Nem fogom sokat szaporítani a szót, nincs miért. Az elmúlt húsz évben a Muzsika hasábjain gyakran ostoroztam magát a zenei verseny intézményét. Hibáztam. Ali dús, Ali jó: a versenyek szükségesek és hasznosak. Szükségesek a muzsikus számára, mert segítenek karrierjét megalapozni vagy továbbépíteni, és hasznosak a zeneipar számára, mert lehetőséget nyújtanak koncertek szervezésére, lemezek készítésére, televízió- és rádióközvetítésekre. Csak a zene számára nem szükségesek és nem hasznosak, mert aki versenyez, nem úgy játszik, ahogy akar, hanem úgy, ahogy illik: igazodik a trendhez, s ettől aztán egyik produkció olyan lesz, mint a másik - száz kis iker, a jóságos Szent Cecília sem tudná megkülönböztetni őket egymástól. Ha nem így volna, hogyan történhetne meg, hogy a két megosztott II. díjas, SZERGEJ ANTONOV (Oroszország) és SOLÉNE KERMARREC (Franciaország) úgy szólaltatja meg Kodály Szólószonátájának 1., illetve 3. tételét, mintha egy és ugyanazon muzsikus játszana? Erőteljes, tömör hang, markáns karakterek, feszes ritmus, élénk temperamentum (persze kiváltképp a tüzes fináléban) - de semmi egyéni kezdeményezés, semmi eltérés az átlagtól. Jelentős különbséget a két I. díjas, ELIZAVETA SOUCHTCHENKO (Oroszország) és VÁRDAI ISTVÁN (Magyarország) teljesítménye között sem sikerült felfedeznem: előbbi tolmácsolásában egy ritmikailag elnagyolt Popper-produkció, a Tündértánc után (zongorán közreműködött Jevgenyij Talizman) érzéki hangon és reprezentatívan, bár kissé édeskésen és technikailag nem épp kifogástalanul hangzott fel Csajkovszkij Változatok egy rokokó témára című opusza; utóbbi a konvenciókhoz igazodva, szintén nem makulátlanul játszotta Dvořák h-moll csellóversenyének 1. tételét (mindkét győztest a Rádiózenekar kísérte Kovács László szakszerű irányításával). És persze, mint oly sokszor, ezúttal is megtörtént, hogy a kritikus véleménye eltért a zsűriétől: a III. helyezettet nem feledékenységből hagytam a lista végére, hanem azért, mert Homor Zsuzsanna zongorakíséretével MÉREI TAMÁS (Magyarország), úgy találtam, a gálaest egyetlen valóban felszabadult és inspirált előadásával lepte meg a közönséget Beethoven C-dúr szonátájának (op. 102/1) nyitótételében. Ez a muzsikálás sem volt jelentős, de muzsikálás volt - a művész a tartalomban oldódott fel, levetve a megfeleléskényszer szűk és kényelmetlen zubbonyát.

A függelék, melyet e rövid látlelethez csatolni kényszerülök, fölöttébb kínos: tartalmáról értesülve kollégám azt tanácsolta, próbáljam elegánsan megfogalmazni. Nyilván úgy értette, humorral. Ez most aligha sikerülhet: a humor eredeti jelentése nedv, márpedig nekem kiszáradt a szám, mikor hírét vettem, hogy a három magyar zsűritag közül kettőnek a fia indult a versenyen (egyikük a középdöntőbe, másikuk a döntőbe jutott). Nem áll sem szándékomban, sem jogomban bárki jóhiszeműségét vagy tisztességét megkérdőjelezni, így hát azon sem ütközöm meg, hogy díjat ezúttal kizárólag olyanok kaptak, akiknek a tanára ott ült a bíráló bizottságban. Jól tudom azonban, hogy a földkerekség minden versenyéről sokan térnek haza keserű szájízzel: riasztó arra gondolni, hogyan mesélhetik mostanában sokatmondó arckifejezéssel a vesztesek szerte a világon, milyen is volt, midőn a magyar zsűrielnök a saját fiának adott át oklevelet a döntőben való eredményes szereplésért. Mindeközben ma is léteznek a világon olyan versenyek, melyeknek résztvevői valamennyi fordulóban névtelenül, függöny mögött játszanak. (Szeptember 14. - Zeneakadémia. Rendező: Hungarofest Kht.)

