második felvonás partitúráját. Németh Pál érdeme, hogy a londoni közönség teljes operát hallhatott: a Savaria Barokk Együttes vezetője a barokk pasticcio gyakorlatát felelevenítve Vivaldi kevéssé ismert operáiból és templomi zenéiből állította össze a hiányzó felvonások partitúráját. Az opera története a kor szokványos szüzséinek egyike: Tigrane és Mithridatész, Pontusz királya között háború dúl. A helyzetet bonyolítja, hogy Tigrane Mithridatész leányába, Kleopátrába szerelmes. Tigrane hadicsellel győzi le Mithridatészt, s miután Apamia személyében a pontuszi király is megtalálja boldogságát, mi mást tehetne: áldását adja a fiatalok boldogságára.

González Mónika remekelt Kleopátra nehéz szoprán szólamában, nem kevésbé a kontratenor Artur Stefanowicz, aki emlékezetesen formálta meg a reménytelenül szerelmes Tigrane alakját. Mithridatész kevésbé erőteljes egyéniség, mint a címszereplő: Timothy Bentch érzékenyen mutatott rá a pontuszi király gyengeségeire, főként hiúságát hangsúlyozva. Moldován Domokos rendezése érzékeltette, hogy Mithridatész és Apamia frigye nem értelmezhető azon a szinten, mint amelyen a két főszereplőé: kapcsolatuk összetettebb. A harmadik felvonásban a pontuszi király elfojtott szenvedéllyel, erős erotikus kisugárzással hódítja meg Apamiát, s a Szakács Ildikó által megszemélyesített királylány gesztusaiból kiderül, hogy a korábban Tigrane iránt vonzódó, visszautasított leány csak kényszerűségből nyújtja kezét Mithridatésznak. A kisebb szerepekben Molnár Zsolt, Hegyi Barnabás és Jekl László kifejezően énekelte szólamát.

Tanulságos volt két egymást követő estén látni Vivaldi művét és a Poppea megkoronázását. A Monteverdi-előadás (immár a Covent Garden-beli Szent Pál-templomban) érdekes párhuzamokra hívta fel a figyelmet. Más történelmi környezetbe ágyazva, de mindkét opera egyazon téma: a szerelem, a boldogság elérésének eltérő útjait járja be. Moldován Domokos mindkét rendezését ötletek sokasága jellemzi, s az autentikus jelmezeket is ő tervezte. Különösen a Poppeában érvényesült hatásosan a színszimbolika, mely különválasztja a jókat a roszszaktól, Poppea jellemének változását pedig egyre több vörössel, bordóval kommentálja.

A két főszereplő, González Mónika (Poppea) és Timothy Bentch (Nerone) a tőle megszokott magas színvonalon énekelt. Különösen Poppea ábrázolása sikerült megkapóan: a szerelmes lány szemünk láttára vált hataloméhes nővé. Németh Judit (Ottavia) és Fried Péter (Seneca) alakítása tragikummal, feszültséggel és szenvedéllyel töltötte be a játékteret. Jónás Krisztina tökéleteset nyújtott a fiatal, naiv Drusilla figurájában, Artur Stefanowicz pedig bemutatta az Ottone szerepe kínálta szélsőséges érzelmek gazdag skáláját. Arnaltaként Lehőcz Andrea remekül ismerte fel a kínálkozó buffó-lehetőségeket. Németh Pál mindkét estén biztos kézzel és ízléssel irányította együttesét: muzikalitása inspirálóan hatott az operát kísérő Savaria Barokk Együttesre, amely rutinosan kísérte a Budapesti Kamaraopera művészeit. A sikerhez hozzájárult Csengery Zsolt díszlete, valamint Csengery Adrienne, aki több évtizedes tapasztalatra épülő szakértelmével megalakulása óta segíti a Budapesti Kamaraopera - immár a londoni operabarátok által is elismert - művészi munkáját.