A korábbi CD-k lelkes fogadtatásához mérten a Brahms-felvétel első műsorszáma, az op. 51-es c-moll vonósnégyes enyhe csalódást okoz, annak ellenére, hogy a kidolgozott összjátékot vagy a tiszta intonációt nem illetheti kritika. Túl keménynek, szálkásnak találtam a hangzást, kivált az első tételben. A lemez hallgatása során mindvégig úgy tűnt, hogy ez az erőteljes, olykor majdhogynem durva játékmód a darab különleges, szenvedélyesen komor tónusát lenne hivatott megteremteni, ám ez korántsem sikerül maradéktalanul. Főként az expozíciót követő részekben zavaró a forték mögött az érzelmi-technikai intenzitás hiánya és a prímhegedű kissé tolakodó játékmódja. Mintha az együttes tagjai maguk is éreznék, hogy interpretációjuk a legjobb szándék ellenére is üres marad, s ezért hajszolnák magukat eltúlzott, merev gesztusokba.

Ami a nyitó Allegróban akadályozta a kompozíció és előadói kibontakozását, az a lassú Románcban meglepő módon a felvétel javára írható. A nyitótétel keménysége ugyanis itt csupán egyfajta távolságtartó értelmezésként öröklődik tovább, ami kifejezetten üdítően hat némely túlcsorduló Brahms-interpretációk után. A csellón a főtéma szép hangú ismétlése - melyben már nyoma sincs kimértségének - alighanem a lemez legszebb pillanatai közé tartozik. Nem erőssége viszont az előadásnak a hangpár-motivikájú dolce epizód, melyet joggal várhatnánk kicsit finomabbnak, szaggatottabbnak és mindenekelőtt kevésbé mechanikusnak. Az Allegretto harmadik tétel egyszerű témája és lépegető-lüktető kísérete megkapó érzékenységgel szólal meg, míg a lusingando, azaz hízelegő, triolás második téma lehetne kicsit karcsúbb, a szerenádszerű trió második fele pedig jócskán légiesebb. A Brahms-kvartettben előre haladva egyre tetszetősebbnek mutatkozik a felvétel, s a fináléban sem kell csalódnunk: teltebb, fűtöttebb, egységesebb az összhatása, mint ez idáig bármelyik tételé.

Brahms op. 111-es G-dúr vonós kvintettjében Thomas Kakuska, az Alban Berg Kvartett kitűnő brácsaművésze csatlakozik a Belcea-négyeshez. Bármi legyen is az oka - akár az együttes lelkületéhez jobban illeszkedő kompozíció, akár a jóval tapasztaltabb művész jelenléte - a vonósötös előadása jócskán fölülmúlja várakozásainkat. Talán meglepőnek tűnik, hogy Kakuska részvételének ekkora jelentőséget tulajdonítok, ám a rendkívüli mértékben megváltozott hangzás mégis arra utal, hogy ő, aki egyébiránt a Berg Kvartett tagjaként nem is olyan rég még tanítványainak mondhatta a Belcea fiatal művészeit, a mégoly háttérbe szoruló 2. brácsaszólam játékosaként is nagyon inspirálóan hat társaira. A korábbi kemény forték helyét telt, fényes hangzások veszik át; a felületességet valódi kifejezőerő, a sokszor mechanikus ritmizálást olvadékonyabb formálás váltja fel. Ezúttal dinamikailag is árnyaltabbá, kiegyensúlyozottabbá válik az interpretáció - a nyitótéma csellószólójának erős, szenvedélyes lendületében éppúgy gyönyörködünk, mint az idáig több helyütt problematikusnak talált piano szakaszokban. Ehhez hasonlóan a szép szólókkal tűzdelt második tételben is nagyszerűen megvalósulnak és elkülönülnek egymástól a komponista által előírt forte ma dolce, piano espressivo és forte espressivo játékmódok. A szelídebb s talán előadásában is kicsit sápadtabb Menüett után a finálé ezúttal is a legvonzóbb tétel: telt, zengő tónusával, ritmikus lendületével magával ragadja azt is, akit a felvétel egésze talán nem varázsolt el.