Csengery Kristóf

Az ember hajlamos arra, hogy a nap végén, cselekedeteit számba véve, a legsikerültebb mozzanatra emlékezve hajtsa álomra a fejét. Ilyenkor jelképesen és némi öncsalással meglapogatja önnön vállát: ezért keltem fel reggel. Koncert után is hamar napirendre térünk a teljes műsor felett, képzeletbeli noteszunkba feljegyezve, aznap este melyik műsorszám előadásáért volt érdemes eljönni a Zeneakadémiára. A megfellebbezhetetlen igazság birtokosa-ként jelentjük ki, zenekar és karmestere melyik kompozíció megszólaltatásáért zenélte végig a teljes műsort (s mi sem természetesebb, hogy a karmesteri szándék nem is lehet más, mint ami a koncerthallgatói nyugtán olvasható). E remekbe szabott és önhittséggel fűszerezett levezetés után így összeg-zem tapasztalataimat: Stravinsky, Zsoltárszimfónia, zárótétel. A recenzensnek azonban sanyarúbb sors jut. Be kell számolnia a nap - a koncert - minden eseményéről, arról is, amire nehezebb szívvel emlékszik visssza. A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR estje után szerencsére nem kell sajnáltatnia magát, hiszen a boldog végkifejlet előtt sem akadt jelentősebb oka a bosszankodásra.

Stravinsky Bázeli concertóját több okból is izgatottan vártam. A vonószenekari művet még nem hallottam hangversenyen, FISCHER IVÁN együttese pedig (a műsorfüzetből tudom) még sohasem játszotta. Végezetül kíváncsi voltam arra is, hogy a vonósok át tudják-e menteni őszre a tavaszi hónapok remek formáját. Nem tudták. Az első tétel bizonytalanul, óvatos, lefojtott gesztusokkal szólalt meg. A lassúban fel-felvillant ugyan Csajkovszkij szelleme, de a szellemidézőé már nem. Az együttes csak a harmadik tételben talált önmagára. Ekkor úgy éreztem, a zenekar sem a műben, sem a zeneszerző stílusában nem mozog otthonosan. Utóbbi megállapításomat később fölényesen cáfolta a Zsoltárszimfónia előadása - ám erre még várni kellett. A szünet előtt és után Bartók-művek következtek. Elsőként az 1926-ban befejezett, kamaraegyüttesre és női karra komponált Falun. A szlovák nyelvű szólamokat Philippe Herreweghe kórusa, a COLLEGIUM VOCALE GENT énekelte. A remek produkció nyomán - melyben a kamaraegyüttessé átalakult zenekar is pompás teljesítményt nyújtott - joggal gondolhattuk, hogy abban az Európában, ahol immár a szlovák is hivatalos nyelv, egy belga kórus számára e mű előadása természetes kihívás. És abban is biztosak lehettünk, hogy a közeljövőben a 20. századi repertoárban egyre nagyobb teret hódíthatnak az ehhez hasonló kórusok, melyek első-sorban a 18. századi zene historikus interpretációs gyakorlatában szereztek rutint. A hangzáskép tisztasága, a természetesség üde levegője a másik kórusmű (Hét egynemű kar kiszenekari kísérettel) megszólalását is hitelessé tette, igaz, itt komoly konkurenciával, a Magyar Rádió Gyermekkórusának hangzásemlékével kényszerült megküzdeni a belga együttes. Az a csekély akcentus, amellyel a genti lányok és asszonyok a magyar szöveget éneklik - övék minden tiszteletem, és megértem az értük lelkesedő koncertlátogatókat - számomra az elidegenítés elemévé vált. Maradt a hangzás puszta csodálata - à la vocalise -; teljesen érthető, hogy Herreweghe szerelmes saját kórusának hangjába.

A Táncszvit összhatását szakmai biztonság és frissesség jellemezte. Ez utóbbinak és néhány kimagasló egyéni teljesítménynek köszönhetően szerencsére nem vált rutinszerűvé a produkció. Bár minden pillanatát élveztem, nem érintett meg. A Zsoltárszimfónia megszólaltatásában már a teljes Collegium Vocale részt vett. Fischer Iván a kórust a zenekar elé ültette: a karmester balján és jobbján, a vonóskar helyén foglaltak helyet. Ez az elrendezés a zeneszerzői szándék egyik lehetséges megvalósítása: a mű kórus és hangszerek olyan együttese, amelyben mindkét elem egyenrangú, egyik sem kerül túlsúlyba a másik rovására. Az én helyemről hallgatva a zenekar nem tűnt háttérbe szorítottnak, és játéka is megbízható volt. A korábban említett historikus kórushangzás ebben a darabban a reveláció erejével hatott. A tenorok biztosan és szép hangon uralták a felső regisztert, és a mélyebb férfi szólam is úgy szólt, mintha csupa magas bariton énekelne. Ez is közrejátszhatott abban, hogy a Zsoltárszimfónia - a szó átvitt és metaforikus értelmében - olyan megemelten (emelkedetten) hangzott el, hogy megindító hatása alól ép lelkű ember aligha vonhatta ki magát. A timpani, a két zongora és a hárfa méltóságteljes osztinátója felett kibontakozó kóda Stravinsky legszebb reményeit váltotta valóra: katartikusan szólalt meg. (Szeptember 18. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Molnár Szabolcs

Sokféle csapda leselkedik a kritikusra. Nemcsak mulasztással, de túlzott szorgalommal is vétkezhetünk: érdemes minél több koncerten jelen lenni, de nem biztos, hogy valamennyiről írni kell. JOSÉ CARRERAS "gálaestje" például töprengésre késztetett: még e sorok fogalmazásakor sem egyértelmű számomra, hogy az esemény adekvát tárggyal szolgál-e a kritika számára - nem színvonala, inkább jellege okozza a kételyt. Miért írok róla mégis? Carreras oly ritkán fordul meg Magyarországon, hogy úgy vélem, a Muzsikának nem illendő hallgatnia a katalán tenor újabb budapesti látogatásáról.

