Nikolaus Harnoncourt itt és ma e beszéd végeztével átveszi Magdeburg Város Telemann-díját: paradox helyzet ez, mivel az eddig kitüntetettek körébe csak most, jelentős késéssel vétetik föl éppen az, aki nélkül a "régi zene" aligha volt elképzelhető a letűnt 20. században, de a 21.-ben sem; aki olyan rangú és kisugárzású muzsikus személyiség, hogy az ember komolyan hajlik a mondásra: finis coronat opus.

Még paradoxabbnak tűnhet, hogy éppen egy kollégának a zenészek céhéből - Johann Adolf Scheibe volt az, aki Johann Sebastian Bachot határozottan sértő szándékkal nevezte így -, ráadásul éppen nekem jut a feladat (nekem, aki szőrszálhasogató, éles nyelvű, szarkasztikus, kritikus és gonoszkodó ember hírében állok, és ennek megfelelő közkedveltségnek örvendek), hogy Nikolaus Harnoncourt-t a Telemann-díjasok körében ne csak esetlegesen és futólag üdvözöljem, hanem itt mindenki előtt laudáljam.

Valóban nem szokás, hogy az egyik zenésznek a másikról egyéb mondanivalója is lehet, mint a gyalázkodás - ráadásul igencsak szokatlan a "nemzedéki konfliktusok" korában, hogy az ifjabb dicséri az idősebbet. Ám ez valójában csak a kultúrkibicek "közvéleménye" szerint van így, akik a világot feketére és fehérre, helyesre és helytelenre osztják föl, a dicséretet és a szidást pedig kényükre-kedvükre, olykor csak kényükre, és legtöbbször önkényesen osztogatják, és árkot ásnak ott, ahol nem kell, nem lehet és nem is szabad ároknak húzódnia. Mindezt nem könnyű felismerniük a folytonos önarculat-kialakítás kényszere alatt élőknek, különösen a fiatal zenészeknek.

Bár ez a beszéd máris a kör négyszögesítéséhez hasonlít, gyarapítsuk újabb dimenziókkal: "a hely és az idő körülményeivel", amelyek taglalása Gottschednek a laudációról írt értekezése szerint a beszéd invenciójának, azaz feltalálásának feltétlenül figyelembe veendő tengelye. Gottschednél "az invenció helye" nyilvánvalóan a laudáltra vonatkozik. Én viszont kénytelen leszek átértelmezni a helyet és az időt, és az itt jelenlévők számára megpróbálom kiemelni a dicsérendő személy munkásságának azon fejezetét, amely sokak számára ismeretlen, mivel 1989 előtt a keleti tartományokban uralkodó rezsim művészileg is lezárta a határokat, és csak megkésve - amikor a java nagyjából lezajlott - részesítette lakosait abban a kegyben, hogy értesüljenek mindarról, amit Nikolaus Harnoncourt kezdeményezett.

Nikolaus a "régi zene" birodalmát nem hozta létre, nem is találta fel - viszont szalonképessé tette, szűkös határait kitágította, és azóta régen el is hagyta. A hetvenes években megfogalmazott, provokatívnak érzett, mégis mélységesen igaz meghatározásával, miszerint a tegnapelőtt vagy akár a tegnap keletkezett zene per definitionem máris "régi zene", egészen a 19. század szimfonikus zenéjéig, az operáig és az operettig hatolt előre. Nikolaus Harnoncourt a zenei örökségnek oly sokoldalú gyakorlati és tudományos felhasználása előtt nyitotta meg az utat, hogy csak visszamenőleg lesz érthető, micsoda zenei zseninek adják át itt és most a Georg Philipp Telemann-díjat.

Csak a distant mirror, a tisztes távolból való visszatekintés mutatja majd meg, mit is "művelt" Nikolaus Harnoncourt - mert a mi kortárs horizontunk igencsak szűkös. Karajan fülbemászó-orgiái, Böhm közmegegyezéses muzsikálása (lám, már rájuk is visszafelé tekintünk) sem a maguk idejében, sem utána nem nyugtalanították a zenetudományt, nem kavartak vitát zenészkörökben. Éppen ellenkezőleg: kulturált unalmat és sztoikus türelmet árasztottak.

Nikolaus azzal, ahogyan zenélt, ahogyan színpadra vitte a zenét, megingatta azt a nézetet, amely szerint a zene mindenekelőtt jó, igaz és szép - és főleg azt a háború utáni felfogást rendítette meg, amely szerint csak Bach, Mozart, Beethoven és Brahms a jó, igaz, szép és méltó a kultiválásra.

Nikolaus Harnoncourt a Concentus Musicusszal - különösen az első időszakban - olyan zenét tálalt, amit nemigen tartottak akadémiai collegium musicumra alkalmasnak: Peurlt, Poscht, Scheidtet, Bibert, Muffatot és Telemannt is. Már ezzel a repertoárválasztással egy egész világképet ingatott meg: azt a világképet, amelyet az adornói fejlődéshit határozott meg, no és az a bon mot, amely szerint "Bachot mondanak, de Telemannra gondolnak".

Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a Concentus Musicus korai, Amadeo-márkajelzésű felvételei évtizedek óta nem kaphatók, pedig ezek a felvételek éppen attól a kásás hangzástól való radikális elfordulást bizonyítják, amely hangzással az ötvenes-hatvanas években alaposan "elintéztek" és laposra kalapáltak néhány Rosenmüller-szonátát. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy már e stílusteremtő felvételek között megtalálható Telemann Tafelmusikjának harmadik része.

Mára a régi zene elismertté vált és elterjedt; olyannyira, hogy majd' mindegyik szimfonikus zenekar régi vonókkal felfegyverkezve, vadul trillázik az üres e-húron, túlpontoz ott, ahol az egyszerű pontozás is megtenné (de legalább együtt szólna!), és a zenei gesztust olykor szinte elviselhetetlen gesztikulálássá, de legalábbis jellegtelen közhellyé alacsonyítja. Így már nehezen tudjuk elképzelni a "köz"-vélemény legtöbbször rosszindulatú és sohasem tárgyszerű reakcióit a korai Nikolaus Harnoncourt-ra - mert nem vették észre, mit adott, csak azt, hogy mit vett el. A hangszereseket megfosztotta a magas fényű Bach-zománctól, a templomi kórust "saját" repertoárjától - sőt az egész egyházzenétől mint "újra megtalált középtől" - és sokakat a meghitt ellenségképüktől. Nikolaus Harnoncourt a maga életteli, energikus, a zenéléssel szembeni hallhatóan feltétlen elkötelezettségével sírba tette a "kismestereket", és - mivel amit tett, nem maradhatott büntetlenül - őt magát stilizálták ellenségképpé… Száraznak, vértelennek, sápatagnak, modorosnak, muzeálisnak nevezték a zenéjét, mindenekelőtt hivataloskodó körökben.

A kívülálló irodalmár, Wolfgang Hildesheimer (kinek életrajzát a Musik in Geschichte und Gegenwart új kiadása - a crossover iránt feltűnően elkötelezett korunk számára korántsem meglepő módon - alig kevesebb sorban közli, mint az Harnoncourt-ét) a Concentus Musicust a pokol valósághű ábrázolásának tartotta, a "Zene és egyház" című szaklap pedig füzetszám ontotta a verbális agressziót Nikolaus Harnoncourt-ra és együttesére… A német Zeneművészeti Szövetség elnöke 1962-ben ezt a költői kérdést tette föl magának nagy nyilvánosság előtt Bachról és a bachi hangszerelésről: "Vajon miféle hangzások létrehozására lehettek képesek az akkori hangszeresek az akkori hangszerekkel (értsd: kamarahang híján, precíz intonációs készség híján) az akkori terekben (értsd: szellőzés nélkül, a gyertyák forróságában)??" És a következő feltételezésre jutott: "maga Bach autorizálta azt a gyakorlatot", hogy a 3. Brandenburgi versenyben az első és a második tétel közötti két átvezető akkord helyébe egy hosszú kórustételt illesszenek, és így a kéttételes műből normális concerto váljék.

De akadtak olyanok is, elsősorban fiatalok, akiket magukkal ragadtak a barokk zenekar színei és egyáltalán az ismeretlen földrész, amelyet Nikolaus Harnoncourt a szó fizikai és pszichikai értelmében is megközelíthetővé tett. Így osztott meg Nikolaus Harnoncourt és a Concentus Musicus családokat, furulyakvartetteket, templomi kórusokat, érettségiző és főiskolai osztályokat.

A zene és csak a zene iránti mély, láthatóan elementáris érdeklődés Nikolaus Harnoncourt-t igazolja. Egy 1978-ban megrendezett csúcstalálkozó "a vád tanújaként" teátrálisan ágáló Helmuth Rillinggel és a Nagy Inkvizítor szerepében föllépő Georg von Dadelsen professzorral minden látványosságot nélkülözve, Nikolaus Harnoncourt részéről a személyes hiúság leghalványabb nyoma nélkül ("sajnos" - tesszük hozzá a konfrontációra éhes kibicek kedvéért), tökéletesen hatástalanul zajlott le.

A frissen kibontakozott urtext-eufóriában égőket Nikolaus Harnoncourt azzal kólintotta főbe, hogy a - nem mellesleg - képzett és tapasztalt gyakorlati zenészt állította szembe a centizgető közreadóval, ezáltal világossá téve, hogy egy partitúravázlat kritikai kiadása és egy megindító előadás között mégiscsak ég és föld a különbség, az a gondolkodásmód pedig, amely mindent egy kaptafára vesz ("a 4-től a 18. ütemig mezzopiano, utána két ütem mezzoforte, aztán szíveskedjünk két ütemen keresztül decrescendálni…") a zenei beszéd-karakterisztika, és egyáltalán: a karakteres zene halálát jelenti.