Szintén az EMI újdonságai közül való az Alban Berg Kvartett főként Haydn-vonósnégyeseket tartalmazó albuma - ezt meghallgatva korántsem tűnik lehetetlennek a fönti állítás, mely szerint a Belcea-kvartett lemezén a második rész meggyőzőbb összhatása kifejezetten Kakuska közreműködésének köszönhető. A Berg Vonósnégyes ugyanis ismét elragadó és páratlan színvonalú felvételt ad a zenehallgatók kezébe, megvalósítva rajta mindazt a hangzásbeli fényességet, életteliséget, amit a Belceánál keveselltünk, és aminek hiányát csak a vendégművész szereplése tudta némileg oldani. A Haydn-összeállítás ötletét valószínűleg egy 1999-ben készített koncertfelvétel adta, ezzel 1993/94-es felvételeket társítottak. Makulátlan interpretációjukra jellemző, hogy szinte alig érzékelhető a különbség az élő felvételen rögzített C-dúr "Madár" vonósnégyes (op. 33/3) és a valódi lemezfelvételként - bár nem stúdióban - rögzített G-dúr és F-dúr kvartett (op. 77/1-2), valamint a Hoffstetter-szerenád között.

Nem csalódnak, akik az újabb felvételtől az Alban Berg Kvartett utolérhetetlen hangzásbeli kiegyensúlyozottságát, kontúros szólamait várják: ezúttal is pillanatonként bámulatba ejt, miként lehet egy kamaraegyüttes minden szólama egyazon időben világosan hallható anélkül, hogy az összhangzás sérülne, és a darab részeire hullana. Egy sokadik meghallgatás során mégis érdemes kísérletképpen egy-egy szólamot követni, hogy megcsodálhassuk könnyed virtuozitását, aprólékos megmunkálását, értelmes formálását. Az összjáték mindeközben olyan tökéletes, hogy azt valószínűleg már nem is kizárólag a precíz kidolgozási folyamat áldásos eredményének tekinthetjük, hanem a több évtizede együtt muzsikáló, kiváló művészek ösztönszerű egymásra hangoltságának - például nemcsak a dinamikai vagy tempóbeli változásokat hozza együtt nüansznyi pontossággal a kvartett, de még a vibrátó (helyenként némileg eltérő) erősségében is egyformán gondolkoznak.

A Berg Kvartettet általában jellemzi, hogy bölcsen gazdálkodik az idővel, ezért interpretációjában sehol sem vész el figyelemre méltó zenei pillanat kapkodó sietség miatt, legyen az akár egy gyors tétel virtuóz, technikai nehézségekben bővelkedő részlete a prímhegedűn, akár egy belső szólam elevenebb motívuma. A legfürgébb ritmusokban mozgó részletek is mindvégig tagoltak maradnak. Különösen jól hallható ez az F-dúr vonósnégyes lassú tételének hegedűszólamában, ahol az egyre apróbb ritmusértékek dacára is érvényesül a szólamok természetes, nyugodt lélegzése.

Az együttes interpretációjának újabb vonzó oldalát mutatja a lehető legkülönbözőbb szempontokból értelmezhető sokszínűség, sokféleség. A C-dúr kvartett fináléja például az egyik pillanatban majdhogynem vaskos, népies hangon szól, a másikban karcsúvá, kifinomulttá, klasszikussá nemesedik, de ez a szembeállítás a G-dúr és F-dúr kvartettek menüettjeiben (a főrész és a trió kapcsolatában) is tapasztalható. Bravúros, szellemes gyors tételek mellett végtelenül érzékeny lassúk állnak - utóbbiak közül talán a G-dúr kvartetté emelkedik ki. Ugyanakkor nemcsak a karakterek palettája széles: megszámlálhatatlan, egymástól alig elválasztható, mégis az adott pillanatban mind a négy művész által egységesen megszólaltatott staccato és legato játékmód, a legkülönbözőbb színű és erősségű pianók és forték váltakoznak - s mindez az együttes ízléses, visszafogott előadói stílusán belül. A Madár-kvartett nyitótétele ékes példával szolgál az apró részleteken belüli sokszínűségre: a címadó előke-díszítés ugyanis számtalan, egymástól alig eltérő, mégis határozottan elkülönülő változatban hangzik el.