Gálaest - a szót idézőjelbe tettem, hiszen csupán a plakát illette a koncertet e fényre és reprezentatív külsőségekre utaló megjelöléssel. A sivár Erkel Színház foghíjas nézőterén helyet foglaló közönség takarékosan adagolt műsorú, szimpla dalestet hallott, amelyen a hű zongorakísérő, a szolidan megbízható LORENZO BAVAJ és egy fiatal vonósnégyes, a NUOVO QUARTETTO ITALIANO közreműködésével az ötvennyolc esztendős énekes olasz és spanyol dalokat adott elő: Mario Pasquale Costa, Francesco Paolo Tosti, Pier Adolfo Tirindelli, Enrique Morera, Furio Rendine, Giuseppe Cioffi, Vincenzo Valente, Gaetano Lama és Stanislao Gastaldon műveit - vagyis könnyűzenét a 19. század végéről és a 20. század elejéről. Már az is problémát jelez, ha meggondoljuk, lehet-e mifelénk e daraboknak hiteles befogadó közege, hiszen amikor tőlünk délnyugatra az effajta érzelmes melódiák (ne kerteljünk: szirupos giccsek) divatoztak, Hunniában a dzsentri cigánnyal húzatta a magyar nótát. Egyáltalán: kérdés, kritikus tollára való-e ez a repertoár és előadásmódja, indokolt-e vele kapcsolatban a felvont szemöldökkel művészi eszközöket mérlegelő magatartás? A könnyű műfaj az könnyű műfaj: aki szereti, hallgassa, aki meg nem, jobb, ha odébb áll.

Néhány észrevételt mégis megkockáztatok - ezekre, mint jeleztem, nem a darabok késztetnek, hanem énekesük. Egy újságíró (nem az, akire gondolnak) pár nappal a koncert után lefitymálta Carreras hangjának állapotát. A zsurnálfanyalgás csak arra volt jó, hogy jelezze, baj van az illető kompetenciájával: a voce nincs rosszabb állapotban, mint amilyenben hatvanhoz közel lehet - sem a fénye nem kopott meg túlságosan, sem a magasságok nem enyésztek el. Ott van viszont minden dallamvonalban egy választékos ízlésű, imponáló tartású, jelentős énekes hatalmas színpadi tapasztalata, arányérzéke és vokális kultúrája, amely e kisformákban is mindvégig működik. És - paradox módon - talán éppen itt a baj. Carreras túl jó ezekhez a dalokhoz; bizonyos funkciókat nem tud vagy nem akar kikapcsolni: mintha nem érzékelné előadó és műfaj találkozásának aránytalanságát; mintha nem látná be, hogy vissza kellene venni az eszközökbôl. A dudorásznivaló tinglitanglit túlságosan is nemes, operai eszköztárral énekli, érzelmeket és gesztusokat nagyítva fel, az interpretáció lehetôségeivel az értékes szférájába próbálván emelni azt, ami talmi. Márpedig a talminak semmi sem árt inkább, mint az, ha felstilizálják, mert ettől mindaz, ami csupán könnyű volt és felszínes, nevetséges lesz és viszolyogtató. Carreras ezen az estén nem énekelt Bellinit, Donizettit, Verdit vagy Puccinit, mégis becsempészte őket a műsorba azáltal, hogy az ő operáik vokális mozdulatkincsével, hanghordozásával és hangsúlyaival terhelte meg a századfordulós szalonzenét. A kulcs a sallangtalan egyszerűség lehetett volna: a vállaltan kevés. Úgy látszik, a kiváló tenor ezt a megoldást nem érezte elégségesnek a sikerhez.

A Nouvo Quartetto Italiano (Alessandro Simoncini, Luigi Mazza, Demetrio Comuzzi, Luca Simoncini) feladata - egyetlen önállóan megszólaltatott Donizetti-scherzót leszámítva - mindvégig abból állt, hogy Lorenzo Bavaj zongorajátékához csatlakozva vonós hátteret szolgáltasson a dalokhoz. Nem tudom, "historikus"-e ez a hangszerelési megoldás, művelték-e ezt így Itáliában anno - tudom viszont, mert tapasztaltam, hogy az a kétes hangminőség és tévelygő intonáció, mellyel az Új Olasz Vonósnégyes játszott, kellemetlenül félvilági szósszal öntötte le a vokális produkciók instrumentális körítését. Csak a szemünket kellett lehunyni, feledni az Erkel Színház nézőterét, s máris egy kopott és fülledt, múlt század eleji mulatóban érezhettük magunkat. Carreras egyvégtében mindig csupán két számot adott elő: míg pihent, PITTI KATALIN produkciói töltötték ki a holtidőt. Ugyanazzal a kísérettel ugyanazt a műfajt kaptuk tőle is (leszámítva Bellinit, kinek zenéje az első részben a műsor stiláris kakukktojásaként árválkodott), de míg Carreras csak felstilizált, Pitti mindvégig modorosan és édeskésen énekelt, orgánumát nehezen kontrollálva, természetellenes hangszínnel. (Szeptember 22. - Erkel Színház. Rendező: Bravissimo Production)