Annak a bizonyos, pontosan huszonöt évvel ezelőtti vérengzésnek, az "utolsó ítélet" napjának, amikor lényegében a német zenetudomány lépett föl látványosan az ő "egyedül érvényes" értelmezésüket hevesen bíráló zenésszel szemben, és amelynek során zenélésének összes paraméterét (a tempót, a dinamikát, az artikulációt, a díszítést, de még a férfialtot és a fiúkórust is) olykor ravaszul és végig farizeus módon ízekre szedték - szóval azt a csatát pontozással nyerte Nikolaus Harnoncourt, mind az érvek, mind higgadtság tekintetében. A minden oldalról rátámadó falkával szemben, amelynek harapós kedvét még Christoph Wolff, a beszélgetés moderátora és Nikolaus Harnoncourt aktív híve is alig tudta féken tartani, Harnoncourt csak egyszer emelte fel a szavát: "azt azért mégsem szeretném, ha úgy vonnának kérdôre, mint a bíróságon".

Fölmerül a kérdés, vajon a nagyjából egykorú zenészek csapatából, akik az ötvenes években régi zenével foglalkoztak és meghódították a hatvanas években felvirágzó lemezpiacot, abból a csapatból, amelyikből többen a tanáraim voltak, miért Nikolaus Harnoncourt az egyetlen, aki nem csupán "megmaradt", hanem főnix módjára felröppenve minden konkurensét maga mögé utasította. Lehet, hogy az a jelmondat a kulcs, amelyet Harnoncourt Heinrich Ignaz Franz Biber operájából kölcsönzött, és amely így hangzik: Chi dura la vince - a kitartó győz?

Nem. A megformálás és a kifejezés, a félreérthetetlen világosság, a megmagyarázhatatlan valódiság iránti olthatatlan érdeklődés, az elkötelezettség karizmája az, amely Nikolaus Harnoncourt szinte minden hangját, minden taktusát, minden zenei-motivikus gesztusát lebilincselővé teszi. Az egyik Bach-recitativo végét, amely Krisztusnak a hamis tanok miatti átkairól szól: "drum hast Du auch den Leuchter umgestossen", a csellista Harnoncourt két goromba non vibrato dominánssal és tonikával fordítja le, ilyenformán: nem a gyertyát fújom el, feldöntöm a gyertyatartót!

Nemrég kedvelt kultúrrádióm hullámhosszára kapcsoltam. Az "Örökzöld muzsika" műsor ment, én pedig elmerültem Mozart Linzi szimfóniájának magával ragadó tolmácsolásában. Megesküdtem volna rá, hogy Nikolaus Harnoncourt az, aki így "talpára állította" a zenekart - a lekonferálásból kiderült, hogy igazam volt. Néhány nappal azelőtt Drezdában, Fux- és Zelenka-kéziratok fölött görnyedtem a Hofkapellében, és kiderült, hogy ezeknek a forrásoknak a legutóbbi (!) olvasója, közel öt évtizeddel ezelőtt, az ifjú Nikolaus Harnoncourt volt. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy a kartonon az ő neve alá kanyaríthattam a sajátomat. Harnoncourt nemzedéknyi zenésznek tanította, hogy a szaktudás és a források ismerete nemhogy nem káros az értelmes zenélésre, de egyenesen conditio sine qua non. Ezzel újjáélesztette a musicus doctus, a zenéről és a műről sokat tudó, és ezért öntudatos zenész régi eszményét.

Nikolaus Harnoncourt nem azért nyeri el Magdeburg Város Telemann-díját, mert már 1967-ben, a zeneszerző halálának 300. évfordulóján elkészítette annak az oratóriumnak a felvételét, amelyet Önök hamarosan hallanak, nem a Tafelmusik-felvételért, nem az Ino kantáta, a Darmstadti nyitányok vagy a válogatott Kettősversenyek felvételeiért, hanem azért, mert megkerülhetetlenül és tartósan megváltoztatta a zenei világ képét.

Nikolaus Harnoncourt későn, nagyon későn kapja meg ezt a díjat. Talán vigasztalja őt, hogy éppen 2004-ben kapja meg. Ez az év két zeneszerző: Biber és Muffat halálának 300. évfordulója, akiket ő - és csak ő! - hozott vissza a köztudatba.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, az MDR, a Mitteldeutscher Rundfunk körzetében vagyunk. Ez a rádió már novemberben kiad egy CD-t a még javában tartó, de ezek szerint máris ad acta tett év legfontosabb híreiből. Amikor múlt decemberben az autóban ülve a 2003-as év vadonatúj CD-jét hallgattam, nevetőgörcsöt kaptam a következő hírtől: "A világ fejet hajt Michael Schumacher előtt, aki harmadszor lett világbajnok Monzában."

Nem és nem, ki van zárva, ami sok, az sok! Eltekintve attól, hogy nem "a világ", legföljebb a bulvársajtó olvasója hajol meg Michael Schumacher előtt, jobban tenné - mármint a világ -, ha Nikolaus Harnoncourt előtt hajolna meg... Ragadjuk meg az alkalmat, és köszöntsük tomboló tapssal Nikolaus Harnoncourt-t nagyszerű, mindannyiunkat megindító életművéért!

Nádori Lídia fordítása