Két esztendeje a jubileumi Dohnányi- évadnak köszönhetően a zeneszerző számos kompozíciója került elő a feledés homályából: opera, zenekari darabok, versenyművek, oratorikus alkotások, kamarazene - és persze szólózongora-muzsika. Akadt e munkák között izmos csalódás és figyelemreméltóan összetett stílusú, érdekes történeti észrevételekre ösztönző mű - a felfedezés azonban elmaradt. Nem így történt volna, ha akkortájt szólal meg a Cantus vitae (szimfonikus kantáta, op. 38), Dohnányi sok éven át érlelt, mostoha sorsú opusmagnum a. De talán jobb is, hogy STRAUSZ KÁLMÁN és a Magyar Rádió zenei együtteseinek jóvoltából csak most, az ünnepi szezon után két esztendővel nyílt lehetőség újbóli magyarországi bemutatójára: így, magában állva nagyobb figyelmet kelthetett, mint tehette volna annak idején, más Dohnányi-darabok sűrűjében.

A könnyed kezű all-round muzsikus, számtalan briliáns zongoradarab, a sziporkázó Szimfonikus percek és a stiláris szerepjátékot űző Változatok egy gyermekdalra szerzője 1900 tavasza óta dédelgette magában egy nagy és komoly, minden ízében filozofikus alkotás, egy egész estét betöltő oratórium tervét - egy oratóriumét, amely mindenről szól (librettó: 1927; első megkomponált változat: 1938, definitív műalak és ősbemutató: 1941). Ki mást választhatott volna Az élet éneke szövegírójául, mint Madáchot, Az ember tragédiája (1859-60) alkotóját? A passzív szerzőtárs már csak a nyersanyagot adhatta, a könyvdrámát, melyet Dohnányi tőle meglepő radikalizmussal kezelt. Meghökkentő a bátorság, mellyel csupán felhasználható gondolatok gyűjteményének, afféle Bölcsességek könyvének tekinti az Ember történelmi Odüsszeiáját, s mint egy rendhagyó puzzle játékosa, nem azt rakja ki a mondatdarabkákból, ami eleve elrendelten bennük rejlik, hanem valami egészen mást. Küzdelmet szimbolizáló ellenpontban bővelkedő, önálló zenekari tételekkel és Chorus mysticusszal ékes, ötrészes oratóriumának íve a lamento e trionfo dramaturgiájához igazodik: a Madáchra oly jellemző, nemesen keserű pesszimizmus csak szilárd kiindulópont, a lényeg az elrugaszkodás, a magasba emelkedés a Liszttől tanult apoteózis módján: a rögöktől a csillagokig. Ez azonban, mondhatnánk, minden, csak nem a Tragédia szelleme - a Tragédiáé, melynek még utolsó előtti mondatát is a legsötétebb kétely férge rágja.

Nem bírálat ez, csak megállapítás, hiszen mindettől Dohnányi műve nem elhibázott lesz, hanem izgalmas belső ellentmondásokkal telítődik. Oly sok adaptáció betegsége az eredeti iránti túlzott hűség: erről itt aligha beszélhetünk. Ám Dohnányi azt is bölcsen tudja, mit őrizzen meg: a három nagy szerepből nála három elvont, meg nem személyesített vokális princípium lesz - négy hangban elbeszélve. A tenor, miként Ádám, itt is törekszik, hinni és küzdeni próbál, idealizmusával minduntalan nekifeszülve a kategorikus nem lehet láthatatlan falának. Utóbbit hol a megfellebbezhetetlen isteni törvény, hol a luciferi tagadás képviseli: Dohnányi remeklése, hogy meglátja, ami (a tenor szemszögéből) e kettőben közös, s bátran bízza a duális elvet egyetlen szólamra, a basszusra. Az emberi ellenpólus azonban, amely hol emel, hol sötét erővel mélybe húz, valóban két vokális testet kap: a femininumot a II. részben (Bacchanália) kiábrándult alt, a III.-ban (Funerália) és a misetételre utalva Glóriát zengő V. rész szárnyalásában repeső szoprán jeleníti meg. A mű végső szava is a Nő ajkán szólal meg: Hozsána néked, Jóság! (Hogy Dohnányi egész koncepciója a madáchi logika fordítottját képviseli, frappánsan fejeződik ki ama körülményben, miszerint a zeneműbeli zárómondat a drámai költemény legelején szólal meg.)

Rendkívül összetett a stílus és a hangszerelés. Zenetörténeti fejlemények ismeretében, a 21. század magasleséről letekintve hajlamosak volnánk posztmodernnek nevezni az eklektikát, melyben Dohnányi hol liszti-wagneri, hol ellenállhatatlanul brahmsos (a Funerália processziózenéjében a Denn alles Fleischra emlékező), megint máskor Mahlerhoz vagy Strausshoz illő nyelvi elemeket vegyít a zenekarkezelés megfelelő hangzó rekvizitumaival, és persze illusztratív megoldások ("A gépek ördög művei " - gépzene a zenekarban), idézetek fűszerével: sokatmondó Dies irae, eltorzított és egymással összeházasított Marseillaise és Internacionálé. De hát mégsem posztmodern mindez együtt: a rájátszások gesztusa ahhoz nem elég távolságtartó, nem elég ironikus. Inkább az utóromantika nagyszabású leltárkészítő gesztusát értékelhetjük a nagy Egészben: ahogyan a mű szövege egy világszemlélet (a keresztényi igenlés) velejét summázza, úgy végzi el a zene is egy letűnt évszázad minden törekvésének invenciózus összefoglalását.

Az invenció két területen bizonyul kevésnek. Első a prozódia. Világosan érzékelhető, hogy évekkel a Psalmus után Dohnányi öntörvényű énekbeszéddel kísérletezik; elveti Kodály népzenei gyökerű parlandójának beszédlejtéshez igazodó dikcióját, de persze a modernek elidegenített szótagolásához sem vonzódik. Az eredmény köztes karakterű, s nem a szó jó értelmében: számos részlet kifejezetten esetlen hatást kelt. Megállapíthatjuk: szöveg és dallam egymáshoz illesztése nem a szimfonikus kantáta erőssége. A másik érzékeny gócra a mű magatartásformája körül tapinthatunk. Madách könyvdrámájában is neuralgikus pont az eszmével való túlterheltség, de a gondolatokat mindvégig elviszi vállán a cselekmény. Azzal, hogy a drámai költeményből kizárólagos felhasználásra a szentenciákat mazsolázza ki (mi mást tehetne, hisz nem operát ír), Dohnányi kihúzza a drámabeli feszültség és konfrontáció üzemanyaggal teli járművét a gondolatok alól, melyek így elnehezülnek, s eluralkodik a művön, ami Madáchot is sokszor környékezi: a didakszis. A Cantus vitae tehát nemcsak gyönyörködtet, de nyíltan vállalt gesztussal oktat is; csak az hallgassa, aki egy zeneműben nem csupán barátot keres, de tanárt is elvisel.

A mű dramaturgiájához híven a mélyből a magasba emelkedve úgy jellemezhetők az előadói teljesítmények, hogy a sorrend a hozzájárulás fokozódó mértékére is utal: TÓTH JÁNOS basszusa markánsan és kontrolláltan szólalt meg, MUKK JÓZSEF tisztán csengő tenorjának színében ott fénylett a kérdezés naivitása és a hit alapeszméje, az altszólam színvonaláról MELÁTH ANDREA a tőle megszokott és elvárt művészi felelősséggel gondoskodott, KORONDI ANNA jelenlétének köszönhetően pedig valóban kiemelkedően szuggesztív és perfekt, a szó nyugat-európai értelmében formátumos szopránnal büszkélkedhetett a produkció. Az est hősének nevét már leírtam nagy betűkkel: a hétköznapjait karigazgatóként élő Strausz Kálmán a legilletékesebbként irányította az ízig-vérig vokális művet, de a jó formában játszó RÁDIÓZENEKAR élén a széles vásznú, önálló orkesztrális tételek és általában a hangszeres kidolgozás igényessége iránt is mindvégig elkötelezetten vezényelt. Kitűnően állt helyt a MAGYAR RÁDIÓ ÉNEKKARA és GYERMEKKARA (utóbbi felkészítője THÉSZ GABRIELLA). A Rádió kétszeresen is okos ötlettel már a koncert előtt CD-felvételt készített a teljes Cantus vitae-ből: ezzel egyrészt helyzetbe hozta az előadást, melynek minden pillanatában érezni lehetett a birtoklás biztonságát, másrészt lehetővé tette, hogy az érdeklődők a helyszínen megvásárolhassák a kiadványt. Szép kiállítású és gazdag (műismertetést és teljes librettót kínáló) műsorfüzet is megjelent - ezt azért nyomatékosítom, mert egy kritika azzal az indoklással dobta Dohnányi művét papírkosárba, hogy, úgymond, a koncerten nem adtak szöveget, s a zsurnaliszta ezért nem érthette a Cantus vitae logikáját. Hiába vártam, hogy a cikket közlő újság következő számában a koncert szervezői viszszautasítják a valótlan állítást, ez nem történt meg - pedig nem árt, ha a hitelrontó orra megfürdik saját hazugságának tócsájában. (Szeptember 25. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)

A nagy múlt - súlyos teher. Ha egy szimfonikus zenekart 1896-os alapításakor maga Antonín Dvořák vezényel, s ha később az együttes hőskorának legfontosabb fejezeteit olyan karmesterek írják, mint Václav Talich, Rafael Kubelík vagy Karel Ančerl, úgy a hajdani név mai örököseinek ma is minden koncerten nehezebb vizsgát kell abszolválniuk, mint azoknak, akiknek nem húzza le a batyuját saját régi dicsőségük. Könnyen beszélnek a nyeretlenek, a tegnap alapítottak - az ő dolguk nem több: megfelelni a mindenkori mércének. A CSEH FILHARMONIKUSOK tagjai viszont tudják, hogy egy-egy vendégszereplésük alkalmával a széksorokban számtalan olyan vájtfülű figyel, aki otthon jó párszor levette már a polcról a zenekar régi lemezeit, s mindazt, amit a jelenben tapasztal, kérlelhetetlenül a múlthoz méri.

Prága nagy hagyományú zenekara mégis könnyen, gyorsan meghódította a budapesti közönséget. Fellépése a Budapesti Zenei Hetek nyitóhangversenyén úgy hatott, mint egy magabiztos és sikeres bemutatkozás, hiszen a társulat évtizedek óta nem lépett pesti koncertpódiumra. A mostani látogatást különleges alkalom, kettős évforduló indokolta: Dvořák halálának századik, Janáček születésének százötvenedik évfordulója. Természetesként fogadhattuk tehát, hogy a vendégszereplés műsorán a két zeneszerző egy-egy reprezentatív műve, a Gordonkaverseny (h-moll, op. 104 - 1894/95) és a magyar koncerttermekben szinte soha nem hallható Tarasz Bulba szimfonikus költemény (1918) szerepelt. Azt is fejbólintással nyugtázhatta a hallgató, hogy a két nagyszabású mű előtt a cseh nemzeti zene megalapozója, Smetana kapott szót, Az eladott menyasszony-nyitánnyal (1866).

A zenekar kitűnő. Ami azonnal megragadja a hallgatót, az a tartalmas, sűrű, sötét és mégis mindig képlékeny vonós tónus - és persze az iskolázottság, amely hozzásegíti a muzsikusokat ahhoz, hogy a kollektív hangzásnak is mindig egyéni karaktere legyen; a könnyedség, mellyel a csellók és a bőgők mozdulnak, a sleppelés rémét nem ismerve. Ami az egyéb posztokat illeti, ezúttal nem betanult sztereotípiaként hangzott, ha valaki a szünetben a legendás cseh fúvósiskolát emlegette - s azt se felejtsük el, hogy Janáček művében szépen szóltak a hárfák, remekeltek az ütők. Ugyanakkor az érzékeny s önámításra nem hajló megfigyelő számára az is nyilvánvalóvá vált, hogy a kamarazenei részletek és a szólók kidolgozása terén jelentkező engedékenység az együttest megkülönbözteti a nagy nyugat-európai műhelyektől, s egy markánsan eltérő kategória: a közép-európai zenekari kultúra élére sorolja.

Ha már múltról és jelenről esett szó: ZDENĚK MÁCAL, a zenekar jelenlegi vezető karmestere személyében a hajdan nyújt kezet a mának. A brnói születésű muzsikus fiatalon a Cseh Filharmonikusoknál kezdte pályáját, majd különböző nemzetközi versenygyőzelmek után, 1968-ban történt emigrációját követőn Európában és a tengeren túl aratott sikereket. 1996-ban hazalátogatott, egy évre rá vezényelte először ismét a Cseh Filharmonikusokat, 2003-ban pedig megbízták a zenekar vezetésével. Karmesteri munkájának meghatározó eleme a könnyed és pontos kéz: mozdulataival egzakt ritmusokat és világos karaktereket formál. Smetana nyitányához a hangzás öröme és a lendület felől közelített, a művet a Ruszlán és Ludmilla-nyitány és a Római karnevál rokonsági körébe sorolva. Fellépésének legszebb perceit Janáček szimfonikus költeményétől kaptuk: itt egyrészt érvényesített minden rendhagyó vonást, hangszerelés terén éppúgy, mint formálás dolgában, másrészt egyértelműen és bátran mutatta fel a mű súlyát, jelentőségét. Nem hallgathatom el bíráló észrevételemet sem: manuális precizitása egy idő után finomkodásnak tetszett, s úgy éreztem, kicsit túl sokat foglalkozik a fogadtatással, kissé túl gyakran pillant hátra, a közönség felé.

Dvořák h-moll koncertjét nemzetközi hírű virtuóz játszotta. MISCHA MAISKY teljesítményéhez kétfelől közelíthet a kritikus. Nyilvánvaló, hogy az átható és makulátlan tónus, a kifogástalan technika, a produkció valamennyi apró részletét meghatározó, maximalista igényű hangszeres megmunkálás feltétlen főhajtást érdemel. Nincs vita: ez világszínvonal, s annak is a legfelső sávja. Ugyanakkor a magam ízlése kissé sokallta a művészi szabadság megnyilvánulásait, a rubatót és főként a magyarázó agogika egyeduralmát. Legfőképp az zavart, hogy a sok zabolátlan eredetiség, úgy tetszett, nem belülről fakad; nem arról szól a történet, hogy Maisky zeneisége önmagától extravagáns, hanem arról, hogy itt valaki eltervezte: "extravagáns leszek" - és ennek megfelelően pontról pontra, lépésről lépésre kidolgozott egy "merészen egyéni" értelmezést. (Egyetlen példa: Maisky csellója még olyankor sem adja föl a szuverén ritmusértelmezés előjogát, mikor szólama kísér, s a dallamot éppen az egyik fúvós játssza.) E ponthoz érve azonban a kritikus magába mélyed és önvizsgálatot tart, mert eszébe jut a pár nappal korábban hallott gálaest, a budapesti nemzetközi csellóverseny győzteseinek hangversenye. Ha e két véglet között kell választani, akkor persze nem kérdéses, hogy az uniformizált zeneiség helyett Maiskyra szavazok. (Szeptember 26. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Csengery Kristóf

A NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR évadnyitó hangversenyén KOCSIS ZOLTÁN magasra tette a lécet: az évadot olyan kezdőugrással nyitotta, melyet a középmezőny csak a pálya széléről szemlélhet. A léc pedig mostantól egyre feljebb kerül. Néhány szurkoló aggódik: nem lett volna-e taktikusabb alacsonyabban indítani, egy-két bemelegítő gyakorlattal hangolódni rá az új szezonra. Az optimisták csillogó szemmel söprik félre az efféle aggodalmaskodást, és kipirult arccal lelkesednek: ugyan már, gondold csak meg, mi következhet még! Bár egy zenekarral kapcsolatban jogosulatlan a sportújságírói okoskodás, mégis sokan próbálják megjósolni az első koncert után az évad várható színvonalát. Magam nem bocsátkozom találgatásokba, megelégszem annyival, hogy körülírom a magasságot, melyet hétfőn a Zeneakadémia középerkélyéről láttam, hallottam.

Az első ugrások örömteli percekkel ajándékozták meg a publikumot. Dohnányi Ernő öt zenekari bagatelljével, a Szimfonikus percekkel kezdődött a koncert. Maga a mű nem tartozik a zeneszerző felfedezésre váró opuszai közé: a karmesterek, zenekarok, zenekedvelők rég szívükbe zárták ezt a szellemesen és bravúrosan megírt darabot. Jó hetven éve Tóth Aladár is lelkesedett ezért a divertimentóért, mely szerinte a szellem szórakoztatását és a lélek felüdítését szolgálja. Magam nem emlékszem, hallottam-e valaha is a szemfényvesztő partitúrát ilyen világos és transzparens előadásban. Rendkívül összefogott és egységes, dinamikailag aprólékosan árnyalt vonószenekari háttér előtt bontakozott ki a fafúvók remeklése. Kocsis élénk tempókat vett, az egyes tételek karakterét magabiztosan ragadta meg, és az öt miniatűrben önálló világokat teremtett.

Bartók 2. zongoraversenyének előadása érzékien bizonyította, hogy egy koncert semmivel sem pótolható, hallatlanul összetett élményt képes nyújtani. Olyan élményt, melyben egymásnak feszülő ellentétes benyomások keverednek, zavarba ejtő és termékeny elbizonytalanodást hozva létre a hallgatóban. Úgy érzem, a koncerten szereplő műsorszámok közül leginkább a Bartók-darabon lehet még dolgozni, mégis ez az interpretáció volt az, mely a zene és a zenélés legmélyebb titkaiba vezette be hallgatóságát. Olyan távlatokat nyitott meg, melyekből visszanézve jelentéktelenné zsugorodik a bevezető ütemek zavarossága vagy a szólista és a zenekar közötti dialógus meg-megdöccenése. Erre az előadásra és drámai feszültségére évek múlva is emlékezni lehet. Ismerünk olyan zongoristát, aki az első belépés pillanatától kezdve elemi erővel, fokozhatatlannak tűnő dinamizmussal veszi birtokába a 2. zongoraversenyt, arra is képesen, hogy ezt a dinamizmust a felfoghatatlanságig feszítve az utolsó akkordig fokozza. E képesség csak részben művészi kvalitás kérdése, legalább annyira függ a zongorista idegrendszerétől és izomzatának tónusától. Ilyen zongorista vezényelt hétfőn este a karmesteri pulpituson. RÁNKI DEZSŐ más. Az első tételben nem állt a zenekar élére, nem helyezte önmagát a történések centrumába. Részese, de nem irányítója volt az eseményeknek. Az Adagio megformálására tartogatta energiáját, arra a tételre, mely Kroó György szerint a "mű legfontosabb szakasza, a legnagyobb terjedelmű és intenzitásban gigászi. Az érzések feneketlen kútja." Ahogy Ránki behatolt ebbe a zenébe, az valóban csak az alászállás fogalmával írható körül. Úgy tűnik, ő abban a világban lel igazi otthonára, ahová más zongoristák be sem mernek pillantani. Ő itt töltekezik fel azzal az energiával, mely a végkifejletig röpíti a kompozíciót. Először a lassú tétel középrészében, ebben a rejtelmes scherzóban mutatta meg, milyen erők formálódnak a mélyben. A fináléban hallott játéka pedig olyan idegrendszerről és izomtónusról árulkodott, melyet a mű első tételében még elvitattunk tőle.

A szünet után, Schubert nagy C-dúr szimfóniájában a Nemzeti Filharmonikus Zenekar - érthető módon - már nem tudta megismételni a Bartók-zongoraverseny csodáját. Pedig ez a tolmácsolás az elkövetkező hétköznapok bármelyikét ünneppé avathatná. Gondosan kimunkált részletek, ragyogó egyéni teljesítmények, pazar összjáték jellemezte a produkciót. Bennem az a-moll Andante hagyta a legmélyebb nyomot. Különösen szép volt a tétel két dúr epizódja: a hangnemekhez Kocsis olyan eleven képzeteket és karaktereket társított, melyekről az elmúlt száz-százötven év megfeledkezett. Ez az Andante nem tűnt mennyei hosszúságúnak, csak mennyeinek. (Szeptember 27. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

Molnár Szabolcs

Külföldi zongoraművész, a francia MICHEL BÉROFF közreműködése emelte a MATÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR évadnyitó hangversenyének fényét. Yvonne Loriod egykori tanítványa ezúttal nem a francia repertoárból válogatott, hanem - igazodva az orosz és cseh romantikusok művei közt tallózó program követelményeihez - a közönség szívének talán legkedvesebb zongoraversenyt, az abszolút favoritot, Csajkovszkij b-moll koncertjét (op. 23) szólaltatta meg.

A mű sláger mivolta oly határozottan uralja a kompozícióval kapcsolatos asszociációkat, hogy ritkán gondolkozunk el azon, vajon a széles ívű, áradóan érzelmes dallamok hallgatói tudják-e, milyen boszorkányos technikai készenlétet igényel a harmincöt éves Csajkovszkij első zongoraversenye. Béroff játéka ezúttal - sajnos - emlékeztette erre a jelenlévőket. Fáradtság érződött az összhatáson - nem a karakterek megformálása, az azokba sűrített energia és emóció szempontjából, hiszen a zongoraművész lendületesen és markánsan tolmácsolta a versenyművet, a részletek kidolgozását figyelve azonban pontatlanságokba, elnagyoltságokba ütközött a hallgató. Sőt az igazság az, hogy nem is kellett strigulázó pontozóbíróként lesben állni: a súlyos, telt akkordokba vagy épp az oktávmenetekbe minduntalan becsúszó melléütéseket csak az nem vette észre, aki nem akarta. Talán rossz napot fogott ki a művész, talán (ötvennégy éves létére idestova negyven esztendeje tartó) pályájának kevésbé intenzív szakaszában jár - nem tudhatjuk.

LIGETI ANDRÁS és zenekara viszont nem mutatta fáradtság jeleit, ellenkezőleg: érzékenyen kísérte a zongoraversenyt és évad elejére jellemző frissességgel szólaltatta meg a műsor másik két számát. A hagyományos dramaturgiájú esten a nyitány szerepét Mihail Glinka ritkaságnak számító szimfonikus opusza, a Valse-fantaisie vállalta: a mű tömör hangzással, markáns formálással, erőteljes ritmikai körvonalazással hangzott fel, s a jelenlévő figyelmét külön nyomatékkal vonta magára a feltűnően egészséges vonós tónus. Az én ízlésem azt sugallta, valamivel több rubato, elengedettség, játékosság még vonzóbbá tehetné a kompozíciót és előadását. A kritika legfontosabb mondandója mégis az, hogy a zenekar jó formában kezdte a hangversenyszezont, s a kedv és kipihentség a második részt kitöltő Dvořák-mű, a 8. szimfónia összhatását is alapvetően meghatározta. Dinamizmus és erőteljes gesztika, határozott hang hitelesítette a nyitó Allegro tolmácsolását, melyet arányos felépítésű és telt idomú Adagio követett. Rugalmasan, érzelmeket követő dinamikai hullámzással lejtett Ligeti András pálcája alatt a valcer, a finálét pedig markáns hangsúlyozás, sodrás és temperamentum jellemezte, bőségesen adagolt rusztikus hatáselemekkel. (Szeptember 29. - Zeneakadémia. Rendező: MATÁV Szimfonikus Zenekar)

Csengery Kristóf